XIII. PIA FRAUS
XIII. PIA FRAUS
„Pia fraus”-nak nevezzük az olyan szelídebb fajta csalást, mely egyvalakinek hasznára szolgál, anélkül hogy másvalakinek kárt okozna.
Idáig hát megvolnánk. Viola fölfedezve, Viola elhelyezve. De mit szólnak majd ehhez odahaza? A semmisítő törvényszék? A septemfoeminalis tabula! Ez az igazi hétszemélyes törvényszék.
Annyi bizonyos, hogy amely napnak a reggelén én Violát bevezettem Fritillária zeneiskolájába, annak a napnak az ötórai tea-uzsonnáján ezt ki fogja hirdetni Fritillária asszony urbi et orbi.
Innen csak az egyenes út vezet ki. Még ugyanaznap az ebédnél saját magam elmondok mindent a feleségemnek, ami igaz. (Mindent? Te!)
No, tudod, kilenc tizedrészt. Sokallod? Hát mondjunk tizenhét huszadrészt. Hát hiszen mikor egy kulánsan fizető férj a feleségének elmondja az igazat, magának is csak jár belőle provízió. Tehát a következőket:
1. Van egy jó barátom, kinek nagy hálával tartozom.
2. Annak van egy titokban nevelt leánya, titkolt viszonynak a szülötte.
3. A leány egy jószívű nagynéne gondjai alatt nevelkedett föl.
4. A nagynéne lábai rosszak, nem járhat velük.
5. A leány életmódja biztosítva van rendes pénzügyi művelet által. A jóltevő neve eltitkolandó, állására és feleséges voltára való tekintetből.
6. A leány művészi tehetségekkel van fölruházva. Fényes jövendő várakozik reá.
7. A leány erényes, felügyelete szigorú.
8. Én bízvást apja lehetnék.
No, hát olyan adat ez mind, amit el lehet hinni.
Pálma elfogadta azt en bloc, csak azt mondta, hogy szeretné azt a leányt megismerni.
Biztosítottam felőle, hogy be fogja mutatni magát, mihelyt rendben lesz.
Így aztán Pálma az ötórai tea-ozsonnán azzal vághatta ketté Fritillária szenzációs hírmondását, hogy „mindent tudok, a férjem már elmondta”.
Így szedik ki a kígyónak a méregfogait.
Az pedig, hogy Viola rendben lesz, azt jelentette, hogy amint a régi dajkája megérkezik, s elfoglalhatja a nagynéne helyét. Én azonnal, amint Magda (így hívták a dadát) megérkezett, hazabocsátóm Baracskainé asszonyt, azzal a megvigasztalással, hogy azok a bizonyos húsz forintok, melyek a biztosító társaság által eddigelé az asztalára havonkint leszámíttattak, ezentúl is meg fognak ugyanott jelenni. Fogadja el eddig hű ápolása jutalmául. A Violának nem lesz már arra szüksége. Megértette a jó lélek, s nagy könnyhullatások között elbúcsúzott.
Viola pedig beszegődtette a Magdát az én segítségemmel, amire nagy szükség volt, mert a jámbor nagyot hallott. Különösen azt nem akarta meghallani, mikor Viola tíz forint havi bért kínált neki; hanem mikor én azt mondtam neki, hogy másik tízet én teszek hozzá, azt meghallotta. Meg hogy a fát, vizet a háziszolga fogja hordani a konyhára.
Az is tetszett neki, hogy egy öltözet új ruhát kapott ajándékba.
Erre a díszes jelmezre azért volt szükség, hogy a látogatás alkalmával, mint Viola kísérőnéje legyen bemutatható a feleségemnél.
Én ugyan a feleségemet eleve informáltam, hogy a kedves nagynéne lábai nem bírják meg a lépcsőmászást; ő majd lenn fog maradni a hintóban azalatt, amíg én Violát fölvezetem; de Pálma humánus lelkülete talált kedvezőbb megoldást: Odarendelt két hordárt egy karosszékkel a kapuhoz, s mikor mi megérkeztünk a bérkocsival (a saját hintómon nem jártam Viola szállásáig), szépen kiemelték Magda asszonyt, karra véve, beültették a zsöllyébe, s így szállították föl a garádicson. Engedett magával mindent elkövetni.
