XIV. A DINAMITBOMBA
XIV. A DINAMITBOMBA
Külföldi ekszmisszióimból én mindannyiszor a legértékesebb meglepetéseket hoztam haza a feleségemnek. Zafír ékszereket és gyémánt butónokat, keleti sálokat, brüsszeli csipkéket, csinkve csento bútorokat, tökéletesen beszélő papagájokat, kapucinus majmokat, egész bundát kék rókaprémből, amivel furórét költött a társaságban, s a porcelánoknak mindenféle faját…
(„Megannyi tanújelek egy válóperre”, mondá egyszer az ilyenekre egy delegátus kollégám.)
No, de annyit elismert felőlem mindenki, hogy olyan generózus férj, mint én, nincs több Európában.
Idehaza, a honi fővárosban, a későbbi időkben már nagyobb elővigyázattal kellett élnem. Violának ismeretségei akadtak, részint az iskolatársai révén, részint a feleségemhez járó asszonyokbul. Azt kockáztattam, hogy mikor benyitok hozzá, ott találok egy ismerős vizitet nála. Ezen úgy-ahogy segítettünk. Egy leeresztett függöny a kapu felőli ablakon azt jelzé, hogy senki sincs ott, a fölhúzott függöny jelenté, hogy van benn valaki.
Ez később olyan alkalmatlanná vált rám nézve, hogy szállást cseréltettem Violával.
De ott megint csak rátaláltak.
Majd minden évnegyedben más szállásra költözött.
Akkor meg már éppen előőrsöket állítottak föl, akik az átelleni ablakokbul leskelődjenek rám.
A feleségem egy arcvonással sem árulta el, hogy sejt vagy tud valamit. Ugyanaz volt irántam, aki mindig: nyájas, előzékeny és hideg. Egy csöppje a féltékenységi vírusnak nem volt a vérében.
Egyszer-egyszer a lelkiismeret megszólalt bennem: hogy ez mégis kegyetlenség, amit Pálmával teszek; de aztán csak elaltattam azzal a szofizmával, hogy „nem fáj az neki”. – Megmondta ő ezt ezelőtt húsz esztendővel. De minek is hosszabb a kálvinista esketési forma azzal az egy sorral?
Mikor vettem észre, hogy az asszonyok formális kémhadjáratot folytatnak ellenem: akkor „dezden kon dezden!” azt a ravaszságot gondoltam ki, hogy csak azért is otthon maradtam a feleségem ötórai tea-ozsonnáira; magam is odaültem az asszonyok közé tereferélni, tartottam őket pletykabeszéddel, s udvaroltam nekik sorba egész a szemtelenségig; azok majd megpukkadtak mérgükben. Ha nagyon vakmerően példálóztam a múltakra: meg is vertek; én csak tartottam a hátamat.
Ez a legjobb metódus. Ha egy férjet azzal denunciálnak a felesége előtt, hogy van egy főbenjáró bűne: akkor túlhajtani a vádat: „nem egy van, de hét!”
Hanem egyszer aztán beütött egy nem várt katasztrófa. Hesperis már több nap óta nem jelent meg az ötórai ozsonnákon. Én azt hittem, hogy énrám les, a Viola szállásával átellenes ablakból; pedig hát nem énrám vadászott a derék hölgy, hanem a saját Nikkeljére.
Egy pénteknapon (nagyon jól emlékszem rá, hogy péntek volt, mert az ordináriusom rendelete következtében a feleségem által szigorúan megtartott böjtös ebédek kikerülése végett pénteken a házon kívül kellett étkeznem higiéniai szempontból. Violánál voltam, jó paprikás halászlével traktált meg.) Tehát pénteknap délután az ozsonnaasztalnál javában mulattatóm a hölgytársaságot pajkos anekdotáimmal, amidőn hirtelen, minden kopogtatás nélkül, föltárul az ajtó, s berohant rajta lélekszakadva a rég nem látott úrhölgy, a Hesperis. Már a külső fölszerelése elárulta szokottnál is nagyobb harcias hangulatát.
A fején volt egy lángvörös kalábriai kalap, egy margaréta bukéttal meg két szál fenyegető fácántollal; a nyakát Sarah Bernhardt csipke-örv burkolá; narancssárga ruhája volt, fekete sávokkal, mint egy tigrisnek, kakadoa színű övvel derékban átszorítva. Két keze csuklóját ezüstláncok köríték, nagy lecsüggő golyókkal, emlékpénzekkel és egyéb relikviákkal, amik a beszédét kísérő taglejtés közben félelmesen csörgöttek. Azonkívül egy selyem ridikül is volt a karjára akasztva. Az arzenál!
