IV. KOMOLY SZÁNDÉKOK
IV. KOMOLY SZÁNDÉKOK
Ugyan mik lehettek azok a komoly szándékok, amik szoros kapcsolatba fűztek egy még gyámi hatóság alatt levő diákot meg egy állandó engagement nélkül való vidéki primadonnát?
Olvasd csak el, amit a megelőző fejezetben az aláhúzott sorokban megörökíték.
Igenis. A filisztereknek, a mindennapi embereknek a vezércsillaga a „fixum”; a zseniknek a „fixa” (idea).
Az én fixa ideám az volt, hogy Passiflorát elválhatatlanul magamhoz fűzöm.
Énnek pedig csak az az egy módja van, hogyha magam is színésszé leszek.
Nincs ennél szebb életpálya a kerek földön.
Ehhez nem kell se kineveztetés, se megválasztás; nem követeltetik se index, se érettségi bizonyítvány, se tesztimónium, se diploma, s egyéb fészkes fránya; az ember kinevezi maga magát művésznek, s az lesz. Ha van talentuma, beleszületik, ha van zsenije, felnő az égbe.
Aki színész lesz, minorennisből egyszerre majorennissé lesz. A színész nem fizet adót. (Sem adósságot.) Mindig szabad vándorművészt értek alatta; mert a fix angazsált pesti színész már glebae (klebae) adstrictus. (A második szó tótul van.)
A színész, ha szerelmes lesz, semmi sem állja útját a boldogságának. Az megházasodik anélkül, hogy az impedimentumok, ceremóniák, diszpenzációk, dimisszoriálisok, matrikulák, reverzálisok, móringlevelek labirintusán keresztültörné magát; – ha kinyomtatják a teátrumcédulára a neveiket egymás mellé: …y úr és …y asszonyság, rendben van minden.
Aztán micsoda magasztos hivatás! Terjeszteni a magyar nyelvet és irodalmat; megküzdeni az idegennel, meghódítani Pozsonyt, Temesvárt. „Veni, dixi, vici!” Fenntartani a lelkesedést a nemzetben! Minden újév napján előadni Bánk bánt, március 15-ikén Bem apót, húsvétkor a Peleskei nótáriust, pünkösdkor Rákóczit, István napján a Szigetvári vértanúkat, mindszentek napján a Molnár és gyermekét, karácsonykor a Szökött katonát, s látni a nemzetet, amint sír, és amint kacag?
Az írók elneveztek minket a nemzet napszámosainak! Mily fölséges cím! – Emlékeztet a fűrészporra!
És áltatjában ez az egész színpadi társadalom, ez az exlex osztály, amit semmi törvény nem reguláz, egymás között mily összetartó, csak a szeretet tartja őket össze. A világgal mindig haragban, de egymással mindig barátságban. Hulló csillagokat követelnek, de hulló morzsákkal is beérik. Egy krájcervirslivel, egy krigli sörrel, kvarglival, mivel, meg az aranyos anekdotáikkal olyan lakomát csapnak, hogy Bontoux irigyelhetné őket. Sohasem fáj a fejük amiatt, hogy mit ad holnap a sors? Mit adunk mi? Ez a kérdés.
Aztán még egyet tegyünk hozzá.
Hiszen lesznek még sokan, akik az 1861-től 1865-ig lejárt időt végiglépkedték láncos lábbal, azok előtt még megrémlik, mint egy gonosz álom, hogy micsoda nyomorúságos elbúsulni való állapot kísértett akkor itt nálunk végtül végig, alul-felül. Az egész ország egy nagy nyavalyában, amit nem tud gyógyítani, szégyell bevallani.
Az egyetlen szabad ember az országban a kóbor komédiás, aki még nincs megstemplizve, megfináncolva, megmászrégelozva; a többi mind rabszolga, helóta, igavonó barom, dög!
Lehet-e csodálkozni azon, hogy akadtak heves vérű suhancok, kiknek fejükbe ment a múltak dicsősége, s aztán nekiszaladtak a felhőnek, hogy ők azt majd másfelé hajtják a köpönyegeikkel?
Bizony el akartam én szökni az iskolából vándorszínésznek. S aztán a két szép szem is biztatott rá.
Csodálatos proteusai a szemeknek. Mennyi változatra tudtak alakulni. De hiszen azért volt színésznő.
De még csodásabb adománya volt ezeknek a szép szemeknek, hogy az embernek a lelkébe tudott vele látni.
Ez a fődolog!
Mivelhogy van és lesz egy örökké tartó háború két ellenfél között, akiknek neve „nő” és „férfi”. Míg a világ világ lesz, ez a két ellenfél folyton hódító háborút fog egymás ellen folytatni. Szó sincs békekötésről. Dualizmusról talán? Ha az egyik fél meghódol. Ezzel a princípiummal: „ami az enyém, az az enyém; ami pedig a tied – az is az enyém”.
S ha éppenséggel a nő színésznő, akkor ez a háború valóságos várostrom természetét veszi föl.
Mi pedig a háborúban a fődolog?
Tudom, tudom. Az a banális frázis Montecuculitól: „pénz, pénz és megint pénz”. Csak Montecuculi ne beszéljen. Ő értett ehhez valamit, amikor harminc esztendig elpiszmogtak egy háborúval.
Láttunk mink már egy olyan háborút, amikor az egyik félnél semmi pénz sem volt, a másiknál volt minden pénz, mégis az a fél, amelyiknek semmi pénze sem volt, maga alá kerítette azt, amelyiknél minden pénz ott volt. Nem is nagyon messze volt tőlünk.
A fődolog a háborúban megtudni azt, hogy mi szándéka van az ellenfélnek. Akinek legjobb kémei vannak, az a győztes. Albrecht herceg is ezzel nyerte meg a custozzai ütközetet.
No, hát ilyen spionjai voltak Passiflorának a szemeiben. Az embernek a szíve közepéig látott velük.
A hízelgés, az esküdözés, az ígéret vagy igazi, vagy hamis. A sok hamis közül kiválasztani az igazit, ez a tudomány! S ezzel bírt Passiflora. Az igazi az enyim volt.
Én voltam az igazi bolond, aki kész voltam beváltani azt, amit ígérek: hogy megválok az életpályámtól, áttérek a szeretőmére. Amíg nagykorú nem leszek, élem a cigányéletet, támaszkodva a jótékony Bärelékre, a tékozló fiúk gondviselésére. Ha pedig nagykorú leszek, megkapom a pénzemet, akkor magam leszek színigazgató; én szervezek társaságot, s abban aztán magam leszek a hérosz, primo amorózó, színpadon és színpadon kívül; ő pedig a primadonnám, akit még a wiedeni színház sem fog elszerződtethetni tőlem, mert túllicitálom.
Ez volt a mindennapi álmom.