A bemutatás megtörtént annak rende szerint. Pálma egyedül fogadta a látogatókat, leültette őket a karszékbe; nekem is helyet mutatott. Avval kezdődött a benevolum.
– Baracskai Viola a neve?
– A nevelőanyám után. Valósággal az anyám nevét viselem; de azt férjhezmenetelemig nem szabad használnom.
– Az atyjáról nem tud ön semmit?
– Azt tudom, hogy előkelő állású hivatalnok, és nős.
– Gondoskodtak önnek a megélhetéséről?
– Óh, igen. Havonkint kapok életbiztosítási alapon száz forintot. (No, itt esett egy kis korrektúra az igazságon.)
– Az elég szép. Abból igen tisztességesen megélhet.
– Óh, én igen kevésből kijövök; a fölösleget félreteszem. Hogy ha itt kitanultam az iskolát, Párizsba kimehessek, továbbképeztetés végett. (Második korrektúra!)
Pálma intézett egynéhány kérdést Magdához is; amire azonban a tisztelt hölgy állhatatos némasággal válaszolt.
– Elégségesnek találja ön – szólt végre Pálma a leányhoz – a nagynénje felügyelését magára nézve?
– Még van azonkívül egy felügyelőm – szólt Viola, önérzetes fejfölemeléssel – A – saját ambícióm.
– Ah! a művészi ambíció!
– Nemcsak az – folytatá a leány. – Még más ambíció is. Nekem vágyam van társadalmi állást foglalhatni el. S ehhez van jogosult reményem. Ugyanaz a jóltevő kéz, mely napi szükségeimről gondoskodott, szintén azon biztosító társaságnál húszezer forint kelengyét kötelezett el a számomra férjhezmenetelem esetére. Én tudom jól, hogy egy könnyelmű ballépéssel egy vagyont és egy társadalmi állást dobnék el magamtól. – Ez a tudat az én erényőröm.
Pálma úgy meg volt hatva ettől a szónoklattól, hogy a kezét nyújtá a leánynak, amit az háromszor megcsókolt.
Én pedig meggyőződtem felőle, hogy az én védencem nagy színművésznő.
Azzal Pálma elbocsátó a látogatóit, a hordárok ismét levitték karszékbe ültetve Magda asszonyt a hintóig, én odáig vezettem Violát, s elbúcsúzásunkkor azt súgóm neki:
– Délután négy órakor meglátogatom.
Tehát volt már közöttünk valami közös. A közös hazugság. – Ez is egy neme a liézonnak.
Pálma néhány nap múlva egy drága kerekes széket küldött a „nagynéni”-nek, amin az, saját kezeivel hajtva a kereket, tehetett nagyobb kirándulásokat az utcán. Eleinte Magda nem akart hozzászokni ehhez a furcsa járműhöz; hanem aztán Violával addig biztattuk, míg kedvet kapott hozzá, hogy ezen járjon ki a piacra, csirkét, uborkát bevásárolni. Annyira, hogy még az újságba is bekerült; a „Neues Politisches Volksblatt” képben is megörökítette: „Die Haushälterin auf Rädern”. Pálma büszke volt rá, s eltette a lapot emlékül.
Délután négy órakor elmentem Violát meglátogatni.
És azután minden délután négy órakor elmentem hozzá. S rendesen nyolc óra után kerültem haza.
Hiszen ez a rendes hóra kanonika.
Ez a tisztességes férjeknek, családapáknak a rendes ideje. Mikor az asszonytársaság egybegyűl a teánál, egy kicsit pletykázni, intrikálni, embertszólni, divatról, konyháról értekezni, néhanéha fölolvasásokat tartani, jótékony koncerteket rendezni, ritka esetekben lutrit, Hammer und Glokkét játszani, olyankor a jámbor férj veszi a kalapját, s megy a klubba, a kaszinóba, tarokkozni, pikétezni. Aztán nem csak egy klub és kaszinó van Budapesten; én adófizető tagja vagyok hétnek. Ha történetesen kerestek, és nem találtak az egyikben, bizonyosan ott voltam a többi hatban.
