III. A NŐ OTTKINN ÉS OTTHON
III. A NŐ OTTKINN ÉS OTTHON
Hát, biz azóta szép idők elmúlának!
Az idén ültük meg az ezüstmenyegzőnket.
(Látom, hogy vakarod az orrodat! „No, ez szép kis regény lesz! Philemon és Baucis!” – No, csak légy nyugton. Lesz itt meglepetés, cselszövény, nevetnivaló elég!)
Azt azonban el kell mondanom, hogy az én nőm minden tökéletességeknek a mintaképe. Még testi alakjában is az. Ennek nincsenek se migrénjei, se görcsei, se idegességei. Ennek nem kell se Marienbad, se Ostende: beéri Balaton-Füreddel. Ez nem használ se kozmetikumokat, se szépítő szereket; de még nem is tubákol (ami csaknem hihetetlen).
Aztán nem féltékeny; sohasem is volt az. – Tudod, ezt meg lehet ismerni az arcon. Amely asszony féltékeny, annak az álla alatt tokája támad; minden féltékeny asszonyt elárul a kidülledő toka. Az én feleségemnek az álla most is szépen összefoly a nyakával szépségvonalban. Ez azért van, mert nem féltékeny. – No, majd a tények próbákat fognak szolgáltatni erre.
Hogy pedig a jellemét mindjárt egy nagy vonással vázoljam, azon kezdem, hogy Pálma a megboldogult férje után örökölt tetemes életbiztosítási összeget egy emberbaráti intézmény alapjául szentelte. A nyilvánosság nem beszél róla, mert titokban működik. Az a föladata, hogy a rejtőző nyomort enyhítse, fölkeresse azt az ínséget, mely nem jön ki az utcára; hajdan boldog élethez szokott családfők, akik most a napszámba járás és öngyilkosság között válogatnak; szép leányok, kik a válaszúton állanak, ahol az éhhalál és a bűn ösvényei keresztezik egymást: ezeknek utánajárni, sorsukat kipuhatolni, azután kiokoskodni, hogy miféle munkakör, foglalatosság által lehetne számukra állandó jólétet eszközölni. Ez egy igen szép intézmény, magam is működő tagja vagyok.
De azt is el kell ismernem, hogy a siker oroszlánrésze szóror Amarilliszt illeti meg. Ő volt ennek az intézménynek az igazgatónője. Kifáradhatatlan buzgalom, éleslátó ítélőtehetség, lelkiismeretes pontosság. ő volt valóban a pedantéria istenasszonya.
(Énnek van ám tokája, de azt én csak most vettem észre. Ki gondolna az ő világi állásában a tokára?)
No, de amellett aztán, hogy a nőm ideje egy részét az emberiség javára szentelte, a többi része mind az én boldogságomnak tökéletes kimodellírozására volt fordítva.
„A szerelem mindent pótol!” azt mondja Petőfi, és nekünk volt mindenünk, s még azonfölül „ez” is. Csakhogy ebben is higiéniai szempontok uralkodtak. Nem tudom, Pálma Plátót olvasta-e, vagy Gibbonbul Zenóbia és Odenatus történetét, de annyi bizonyos, hogy a bittsei várban Thurzó püspök nászfülkéjének homlokára vésett aranybetűs mondatok senkire úgy rá nem illettek, mint miránk.
És aztán, ami a boldog házaséletnek a fundamentuma: a konyha! Ebben az én feleségem felülmúlhatatlan. Mindig azt kereste, hogy mik a kedvenc ételeim; azoknak a készítésmódját maga tanította be a szakácsnénak. Te bizonyosan tudod appreciálni, hogy mi az. Az a rizskása leves lúdaprólékkal, az a bableves disznókörmökkel, azok a tüdőtáskás levesek, gulyáslevesek; aztán azok a pörkölt malacok tarhonyával, zöldpaprikával; azok a kolozsvári töltött káposzták, azok a tárkonyos bárányok; azok a spékelt vesepecsenyék, a vadak mindenféle nemei, meg azok a drága dorongos fánkok, farsangi fánkok, barátfülek; böjtös napokon a ráklevesek, halászlevek, töltött csigák, írósvajas túrós csuszák. Aztán, amit csak a föld megterem ritkaságképpen, az a csemege mind oda lett hordva az én asztalomra: az erdélyi baraboly, a lengyelországi rizikegomba, spárga az esztendő minden szakaszában, végre a gyümölcsök, befőttek és liktáriumok sokasága. Feketekávét pedig úgy nem tud a világon senki főzni, mint az én feleségem.
Mondanom sem kell, hogy Amarillisz mindennapos vendég volt az ebédünknél. Délelőtt konferenciáztak a feleségemmel, s aztán ott marasztották.
Egyszer azt találtam mondani az ebédnél:
– No, már így a kínai császár sem él, mint én.
– Pedig annak az asztalára bizonyosan a legjavát válogatják a mopszli-pecsenyének – mondá Amarillisz, emlékünkbe idézve azt a jól ismert adomát, melyben a kínai császár díszlakomáját élvező angol nagykövet, az aranytálon fölhozott pecsenyére mutatva, azt kérdi a császártól: „Miau, miau?” – „Nó – felel a császár – bau-bau.”
Azután azt a kérdést intézte hozzám:
– Hát vallja meg ön, van-e a kerek földön még valami kedvenc étel, amit ön nagyon szeret, s amit még Pálma az ön kedvéért meg ne csináltatott volna?
– Igenis, van – feleltem én. – A rác pite.
Énnek csakugyan soha a nevét sem hallotta a feleségem.
