VII. NÉGY UTÁN – HAT
VII. NÉGY UTÁN – HAT
Van ugrás a logikában is.
A négy után következik az öt, de itt elejbe ugrik a hat.
Az utcák teleragasztva a mai koncert rózsaszínű plakátjaival, melyeket mind a négy oldalon szegélyez a fő-fő vonzerő: „Angiolina D’Istria” mindenféle lehetetlen alakú betűk verszáljaiból kiformálva; nekem pedig tele a két zsebem zártszékjegyekkel, amiket estig el kell adnom a velem üzleti összeköttetésben álló egyéniségeknek. Minthogy azonban én az útonállásnak ezt a nemét a szegénylegénykedés legutolsó fajtájának tartottam, hát az ilyen rám bízott üzletnek rendesen az szokott a végeredménye lenni, hogy rálesek, mikor a diákok az egyetemből kijönnek seregestől; egy ismerős fiút elfogok, annak a kezébe nyomom az egész csomó jegyet; „nesze, pajtás; oszd ki a kollégáid között, aztán majd tapsoljatok”. (A jegyek árát megfizetem magam.)
Emiatt ott kellett a múzeum előtt alá s föl lőgéreznem.
Egyszer-egyszer be is tértem a nagy lélekszállítóba, megnézni, hogy nem készül-e még rajzáshoz a köpű.
Amint megint kijöttem a gyalogjáróra: éppen egy karonfogott pár haladt el előttem; kétségtelenül férj és feleség. Az asszonyságon csokoládébarna posztóöltöny volt, elöl, a vállán kezdve egész csípőig, hosszú egyenes fehér zsinórokkal ellátva, hátul pedig szintén mindenféle fehér sujtásokkal kiteremtettézve, amik nagyobb távolságból tökéletesen hasonlítottak az epitáfiumokon látható emblémához. Halálfej és karcsontok.
Mintha én ezt a divatot már valaha láttam volna!
A fején óriási Rembrandt-kalapot viselt a hölgy, melynek karimájáról bordóveres fátyol volt lehúzva az álláig, úgyhogy az arcát nem lehetett meglátni. De arra is használatos volt ez a hatalmas kalap, hogy a párját képező férfinak az arcát is eltakarta. Jobbjában japáni napernyőt viselt a hölgy, bambusznád nyéllel, s ugyanarra a karjára vetve viselt egy lebernyeget, mely tele volt hímezve kicsiny és nagy zsett gyöngyökkel. Meleget nem tarthatott az, de ha verekedésre kerülne a sor, kegyetlenül helyben lehetne vele hagyni valakit – aki engedi magát.
Pedig úgy látszott, hogy most mindjárt arra kerül a sor. Civódtak egymással. A hölgy hangosan, a férfi csak mormogva. Egyszer-egyszer a hölgy a könyökével nagyot taszított a férfi bordáiba.
Kíváncsi voltam rá, hogy ugyan min veszekesznek. A sarkukba nyomultam.
– Mit? Te még most is azt mered állítani, hogy azt a nyakravalót magad kötötted így föl? – Így nem tud férfi nyakkendő-csokrot kötni. Így csak a kávéházi pénztárosnők tudják megkötni a csokrot.
A férfi morgott rá valamit.
– No, vagy az orfeumi balerinák! Illik az ilyen feleséges embernek? Hisz ez valóságos madár-csalogató!
Mikor aztán a nemzeti színház Szikszay-kapujához értek, akkor betuszkolta a férjét a kapu alá; napernyőjét, lebernyegét kezére bízta, ő maga fölbontotta az inkriminált nyakkendőt, és megkötötte illedelmes máslinak, ahogy az rendes életet folytató férjekhez illik.
Mikor aztán kifelé jöttek a kapu alól, akkor végre mégis csak meg kellett látnom a férfinak a képes felét.
– Ezt a pofát én már láttam! – mondám doktor Bartolóval.
Mire a pofa tulajdonosa ugyanazon tónusból énekelt vissza Almavivával:
– Sok szerencsét én kívánok…
Hisz ez Nikkel pajtás.
De mi lelte ezt? Hisz ez most fél fejjel kisebb, mint volt hajdanában!
Nem nőtt ez visszafelé, csak a fejét tanulta meg a válla közé húzni a felesége jelenlétében.
Ez a saisi fátyol alá takart hölgy tehát Hesperis!
Bizony régen nem láttam.
S ma sem lesz a napja, hogy meglássam, úgy látszik, hozzá van esküdve az a rókaszínű fátyol.
Ő is rám ismert és megszólalt. (A hangjáról sem ismertem volna rá: olyan szőlőrekettye-ízű hang volt.)
– No, ez derék! Mi éppen önökhöz indultunk látogatóba.
– No, annak fölöttébb örülök. A feleségem el lesz ragadtatva.
