III. A HŰ BARÁT
III. A HŰ BARÁT
Minden héten összevagdalkoztam valakivel Passiflora miatt. Hol én kaptam egyet, hol én adtam egyet.
A Passiflorának nem udvarolt senki büntetlenül.
Grófocskák, bárócskák, bankárfiúcskák tanulták respektálni a szerzett jogokat.
Passiflora természetesen ártatlan volt mindenekben.
Ő nekem hűségesen meggyónta mindig, ha valaki veszedelmesebb modorban udvarolt neki. Arra persze nem lehettem féltékeny, hogyha a színésztársai a színpadon ölelgették. Hát ez a szerepében van. Hát ha a színpadon csókolóznak is, az ellen nincs törvényeinkben védelem. A színpadi csók „egy szükséges jó” (annak, aki kapja), „egy szükségtelen rossz” (annak, aki nézi).
Ha egy férj, egy szerető féltékeny arra, hogy a feleségét, a szeretőjét a színpadon mások megcsókolják, ez nagy nyavalya. De annak csak egy orvossága van.
Lediktálhatom a recipéjét.
Az ilyen féltékeny férj vagy szerető álljon be maga is színésznek, játsszon szerelmes szerepeket, akkor a színpadon is maga fogja ölelgetni, csókolgatni a drága kincsét, és senki más. (Ezt a három sort húzd alá (kurzív), mert ebből még lesz valami.)
Én azonban nem strázsálhattam egész nap a Passiflorát. Tanulni is csak kellett, pedig sokat.
Szerencsémre volt egy biztos jó barátom. Régi, kipróbált cimbora. A derék Nikkel.
Ő mint aktív szolgálatban levő tüzérhadnagy került ki az akadémiából, s ide lett transzferálva Budapestre.
Átkozott kevés dolga volt. A gellérthegyi citadellának az őrzése volt rábízva.
Ördögöt strázsálta ő azt a citadellát!
Maguk a katonák is mókát csináltak belőle. Hiszen senki sem lopja el azokat a mihaszna vaságyúkat.
Hanem ahelyett valahányszor a Passiflora szóbájába léptem, már rendesen ott találtam az én Nikkelemet, tiszteletteljes pozitúrában ülve a pamlag előtti fotelben, a csákója a kezében, a kardja a térde között.
Ez engem nagyon megnyugtatott.
Egy katonatiszt nagyon jó arra, hogy az orcátlan civilista udvarlókat elriassza az embernek a felesége és imádottja közeléből. Ilyet minden okos embernek kellene tartani. Ha felesége is van, meg imádottja is van, akkor kettőt.
No! Magától a Nikkeltől csak nem félthettem a szép Passiflorát. Szegény kis szekondlájtinánt, akinek hazulról alig van annyi apanázsa, hogy egy violacsokrot vehessen prezentbe. Az csak nem konkurrálhat az én tearózsa és kamélia bukéimmal!
Aztán Passiflora praktikus ész. Tud különbséget tenni az udvarlók között. Ő olyan hűséges hozzám, mint Heléna volt Párishoz.
(De hát tudja azt valaki, hogy Heléna hűséges volt Párishoz?) Egyszer ugyan már keményen összevagdalkoztunk egy szép leány miatt. De hát akkor még gyerekek voltunk. – Azóta csak megjöhetett az esze – a Nikkelnek.
Aztán micsoda ügyetlen udvarló volt szegény fickó!
Az én jelenlétemben egyébről sem tudott beszélni Passiflorához, mint a rengeteg sok strapáciákról, amiket egy szegény tüzérhadnagynak ki kell állni a mindennapi übungokon, vízben, sárban; meg hogy milyen rossz a koszt a kantinban, s hogy a privatdienere hogy lopja a cigarettáit.
Nevetni való figura volt.
(Nono, majd aki legutoljára nevet!)
S aztán nem sok idő múlva, hogy én Passiflorához megérkeztem, fölkelt, fölhúzta a szarvasbőr-kesztyűjét, ajánlotta magát Passiflora előtt. Passiflora odanyújtotta neki a kisujját, melyet ő is az ujja hegyével érintett; megmondta, hogy rapportra kell neki menni; velem kezet szorított, és eltávozott; nem akart bennünket zavarni a boldogságunkban.
Mikor aztán betette maga után a szőnyegajtót, Passiflora fölkacagott hangosan, s egész tréfát csinált belőle.
– Szegény fiú! Ön régóta ismeri? Mindig ilyen volt? Ilyen szemérmetes? Milyen komikus figura! Mikor itt ül órahosszant, s csak a kalpagja lószőr-kokárdáját cirógatja, s nem mer fölnézni a szemembe. Mindig az anyjárul beszél; más nő nem létezik rá nézve. Aztán nagyokat sóhajt. Azt mondja, hogy nagyon boldogtalan. Ha kérdem tőle, mi baja, akkor elkezd arról beszélni, hogy ő milyen jó barátja önnek; hogy egymáshoz vannak forrva gyermekkoruk óta. Önért az üdvéről is képes volna lemondani. Aztán, hogy ő meg nem házasodhatik soha. Katonatiszt csak olyan leányt vehet el, aki kauciót tud letenni. – Aztán beszélt arról, hogy ön milyen gazdag fog lenni, ha nagykorúvá lesz. Szerelmes belém nyakig, szegény fiú. De a világért el nem árulná előttem egy szóval, bármennyi avanszot adok is neki.
– De hát miért ád neki avanszokat?
– Ön azt nem tudja megérteni? Hogy milyen nagy kincs egy nőre nézve egy igaz jó barát, aki csak jó barát és semmi egyéb.
– De az viszont nagyfokú kegyetlenség, egy jó barátot sohasem teljesülő vágyak fölkeltésével megkínozni.
– Ezt mondja ön másnak, ne egy színésznőnek. Hát nem az-e nekünk a mindennapi hivatásunk, hogy minden érző szívet zsongásba hozzunk? Hogy minden fantáziát fölébresszünk? Hogy varázsunkat éreztessük? Nincs-e a szerződésemben, hogy a szerepeimet híven fogom eljátszani?
– De nem a színpadon kívül!
Passiflora fölhúzta az orrát.
– Ha ön úgy kívánja, én megtehetem, hogy mától fogva úgy élek, mint egy apáca: elzárkózom a külvilágtól. Nekem ez nem nagy erőfeszítésembe kerül; hisz ön legjobban tudhatja, hogy még ön irányában sem voltam gyönge soha.
Ez előtt kapitulálnom kellett. Ez már igaz. Volt gyöngédség, ábrándozás, turbékolás, amennyi elég; de annyira nem jutottam, hogy egymásnak azt mondtuk volna, hogy „te és te”.
S ahány imádója csak azzal dicsekedhetett, hogy Passiflorával együtt szupírozott, az mind kénytelen volt bevallani, hogy a bizalmasságban soha sem mentek annyira, hogy a pezsgőspoharakat egymásnak a fején összetörték volna. Passiflora sokat tartott a renoméjára!
Még azt a titkot is keblembe zárta, hogy egy szép délután Nikkel hadnagy ilyen nyilatkozatot tett előtte:
– Kisasszony! én vagyok a világ leggyávább embere! – Ha én olyan volnék az ellenség előtt, mint amilyen gyáva vagyok, mikor önnel szemben ülök, nem érdemelném, hogy egy napig egyem a császár kenyerét.
Ilyen respektust tudott ám tartani a Passiflora. Megkövetelte, hogy a deklarált imádójának komoly szándékai legyenek vele. Az voltam én. – Azok voltak nekem.