Pedig hát egyikben sem vesztegettem a pénzemet. Egy új világot fedeztem föl.
Ez a leány valóságos Meluzine volt.
Mindig jókedvű, mindig tréfára kész. Amitől én úgy elszoktam már húsz év óta. Akit csak magam körül látok, az mind komoly, szigorú, bírálgató, csipkedő, éles, zsémbes, panaszos, unatkozó, kevély, rátartó, leskelődő, neheztelő, haragtartó, kényes, finnyás, begyeskedő, szórakozott, orroló, erkölcsbíró, szemérmetes, szeszélyes, fanyar, ízetlen, fáradt, legjobb esetben civakodó. – Én ezekbül a virágokbul bírok egy egész üvegházat.
Nagy csoda-e, hogyha ebből az üvegházból kiszabadulva odabódorodok egy csalitba, ahol a viola nyílik, s jólesik végighevernem a pázsiton, a bokroktul beárnyékolva.
Hiszen, hát azt is csak meg kellett tudnom, hogy a pártfogoltam mennyit haladt a művészi tanulmányaiban. Viola minden délután produkálta magát előttem a gordonkán.
Egyszer aztán eszembe jutott, hogy hiszen néhanapján én is tudtam hegedülni, s a hegedűmmel milyen szépen akkompanyáltam a bűbájos Fritilláriának. Hátha most is tudnék még valamit abból, amit bécsújhelyi kadét koromban tudtam?
Vettem magamnak Bécsben egy straduáriót, s azt egyenesen odaküldettem Viola szállására.
És azután én kísértem hegedűvel az ő gordonkáját; – éppen, mint hajdan, bécsújhelyi kadét koromban, a bűbájos Fritilláriáét. Ettől kezdve én valóságos kettős életet folytattam. Egy szigorút és egy vidámat. Hivatalomban pontos, otthonomban rendes, rejtekemben élvezetes életet.
Viola meseszerűen ragaszkodott hozzám. Rajtam kívül az egész világ nem létezett rá nézve. A zeneiskolában nem kötött senkivel baráti ismeretséget, még csak a szállását sem tudatta senkivel.
Az a szállás is a legcélszerűbben volt kiválasztva. Átellenében egy templom, onnan senki sem láthatott az ablakaira. Szögletház volt, a mellékutcából egy perc alatt a kapuhoz lehetett jutni; a kapuboltozat alatt volt az ajtó, ami Viola szobájába nyílt. A másik szobából a konyhába lehetett jutni, annak az ajtaján át az udvarra, az udvarról a kertbe, a kert ajtaján át ki egy szű sikátorba, melynek oldalait istállófalak és beszennyesedett ablakú házak képezték. Nekem minden ajtóhoz kulcsom volt. Ha a kertajtó felől jöttem, az utcaajtón távoztam, vagy megfordítva. Mindig gyalog jöttem ide. Lehetetlen volt utánam leskelődni bárkinek is. (Te! Ez még mindig a „Pia fraus” fejezet alá tartozik?)
Még mindig. Csak te írjad, ahogy mondom.
A tanév szerencsésen lefolyt. A vizsgák megtartattak Fritillária zeneiskolájában; mi is jelen voltunk a feleségemmel együtt; no, meg Amarillisszel együtt; ott volt a miniszteri tanácsos, a zeneakadémia igazgatója, a filharmonikusok, a klakvehuteszek; mindnyájan el voltak ragadtatva Viola elegáns gordonkajátéka által. És mindnyájunknak a véleménye abban összpontosult, hogy e kiváló talentumnak múlhatatlanul szükséges magasabb kiképeztetés végett Bécsbe, Berlinbe és Párizsba kirándulni. Most úgyis két hónapi vakáció kezdődik.
És csodálatosképpen az általam jogtanácsolt társaságoknak is éppen erre az időre akadtak olyan kiküldetései számomra, melyek utamat Bécs, Berlin és Párizs felé irányozták.
(Megállj csak! Hadd nyissak föl új tintásüveget; mert a kalamárisombul kifogyott a „pia fraus”-hoz való tinta.)
Jól van, no!