– Mehetünk együtt.
(Hogy én ezzel a figurával menjek végig a városon! Meglőnek!)
Jó ürügyem lett volna ugyan az elmenekülésre, hogy tele a zsebem koncertjegyekkel, s azokat értékesítenem kell statarialiter. De aztán valami ötlött az eszembe; „no, hiszen jó helyre hozod az uradat most mihozzánk; ott van Passiflora”. – Nem! azt a jelenetet, amikor ezek egymásra bukkannak, nem engedhetem el magamnak; azt nekem élveznem kell.
Tehát azt tettem, hogy odaintettem az ismerős hordárt onnan a szegletről; kezébe nyomtam a hangversenyjegyeket azzal az utasítással, hogy szerezze el, ahogy tudja, amit kaphat belőlük, azt vigye haza a feleségének; nekünk pedig hozzon egy jó nagy csukott négyülésest. Férjet felesége mellé helyeztem a hátulsó ülésben, magam az első ülésben foglaltam helyet, háttal a kocsisnak. Itt nem látnak meg.
Hesperis lamentált, hogy minek ez a költekezés. Én megnyugtattam, hogy igen messze lakunk, aztán sáros az út. Aztán nekem is sietnem kell: referálnom a feleségemnek, hogy a mai koncertre a jegyek már mind elkeltek; most már ázsióval árulják őket; majd ettől a mai nap „star”-jának is jobban megnyílik a hangja, ha ezt meghallja, mivelhogy az isteni Angiolina D’Istria a mi házunknak a vendége.
Megszántam a szegény Nikkel pajtást; figyelmeztetni akartam az ambüszkádra.
Nikkel e szónál meg akarta nyomni a lábamat. Ámde Hesperis lábacskája ott detektíveskedett mellette, s ő hágott a férje lábára.
– Most mért akartad a barátod lábát megnyomni?
– Én? Dehogy akartam.
Hesperisnek a találkozása Pálmával a könnyek libációinak volt szentelve. Zokogva borult az asszony nyakába, s három verset sírt. Az egyiket bizonyosan a derék szürke emberért, akinek sohasem kellett volna meghalni, a másikat kétségtelenül Pálmáért, hogy ilyen emberhez kellett férjhez mennie, a harmadikkal valószínűleg saját magát siratta el, amiért Nikkelhez került. Mert hát a férfiak mind rosszak. – Ha két nő viszontlátja egymást, igazán nem is tehet egyebet, mint hogy sírjon.
– Hát mi ne sírjunk egy kicsit? – dörmögé hozzám Nikkel.
– Hallottam! – szólt óda a fátyol alól Hesperis, s aztán csak megtörté a zsebkendővel orrát, szemét – mindig a fátyol alatt.
Mikor Nikkel pajtás fedetlen fővel mutatkozott, akkor tűnt csak fel a nagy változás, amin az idő (a nagy öltöztető) keresztülvitte. Szakállt nem viselt többé, csak bajuszt; a haja egyik fülétől a másikhoz volt átfésülve, hogy a fennsíkot fedezze, s haj és bajusz fekete volt; holott nekem úgy tetszik, mintha a legutolsó búcsúvételünk alkalmával szőke lett volna. (Persze, Dáciában nem árulnak szőke melanogént.) Az arca is rezes lett egy kicsit. S az egész modora valami kedélyes sunyiságot árult el, mint aki tudja azt magáról, hogy őtet mindig szidják a háta mögött valami bűneért, amit ő vagy elkövetett, vagy nem követett el; szemben pedig mindig vallatják érte, de amit ő bizonyosan le fog tagadni.
A felesége nem is titulálja a barátnéi előtt másképp, mint „ez a rossz ember”. Ezt neki éppúgy meg kellett szokni, mint nekem azt, hogy a feleségem úgy szólít, hogy „fiacskám”.
Azonban még Hesperis hozzá sem kezdhetett, hogy oly hosszú távollét után kipanaszolja magát hajdani kebelbarátnéja előtt, amidőn az előszobában kedélyes vita hangzott fel két hölgyajakról, kiknek mindegyike áterőszakolni igyekezett az ajtón belépés elsőbbségét a másikra. Nehéz is azt eldönteni: az egyik „díva”, a másik „beata”.
– Amarillisz és Passiflora… – súgám én hirtelen Nikkel fülébe. Amire ő olyan hunyász pofát csinált, mint egy ártatlan kandúr, aki még soha madarat el nem fogott.
Csakugyan Amarillisznek kellett elébb belépni.
Mikor Nikkel pajtást meglátta, egyszerre összehúzta a szemeit laposra, mintha csak apródonkint akarná átereszteni az alakját emlékezete retinájára. (Ez a másik!)
