VIII. HERR VON ENTENFUSZ
VIII. HERR VON ENTENFUSZ
Ebédről beszélek; pedig,hát az a mai napról kimaradt. Ma dezsönéroztunk. Így volt a muszáj.
A művésznőre való tekintetből kellett ezt a francia étkező szokást elfogadnunk. Föllépésük napján a művésznők nem ebédelnek. Korán egy dezsöné, előadás után aztán majd lesz egy nagy bankett a művésznő tiszteletére, ez aztán nagyszerű lesz!
A villásreggelihez be kellett még várnunk mosziő Antanfűt. Ez volt a díva imprezáriója. Imprezárió nélkül a dívák nem utaznak. A nevét többször hallottam már emlegetni az asszonyoktól: „itt volt mosziő Antanfű”; de az ortográfiájával csak akkor ismerkedtem meg, mikor a névjegyén leírva olvashattam: „Alfred Entenfusz”.
Impertinens kis németbe ójtott francia volt. Mindig kalatyolt, senkit szóhoz nem hagyott jutni. Elmondta egy szusz alatt, hogy ma délelőtt milyen óriási munkát végzett: tizenkét hírlap szerkesztőségeit szaladgálta be, kellő információkat hagyva hátra; egyebekről is gondoskodott, ami ilyen barbár országban nehezen megy; másutt ez mind magától kínálkozik.
Ez alkalommal az ebédnél a hölgyek letevén a kalapokat, Hesperist is láthattam fátyol nélkül. Bizony nagyon megsoványodott a jó teremtés. S a sovány nőknél a féltékenység a nyak-inak merevségében nyilatkozik.
Ej, haj!… de kár megvénülni.
…Denique az esteli koncert fényesen sikerült. A vigadó megtelt. Jelen voltak a főváros celebritásai. Ott volt Rózsavölgyi és Társa is. A fiatalság kitett magáért; volt taps és eléhívás elég; kivált midőn a díva a cavatinák után rágyújtott egy magyar népdalra: „Ugyan, édes komámasszony, Mért kend olyan sovány asszony? Hogy tudott így elfogyni? Lám én milyen kövér vagyok, Mint a háj, majd elolvadok, Ebben a nagy melegben.” – Ezzel a magyarok tökéletesen le voltak főzve.
Kapott a díva nagyszámú bukétokat és koszorúkat és azután egy lantot csupa kaméliákból, azután meg egy virágkosarat rózsákból, meg egy életnagyságú hattyút csupa tubarózsából kiformálva; végül egy diadalszekeret, mely elé fehér galambok voltak fogva. A bámuló közönség közt az a hírszellő járt, hogy mindezen nagyszerű ajándékokról egy titokban maradni kívánó mecénás gondoskodott. (Nem mertem a tükör felé fordulni, nehogy föl találjam fedezni ez a rejtőzni kívánó anonymust.)
Annyi igaz, hogy én adtam – a feleségem kezébe – a díva által igényelt föllépti díjat: egy lepedőt.*
Lepedő = 1000 forintos bankó. (J. M.)
A nagy bankett alatt, a díva tósztjaira szolgáló pezsgőt is én tartottam szerencsémnek kifizethetni.
Mondtam is a feleségemnek – másnap –, hogy remélem, a díva meg van elégedve az eredménnyel.
Pálma a vállát vonogatta.
– Alig maradt neki valami belőle.
– Az ezer forint föllépti díjból?
– Az imprezárió annyi mindent fölszámított neki.
– Ugyan miket?
– Hát a sok reklám; azok a virágok, hattyúk, lantok, virágkosarak, azokat mind Bécsből hozták. Azután az itteni hírlapok, a recenziók, mind véres nagy pénzbe kerültek.
De már erre a szóra bennem is lobot vetett a nemzeti büszkeség.
– De már akkor szemtelenül hazudott az a svihák imprezárió. Magyar kritikust még nem vesztegettek meg soha. Ebben a mi hírlapirodalmunk még szűz!
– Mosziő Antanfű azt mondta. A számlát is megmutatta Angiolinának.
– Dobja a szeme közé a számlát a fickónak, magát meg dobja ki az ajtón.
– Hiszen ő maga is szeretne már tőle megszabadulni, de nem bír.
– No, hát majd megszabadítom én a dívát mosziő Kacsalábtól. Könnyű volt azt elkövetnem.
Az irodám fiatal személyzete között mindig szokott lenni egykét poéta. Nem mintha az én hivatalomnak lett volna szüksége a poétákra, hanem inkább, mert a poétáknak volt szükségük az én hivatalomra.
