VI. ANGIOLINA D’ISTRIA
VI. ANGIOLINA D’ISTRIA
Remélem, hogy magadtól is kitalálod, ki legyen e névnek viselője.
Nemcsak a világtörténetnek van logikája, hanem az egyes emberek élettörténetének is. Ahogy kezdődtek a regényem elején a fejezetek, úgy kell azoknak folytatódni is.
De meg aztán aki a 60-as, 70-es években újságolvasással foglalkozott, annak minduntalan kellett találkoznia a szép hangzású „Angiolina D’Istria” névvel, melyet egy kitűnő énekesnő viselt, nagyon viselt! Elhordta azt világ minden fővárosába; minden lapnak a művészeti rovatában olvashatók voltak az elismerő referádák művészi vendégszerepléseiről. Még Amerikába is átvitorlázott, s ott is felülmúlt minden eddig ott járt művésznőt reklámcsinálás dolgában.
Magadtól is kitaláltad, hogy ez volt az én Passiflorám. (S a többié.)
Még az én házasságom előtt kivándorolt az eléggé nem méltányolt művésznő a hálátlan hazából, mely nem tudta eléggé megbecsülni (osztrák értékben) művészi tehetségeit. Olasz nevet adoptált, amihez joga volt, mert csakugyan Isztriában született; Passiflorának csak én bérmáltam el.
Nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a külföldön úgy ünneplik. Rettegtem attól a gondolattól, hogy ha egyszer el találja veszíteni a hangját, akkor hazajön, s szülötte nemzetének fogja szentelni tehetségeit; itthon okvetlenül barátságot köt a feleségemmel, s akkor az én jó hírem kártyavára menten összeomlik. Azonban hát sorsát senki sem kerülheti el.
Egyszer csak feltűnt a művészet csillaga Szentpétervárott. Ez a művészkarrierben az ultima Thule. Onnan aztán lassankint szállt lefelé; Varsóba, Krakkóba, majd Prágába; utoljára Bécsbe. Én ahhoz hasonló rettegéssel olvastam a vendégszerepléseiről szóló tudósításokat, mint a kolera-híreket. (Tán csak húzatott a kormány kordont a magyar határon?)
De hát ami már egyszer a „kizmet”-ben meg van írva! Egy napon szóror Amarillisz hiányzott az asztalunknál.
Én szimulált részvéttel kérdeném a feleségemtől, hogy talán beteg a tiszteletreméltó úrhölgy.
Erre Pálma suttogva mondá:
– El ne áruld senkinek. Mi egy nagy koncertre készülünk, az ápolóintézetünk gyarapítására. A program már kész, csak a piésze de résisztansze van még hátra. Amarillisz azért ment föl Bécsbe, hogy a hangverseny számára megnyerje a világhírű D’Istria Angiolina közreműködését.
– Amarillisz hozza ide?
– Igen. Én fölajánlottam neki a saját szállásomat ittléte alatt.
– Hüh! Teringettét! Ez nagy…
– Micsoda, édesem?
– Azt mondom, hogy nagylelkűség. (Akartam mondani: nagy bolondság!)
Aztán Pálma körülcirógatta a pofámat a sima tenyerével.
– Ugyebár, helyesled, hogy én Amarillisznak azt adtam utasításba, hogy ha a híres művésznő valami exorbitans föllépési díjat talál igényelni, csak egyezzék bele, majd az uram kifizeti.
– Mármint én?
– Hát te vagy az én uram.
Mit tehettem? Olyan szépen mondta azt, hogy „te vagy az én uram”. Bele kellett nyugodnom, hogy „úr” vagyok.
Igaz, hogy azzal az összeggel kilenc ínséges családapának az évi házbérét kifizethettem volna rövid kézből.
D’Istria Angiolina csakugyan beleegyezett a közreműködésbe. Két nappal a koncert előtt már lejött Budapestre.
Úgy illett, hogy a peronon fogadják a dívát a jótékony hölgyek, rózsabukéttal, riporterek kíséretében. Az én hintóm várt reá. És aztán nekem kellett őt fogadnom odahaza a lépcsőtornácban, s karonfogva vezetnem a számára rendelt apartementba. Még most is szép asszony volt. Hiszen csak tizenhat év múlt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást: legfeljebb harminchat éves lehetett. Aztán a színésznők nem vénülnek.
A feleségemnek azonnal elfecsegte, egész dicsekedéssel, hogy mi jó ismerősök vagyunk, s még most is veszedelmes lehetnék rá nézve, ha olyan „jól őrzött vár és jól táplált őrsereg” nem volnék (ahogy a német közmondás kifejezi).
Vacsoránál egymással átellenben ültünk, s akkor még jobban szemügyre vehettem. A termete kissé nagyon megerősödött; az arca azonban semmit sem vesztett hajdani derültségéből. Hosszú csigába csavart huncutkái voltak (á la Mars kisasszony), amikről azt rebegi a fáma, hogy két keskeny sebhely eltakarására valók. Néhány év előtt a díva azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy az orcáin időjelző vonalak (magyarán „ráncok”) kezdenek otthonosulni. Egy amerikai műtő akként segített ezen a hátrányon, hogy a fül közelében egy-egy vékony szíjacskát kihasított az arcbőréből, s azzal a solutio continuitatist szépen összevarrta; azáltal a ráncok elsimultak. Csak színésznők képesek ilyen heroizmusra.
Egy másik emlékének pedig csak én tudom a titkát, Junói nyakán egy kétujjnyi széles bársonyszalagot visel, egy sor gyémánttal. (Igazak-e? azt nem tudom.) Ez a bársonyszalag annak a hat piócacsípésnek a nyomát takarja el, amik soha el nem múlnak.
Egyébiránt olyan pompás jókedve volt, miként hajdan, és kitűnő étvágya hozzá.
Hivatalos volt a vacsorához Violetta di Gamba asszonyság is, mint szintén résztvevő tag a holnaputáni koncertben. Mind a három hölgy el volt ragadtatva a negyediknek a szeretetreméltóságától. A pezsgőnél te-s-tu-t ittak vele, s bizony fölhajtogatták a poharaikat, csak Amarillisz nem. Ő csak az ajkát értette a pohárhoz. Ő józan akart maradni. – Engem tanulmányozott. …Tehát már vannak négyen!
Vajon – rendszer van ebben?