Egészen ellenkező hatása volt Nikkel meglátásának a második hölgyre. Passiflora szeme-szája tágult, s egy pillanatig az az ötlet volt olvasható az arcán, hogy az ajtóból visszaforduljon, elszaladjon, itt hagyjon koncertet, jótékony nőket, s meg se álljon Amerikáig.
Hogy ezt Hesperis szemei ott a fátyol alatt észre ne vették volna, alig hihető.
Én azonban siettem (váltóőri ügyességgel) a vasúti összeütközést elhárítani, azzal, hogy odavetettem magamat a sínekre, s tárt karokkal fogtam el egyszerre, mind a két delnőt.
– Diadal, hölgyeim! Jegyeink az utolsóig mind elkeltek. Az utcákon ázsióval kínálják az elővásárlók!
– No, no, fiacskám! – szólt közbe a feleségem. – Engedd meg, hogy hadd mutassam be elébb a hölgyeket egymásnak.
S azzal megnevezte őket fejenkint, mire azok kezet nyújtottak egymásnak előírt mosolygással. Hesperis és Passiflora még újak voltak egymásnak: Nikkel pajtásnak pedig valóságos „új kapu” volt az Adelphe Philine fejedelemasszony cím, ami alatt Amarilliszt viszontlátta.
A két utóbb érkezett hölgynek valami rövid közlendője volt Pálmával, félsuttogós mellett. Nikkel a tükör felé fordult, s bajuszát igazgatta. Hesperis odalépett hozzám, s egyet csípett a karomon, odasúgva:
– No, ha maga így tud hazudni egyszerre két hölgynek…
– Hogy tud még akkor háromnak!
Amarillisz meg akarta mutatni, hogy ő itt is ura a helyzetnek. Maga jött oda Nikkelhez, őt megszólítani.
– Hiszen mi már találkoztunk az életben.
– Igen, a klasszikus görög földön! – a pieridák berkében.
A bordóvörös fátyol csak úgy libegett Hesperis kalapján e szóváltásra.
Siettem interveniálni.
– Jer velem, pajtás, a szobámba – mondék Nikkelnek, azon törekedve, hogy őt valahogy kihúzhassam a karjánál fogva a tükör és Amarillisz közül, ahová be volt szorítva. – Te szeretted a régi pénzeket: énnekem igen szép gyűjteményem van.
Amarillisz rám nézett.
– Úgy? Nem is tudtam, hogy ön oly szenvedélyes régipénzgyűjtő!
(Nem is voltam én az; hanem azért ritka szép numizmatikai múzeumom volt, amit a megboldogult elődöm gyűjtött össze.)
– S ön is úgy szereti az antikokat? – kérdé Amarillisz Nikkeltől.
– Imádom.
– Akkor ebben a szalonban is találhat eleget. Amit itt lát, az mind antik.
(A feleségemnek ez volt a fő szenvedélye: bútorokban, képekben, porcelánokban: vieux Sèvres, alt Wien, vieux Saxe, old-Chine, Szacúma japán.)
Nikkel bámulva nézegetett széjjel, s elragadtatással mondá:
– Nagyszerű! Pompás! Csupa antik. – (S azalatt hol az egyik, hol a másik hölgyre tekintett.) – S milyen jól vannak konzerválva!
Amarillisz baziliszkusz-szemeket vetett rám. (Hiszen nem én, hanem a Nikkel!) – (De csak nekem kell ezért majd meglakolnom.)
– No, ha ön olyan nagy kedvelője a régi pénzeknek, én majd rávezetem önt egy olyan kútforrásra, ahol ön a legritkább példányokat kaphatja.
– Háládatos leszek érte.
…Hej, de jól éreztük magunkat Nikkel pajtással, mikor ebből a tündérbarlangból az én pipázómba átszabadulhattunk.
– Te, pajtás! – könyörgött Nikkel – az isten szerelméért, el ne mondd a feleségemnek, hogy én Passiflorát ismerem valamiképpen.
Nagyot kacagtam rajta.
– Féltékeny a feleséged?
– De még mennyire! Azzal fenyeget, hogy ha én őt megcsalom bizony levágja álmomban az orromat. Márpedig nem szeretnék ezüst orral sétálni a világban, mint a „Georgiai nők” férjei az operettben.
– De hát nem is csalod meg?
– Tudod, pajtás, a szerzetesek által letett „votum castitatis”ban is ott van a mentő „quantum possum” (amennyire tehetem) formula.
Az inas jött be.
Nagyságos Nikkel úrnak adta át a feleségem meghívását a mai ebédre. A nagyságos asszony addig is itt marad.
Itt marad?
Akkor azután is itt marad. Ő lesz az ötödik!
Uram, segíts! Ki van még hátra?
Én ezt az ebédet négy hajdani lángom világítása mellett költöttem el; az ötödik lángomnál főtt az ebéd.
Ezt nem csinálja utánam Edison!