Hát, biz a versírásból nehéz megélni a fiatal, kezdő tehetségnek; kapóra jön mellé egy kis biztos alkalmazás valami fővárosi intézet irodájában. Csaknem minden hitelintézetnek, biztosítónak, iparvállalatnak van egy poétája, „levelező” cím alatt, aki délig korrespondenciákat üt nyélbe, délután meg verset, humoreszket, színbírálatot cselekszik.
Nálam éppen volt kettő.
– No, ti derék gavallérok vagytok! – ezzel a szóval romék az irodába – ti, pesti hírlapírók! Hát mikor egy ilyen celebritás, egy honunk szülötte csillag a művészet egén leszáll a hazai földre, ti azt levetkőztetitek ad parum et saccum.
– Ki meri azt mondani? – kiáltott egyszerre az én két poétám, leugorva a levelezői srófos székről.
– Hát maga mosziő Antanfű. Ő maga!
Erre az én két poétám otthagyott kopírtintát, hektográfot, szandarakát; ugrott a kalapjáért, futott ki az irodából.
Két óra alatt föllármáztak minden szerkesztőséget.
Két óra múlva hétrendbeli párbajra kihívás volt Entenfusz tisztelt barátomnak az asztalán, a becsületükben megsértett fővárosi hírlaptudósítók részéről.
Entenfusz úr természetesen egyet sem fogadott el. Erre aztán a fölingerelt múzsafiak galléron ragadták, odacepelték Angiolina D’Istria asszonyság színe elé, s ott kellett neki, tanúk jelenlétében, polgári becsületére bevallani, hogy őtőle magyar és németmagyar budapesti hírlapíró se forintokban, se frankokban, se dollárokban, se márkákban, se rubelekben, se sterlingekben, se lírákban, se drachmákban egyetlenegy piculát sem kapott, s az egész elszámolása falszum! S ennek a korolláriumául kényszerítenék a művésznőtől e hamis címen elharácsolt összeg azonnali leszámítolására. Végül pedig vitték a vasútra, s amelyik vonat legelőbb indult, arra felültették, s ellódították innen Tarnopolba, vagy hová.
No, ettől az imprezáriótól hát alaposan megszabadítottam a dívát.
De vajon nem volt-e neki egyebe is, mint imprezáriója? Hüh, teringettét! Erre nem gondoltam.
Csak a fait accompli után kezdtem hátratekingetni, hogy mi volt ez.
Hisz én most megint valami nagy bolondságot míveltem. Hát minek volt nekem beleavatkoznom egy világhírű vándor primadonna meg az imprezáriója ügyébe? Mi közöm nekem ahhoz, hogy ők hogyan osztoznak meg a zsákmányukon? Hogy azt a föllépési díjat én magam spendíroztam? Hát mi gondom nekem arra a pénzre, amit már kidobtam az ablakon?
Hogy nem tűrhettem el a magyar hírlapírók rágalmaztatását? Ez is bolondság! Hát mi jót teszek én a magyar hírlapírókkal azáltal, hogy elhíresztelem róluk: milyen megvesztegethetetlenek? Hogy a dicséretet ingyen osztogatják? Ad valaki a magyar hírlapírónak egy új kalapot – azért, hogy ő olyan becsületes?
De a legnagyobb bolondság volt tőlem ennél a beavatkozásnál az a ferde helyzet, amibe saját magam kerültem Passiflorával szemben.
Ez a drága hölgy most szentül azt hiszi, hogy én a cicisbeóját azért ugrattam el mellőle, mert féltékeny voltam rá. A tizenhat év előtt kialudt láng újra föllobbanását látja benne.
Ezt a meggyőződését észrevehető módon engedi sejtetni velem. A jótékony hangverseny után semmi előkészületet nem tesz a továbbutazásra, nagyon jól érzi magát a házunknál, derült kedve van, az egész társaságot elmulattatja. Maga kínálkozik közreműködéssel jótékony célú hangversenyekben – minden föllépti díj nélkül. Egyszerre meglepte a honleányi érzület. Szépnek találja a fővárost, kedvesnek a közönséget, érdekli a nemzeti politika. Már látom: ez nekem itt marad a nyakamon.
El voltam szánva, hogy védelmezni fogom magamat.
Nagyon sok dolgom lett egyszerre a házon kívül, alig találkoztam naphosszam az asszonyokkal. Az a sok gyűlés!
Egyszer mégis sarokba szorított az Amarillisz.