– Itt van! Megfogtam valahára a semmirekellőt! A gyilkos gonosztevőt! – Mindig tudtam, hogy pokolravaló az átkozott; de hogy ennyire elvetemedett imposztor legyen, azt még álmodni sem mertem volna; a gyalázatos! – Ezt lihegé első beköszöntésül Hesperis.
– Az Istenért! Mi történt? Kiről van szó? – kérdé a feleségem. Magam is megijedtem, azt hittem, engem aposztrofálnak.
– Hát ugyan kiről volna szó, mint a Nikkelről? Mikor én azt mondom, hogy „gyalázatos”, lehet-e az más, mint a Nikkel? Hisz a többi is mind cudar, csalárd, lator, de legalább iparkodik eltitkolni a gonoszságát (itt nekem jutott egy jelentésteljes szemvágás), de ilyen nyíltan, ilyen vakmerően vinni a toronymagas gonoszságot, ez csak egy Nikkeltől telik ki.
Eközben leült az asztalhoz, s lehüvelyezte a hosszú fekete selyemkesztyűit. Ellenben a ridikült odatette az asztalra, a két tenyerével lenyomtatva.
– Mindig gyanakodtam az átkozottra, hogy megcsal. Délután sohasem úgy volt a nyakravalója csokorra kötve, ahogy én reggel megkötöttem, s gyakran rajtakaptam, hogy a „Fischerin, du kleine”-t danolja, mikor a szobájában van. Hol danolják ezt a nótát? Az orfeumban. Minden reggel, amíg a fürdőben volt, én megvizitáltam a tárcáját, mennyi pénz van benne. – Egy-egy napon azt mondta, hogy éjjeli inspekciója van a hivatalokban. Reggel került haza. Az olyan inspekciós éjjelek után rendesen tíz forint hiányzott a tárcájából.
– A vacsora… – sipegtem én közbe.
– Csitt! Maga jobb, ha nem szól! Megállj! (Itt nekitürközött.) Azt mondtam neki, hogy szeretném egyszer meglátni, hogy milyen az az orfeum. Vigyen el egyszer oda magával vacsorálni. Nagyon dicsérte az előadást. A kaucsuk-ember nagyszerű, aztán meg az éneklő malacok, meg a néger bohócok. Elmentem vele; végignéztem az egész előadást. De még inkább néztem a Nikkel arcát. De nem kellett annak se éneklő malac, se tamburázó szerecsen; hanem amint egyszer kikalimpázott a színpadra egy szemtelenül kurta szoknyás perszóna; dehogy kurta, semmilyen! s rákezdte a maga impertinens nótáit, lehetetlen mimikával kísérve, akkor a Nikkel majd kibújt a bőréből. Az a maskara is egyszerre rátalált a csókaszemeivel a Nikkelre, s egész kihívóan kokettírozott rá. Ahán! Ez hát az a „Fischerin, du kleine!”
– De, barátném – szóltam én közbe. – Kokettíroz az mindenkivel.
– Csak maga ne prókátorkodjék, drága barátom. Megállj! mondék. Majd végére járok én ennek. Másnap nagy szcénát csináltam a Nikkelnek, afölött a téma fölött, hogy nagyon könnyelműen bánik a pénzzel. Igazam volt, átlátta, kénytelen volt magát megadni. Én elvettem a tárcáját: kiadtam neki belőle öt forintot. Ennyi elég véletlen kiadásokra. Majd a szivarokat is én vásárlom be ezentúl.
(Hej, hogy áldottam magamban a sorsot, hogy nem nekem juttatta azt a bizonyos nászutazást Hesperissel.)
– A Nikkel átment a szobájába, a szolgálónak azt mondta, hogy hívjon neki egy hordárt. – Minek neki az a hordár? – Én a kulcslyukon keresztül benéztem a szobájába, hogy mit csinál a Nikkel. Az íróasztalnál ült és írt. Levelet írt. Az ostyával pecsételte le. Nem használt spanyolviaszkot a lepecsételéshez, mert annak a szaga elárulja a levélírást. Nemsokára belépett a külső ajtón a hordár. Ismerem. Sánta volt. Többször járt már Nikkelnél. – Én hirtelen kapom a kalapomat, kisiettem a folyosóra; az auszgusz nyílásánál meghúztam magam, s vártam, míg a hordár jön nagy bicebócázva. Mikor elejbém ért, kiugrottam a lesből, megfogtam a nyakravalóját a fickónak: „ide azzal a levéllel”. Nem is vártam, hogy mit szól rá, hanem kirántottam a zsebéből a levelet hirtelen kézzel. „Alló mars!” – „Legalább a fizetésemet!” nyögte a nyavalyás. „Nesze a fizetés!” Azzal pics, pacs! Egyet jobbrul, másikat balrul. A posztilyon damúr szaladt a másfél lábával, ahogy tudott.
A hölgyek mind tapsoltak az előadásnak: még magam is.
– No, hát kezemben volt már a korpusz delikti! – folytató a hős amazon. – Hát nem jól sejtettem? Hát nem az volt az adresszre írva: „Fischerin-du-kleine”. És aztán szállása világosan kiírva: „Sertéshajcsár utca 26/B. II. udvar, 3. emelet, 47. ajtó”.
Általános elszörnyedés moraja zsibongott végig a társaságon. A ridikül megnyílt, Hesperis ujjai elővonszolták rejtekéből a bűn-tanújelt.
– Itt van! Tessék a borítékot nézni! (Azt kézről kézre adta.) De hát még a tartalom! (Azt nem bocsátá ki a kezéből.) „Drága angyal! Bocsáss meg, hogy ezúttal nem küldhetek neked pénzt; mert a tettleges hatalom zár alá vetette a kasszámat.” – „Tettleges hatalom?” Ez bizonyosan én vagyok! De hát hallott már valaha ilyet ember, hogy egy férj a feleségét „tettleges hatalomnak” nevezze? „De mihelyt megkapom a salláriumomat a mappázásért a bürótól…”
– Ahá! – kiáltott közbe Fritillária – ezt úgy mondják a németek, hogy „ein Geld, wovon die Frau nichts weiss”. Ugyebár, jogtanácsos úr?
Hesperis folytatá a levélolvasást.
„…azonnal sietek igényeidnek eleget tenni. Addig is 10 000 cs. cs. cs. – A te elbűvölt Nikicád.”
„Nikicád!” Itt van! Tessék! Még egy pocát is ejtett a neve mellé.
S azzal odatartotta az orrom elé a veszedelmes levelet.
– Tessék! Tessék! Önnek a testi-lelki barátja! A gyönyörűséges mákvirág! Nos hát mit csináltam? Mit gondol, uram?
Minthogy kérdezett, felelnem kellett rá.
– Rohant kegyed a Nikkelre haragvolkánjának egész lávakitörésével.
– Azért sem találta el! Rohantam, de nem a Nikkelre, hanem a Sertéshajcsár-utcába, a Fischerin-du-kleinét fölkeresni.
– Vitt magával egy üveg vitriolt meg egy stanicli paprikát.
– Azért sem azt vittem. Hanem elvittem magammal a Nikkelnek a lefoglalt pugyillárisát.
– Mit fogunk hallani?
– Igenis, a pugyillárisát. Itt van a ridikülben. (Azt is megmutatta.) Otthon találtam a frajlát. Bizony mondhatom, hogy nappal nem olyan szép, mint gázvilágításnál. Tele az arcbőre ebagákkal. (Mitfresser.)
– Ez a színpadi festéktől van – szólt közbe szakszerűen Fritillária.
– Óh, bizony attól nem támadnak ebagák az arcon – protestált még szakértőbben Passiflora. – Nézzék meg az én arcomat. (Neki nappalra is ki volt festve az arca.) Csakhogy nem szabad a festéket vízzel lemosni, hanem arckenőccsel kell ledörzsölni.
– De legkevésbé szabad azt lenyalatni! – kiáltá mérgesen Hesperis, aki dühös volt amiatt, hogy az ő érdekes előadásait ilyen haszontalan intermezzóval szakítják félbe. – Az öltözet is nagyon sófel volt. Hogy mondják azt magyarul, hogy „schofel”? (Ezt a kérdést hozzám intézte.)
– Sunda.
– No, hát sunda volt. Arra is alapos oka volt. Az elegáns toalettjei mind a tisztítóban voltak.
– Így hívják a fiókzálogházat – magyarázám én.
– Tudom. Én hát rövid processzust csináltam vele. Megmondtam, hogy ki vagyok. Köszönöm, nem ülök le. Nem fáradtam el. Még csak ezután akarok elfáradni. Megmutattam neki a levelet, amit röptiben elfogtam. „Magának pénzre van szüksége, de az uramnak a tárcája nálam áll. Itt van, tessék! No, hát adok én magának pénzt. Ha maga énnekem azokat a leveleket, amiket a Nikkel magához írt, mind egy szálig kiszolgáltatja, hát én magának adok rögtön húsz forintot.”