– Megálljon csak! Ne szaladjon még el az asztaltól. Ön jó lábon áll a nemzeti színház intendánsával, ugye?
Aha! Kezdődik már.
Parírozni akartam a prím-vágást egy fintával.
– Azaz, hogy én a magam lábán jól állok; de az intendáns biccent.
– No, no, uram! Ne utazzék ön kalauerekben; mert ott nagy konkurrenciát talál maga előtt. Önnek nagy befolyása van a színházi igazgatóságra.
– Abból áll a befolyásom, hogy első emeleti páholyt tartok, s a bérletszüneteket is megváltom.
– Ön mindennap találkozik az intendánssal.
– A pikétasztalnál. Csak krajcárba point-jét. Hol ő nyer, hol én; nem tartozunk egymásnak.
– Ön előhozhatná neki egyszer Angiolina ügyét.
– Ügyét? Hát van neki valami ügye?
– No, igen. Elhatározta, hogy művészi tehetségeit ismét hazájának fogja szentelni.
– Az nagyon szép tőle.
– Hisz ön ismeri Angiolina tehetségét.
– No, de mennyire.
– Milyen regiszter! Milyen iskola! Mekkora repertoár! Milyen trillák! És aztán az a művészi játék!
– Ez mind köztudomású dolog.
– Ilyen tehetséget kár volna elszalasztani.
– Kétségtelen.
– No, hát fog ön szólni az intendánsnak Angiolina érdekében?
– Nem én.
Amarillisz fölnézett a magasba, aztán az asztal alá, meg kétoldalt, mintha keresné azt, aki így szólt:
– Ön mondta ezt?
– Saját szájammal.
– Hogy ön Angiolinát nem fogja ajánlani az intendánsnak?
– Tudja, szent barátném, én szívesen előmozdítom az ajánlásommal bármely fiatal tehetségnek a pályafutása kezdetét, protezsálom is, amíg a siker stádiumába el nem jut; de bevégzett művésznők szenzálja nem akarok lenni; ha a hazai operához akar szerződni a díva, ezt végezze a karmesterek útján. Ebbe én nem avatkozom.
Ezzel a szóval úgy megharagítottam Amarilliszt, hogy Adelphe Philine fátyolába burkolta az arcát, és otthagyott.
De hát Adelphe Philine is mit avatkozik profán dolgokba, mint a színház?
Ez órátul fogva azután Passiflora is olyan képet csinált, mikor eléje kerültem, mintha ő is apácafejedelemasszony volna.
De a többi asszonyok is mind éreztették velem a szolidaritásukat. Még a feleségem is. Valóságos hideg sugárzott ki belőle. Betegséget szimulált.
Hát ti engemet bojkottírozni akartok. No, megálljatok!
Azt tettem, hogy hivatalos kiküldetést adattam magamnak Amszterdamba.
„Másutt is Edison napja süt!”
Ezt ugyan Shakespeare idejében úgy mondták, hogy „másutt is Isten napja süt!”
De hiszen a bölcs Ben Akiba sem mondta volna, hogy „semmi új sincs a nap alatt”, ha ismerte volna a „villanyos napot”. Az alatt még sok új dolog terem.
Először utaztam egyedül, amióta feleséges vagyok. De azért ennek ne szenteljünk új fejezetet.
Szégyenszemmel vallom meg: kaptam rajta, hogy a feleségem gyöngélkedik.
Meg is vert érte az Isten!
Az útban olyan grippét szereztem magamnak, hogy amint hazakerültem, rögtön ágynak estem; három hétig meg nem szabadultam ettől az akcióképes nyavalyától, amelyben az embernek az összes életcélja az orrában összpontosul, annak van alárendelve minden egyéb életműszere. Gyomor, tüdő, szív, mind azt lesi, hogy mit mond hozzá őnagysága: az orr. Az ember mindig alhatnék, és sohasem tud aludni, s úgy szeretné a fejét valakivel elcserélni.
A feleségem nagyszerű volt az ápolásban. De a többi hölgyek is hűségesen segítettek neki. Vagy az egyik, vagy a másik ült az ágyam mellett. Mindegyik más meg másféle gyógykezelést kísértett meg rajtam. Ahol fájt, ott megmasszíroztak, sósborszesszel bedörzsöltek; a fülem dombjára spanyollégy flastromot ragasztottak; az egész idő alatt újságot nem olvashattam, mert a szemem fájt a világosságtól; csak az asszonyi mendemondákból éltem. Különben sem értettem volna belőle semmit. Buta voltam. Az eszem pauzált. Azt tudtam, hogy „hatan” vannak. De akárhogy számláltam, nem tudtam reggeltől estig többet összehozni ötnél. Sorba szedtem a neveiket: „Pálma, Amarillis, Iringó, Fritillária, Hesperis”. Kilehet a hatodik, aki nincs itt? S miért nincs itt? Nem bírtam kiokoskodni.