– Ah! Ah! Húsz forintot! – hangzott az elcsodálkozás fölkiáltása minden ajkról.
– S nem utasította vissza a „drága” angyal ezt a kínálatot nagy indignációval? – bátorkodtam én a vért szagolt tigristől kérdezni.
– Mit? Indignációval? De a két füléig szaladt a szája örömében. „Itt van! Tessék kikeresni”, szólt nevetve, s azzal fölnyitott előttem egy nagy bolond kuffert. Kérem az telidestele volt mindenféle színű levelekkel. Hiszen ha azokat mind eladhatná húsz forintjával, hát hercegnő lenne belőle. Szerencsére a Nikkel levelei mind legfölül voltak. Mégis nemigen régi lehet a viszony. Összeszedtem valamennyit. Így is tíz darab volt.
– Két forint darabjáért! „Olcsó” angyal – dörmögém oda.
– Odadobtam neki a pénzt – folytató Hesperis. – Azt sem mondtam neki, hogy „szervusz”. Hanem ő, a szemtelen! még azt mondta, hogy a „viszontlátásig”! Itt van mind a tíz levél! A tizenegyedik az elfogott. Én még a komfortébliben elolvastam valamennyit.
Ezzel előhúzgálta a leveleket a ridikülbül, s lerakta őket sorba az asztalra, mint mikor az ember pasziánszt készül játszani.
– Most csak a megszólításokat olvasom föl belőlük kegyeteknek. Tessék ide hallgatni. – „Imádott bálványom!” – „Ragyogó csillagom!” – „Egyetlen mucuskám!” – „Napok napja!” – „Bujdosó tündérem!” – „Kicsikém!” -”Üdvem angyala!” – „Mennyei tünemény!” – „Királyném!” – „Majmocskám!” – Ez az utolsó, ami megöl. Így csak engemet szokott szólítani. Hát még a tartalom? – Azt majd máskor. Ezt egyenkint kell vévigolvasni, hogy az ember alaposan megítélhesse, mekkora pokol lakik egy férfi szívében!
– Hát aztán mi történt? – rebegém én a félelem kíváncsiságával.
– No, azt el lehet képzelni, hogy rohantam a levelekkel haza.
– S mit tett Nikkel?
– Hogy mit tett Nikkel? Hát azt tette, hogy a válla közé húzta a fejét, s engedte a hátát üttetni. De attól is azén kezem fájdult meg, nem az ő háta.
– No, én nem azt tettem volna az ő helyzetében.
– Hát mit?
– Hanem ezt, ni.
Azzal fölugrottam a székemről, s szaladtam az ajtó felé.
De ugyan megjártam vele; mert az ajtóban szemközt találkoztam Iringóval, aki egy teáscsészékkel tele tálcát hozott a két kezében; az elbarikádozta az utamat, s azzal a sok asszonyszemély visítva utánam rohant, csak úgy csattogott a tenyerük a hátamon. Amarillisz, Fritillária, Passiflora, Hesperis, kiki lerótta a régi tartozását, az utamat álló Iringó pedig kárörvendően nevetett, „üssék, üssék! úgy kell a gazdának”. Végre én is megharagudtam, szembe fordultam velük, s erőszakot használva erőszak ellen, sorba csókoltam valamennyit. Erre aztán visszavonultak. – Csak Pálma maradt az asztalfőn ülve, istennői flegmájával.
No, hát tessék! A szegény Nikkelt megverik azért, mert ki hagyja sütni magára az egész turpisságot, engem meg azért püfölnek el, mert nem hagyok magamra kisütni semmit.
Hesperis pedig az egész város békességét fölforgatta azokkal a szerelmes levelekkel. Járt velük házról házra, ahol csak asszony ismerőse volt; elragályosította a féltést minden eddig békében élő házastársra; háborút indított a két nem között ezzel a csatajelszóval: „nincs hű férj a világon!” – úgyhogy a szegény fenyegetett férjek már deputációba készültek járulni Csatári Grósz Lajoshoz, az országos egészségügyi bizottság elnökéhez, hogy vegye alkalmazásba a szükséges rendszabályokat ez epidémia ellen, ami úgy terjed, mint hajdan a konvulzionérek vitustánca. Egy férj sincs biztosítva az ellen, hogy egy éjjel levágják az orrát, s aztán szaladgálhat ezüst orral a világban.