Egyszer aztán a grippének is csak vége szakadt, a gyógyulás abban jelentkezett, hogy megkívántam az újságolvasást. Kezembe adták a Vasárnapi Újságot (ezt az én kedvenc lapomat, aminek minden évfolyama itt áll bekötve a könyvtáramban!). Hát, amint fölnyitom, mit látnak benne a szemeim? Passiflora arcképét egész féloldalon.
„Passiflora!” Ez a hatodik, ni! Most már eszembe jutott a neve.
A kép alá ugyan „Angiolina D’Istria” volt jegyezve.
Most már aztán arra is rájöttem, hogy miért nem látogatott meg a betegségem alatt, ahogy a többi jó lelkek?
Azért, mert haragszik rám.
Haragszik rám, mert nem ajánlottam az intendánsnak a szerződtetését.
Amint azonban a képhez csatolt életírását olvasni kezdtem mindjárt az elején ezen örvendetes hírrel találkoztam: „Angiolina D’Istria világszerte ismert művésznőt sikerült az intendatúrának a magyar dalszínház számára előnyös föltételek mellett szerződtetni.”
No hát! Megvan! Szívem, mi kell még?
Éppen Amarillisz volt a virrasztóm.
Mutattam neki a képet, nagy diadalommal.
Nem volt tőle meglepve.
– No, hát Angiolina D’Istria szerződtetve van az itteni operában.
– Igen – mondá nagyon fanyar képpel.
– A saját tehetségeiért, az én ajánlgatásom nélkül.
– Az ám.
– Akkor hát nincs neki oka többé rám neheztelni.
– De nagy oka van. Mert ha ön puszírozta volna a szerződtetését az intendánsnál, akkor az intendáns fogadta volna el az Angiolina föltételeit: hét havi szereplés, három havi szabadság, négy föllépés havonkint, azontúl külön föllépti díj, tízezer forint gázsi – míg ellenben az ön segítsége elmaradván, Angiolina volt kénytelen elfogadni az intendáns föltételeit: kilenc havi szereplés, egyhavi szabadság, nyolc fellépés havonkint, négyezer forint gázsi, annak is fele játékdíj, ami levonatik, ha a föllépés az ő hibájából elmarad. – Hát ez a különbség a dologban, uram. Érti ön?
Hogyne érteném? Tehát nekem kellett volna az archimédeszi csavarnak lennem, aki az intendánst rákényszeríti az előnyösebb szerződésre.
És ezt Amarillisz egészen összeférhetőnek tartotta az etikával. Éppen úgy, mint szent Krispin a lopott bőrből csizmavarrást mezítlábas emberek számára.
Azt már most a grippés fejemmel is megértettem, hogy emiatt bizony Passiflorának van oka rám neheztelni.
De annak az okát nem bírtam kitalálni, hogy miért fogadott el egy világhírű művésznő, aki egy hangversenyi föllépteért ezer forintot kap, egy négyezer forintos szerződést háromnegyed évre? Ez még sublimior mathesis volt az én beteg agyamnak.
Pár nap múlva aztán, hogy a fejem is tisztább lett, napilapokat is kezdtem olvasgatni, rábukkantam a színházi kritikák rovatában a tudósításokra, melyek Angiolina D’Istria első színpadi fölléptére vonatkoznak. Hát, biz ezek nagyon langymelegek voltak. Nem olyan tüzesek, mint a koncertreferádák.
Még megjegyzéseket is tettek holmi elkopott középhangokról. Nem volt már itt mosziő Antanfű, aki szuggerálja a lelkesedést.
Hogy azt elugrattam a művésznőtől, az már csakugyan az én bűnöm.
De még nagyobb az, hogy Entenfusz úr hivatala ekként vakanciába kerülvén, azt nem siettem betölteni.
Ez a mea maxima culpa.
…Amíg a grippém tartott, a sok konfúzus álom között azok a vízióim is voltak, hogy én vagyok az Entenfusz. De megizzadtam bele!
Soha többet, csak most kigyógyuljak valahogy!
…Aztán utoljára mégiscsak meglátogatott Passiflora s úgy tett, mintha nagyon örülne a fölgyógyulásomnak.
Vajon mit forralhat ellenem?
