VI. AZ ÉDES TITOK
VI. AZ ÉDES TITOK
Ez az idill tartott egy darab ideig.
Boldogságom még azzal is meg lett tetézve, hogy ezt az impertinens „szekerészt” (így csúfoltam a Nikkelt) valahára mégiscsak elvitte az ördög a láthatáromról. A tüzérezredével együtt fölkommandírozták a legsötétebb Csehországba. Többet nem kellett rá féltékenykednem.
Egy szép napon aztán Passiflora egy édes titkot súgott a fülembe. Azt a titkot, ami egy szerető férfinak a lelkét üdvadó büszkeséggel tölti el egyszerre. De egyúttal arra is inti, hogy most már komolyan kell gondolni a jövendőre.
Passiflora nagyon meghalaványult. Néhány nap múlva nagy leckét tartott nekem.
– Kis szamaram, most már elő kell venned a jobbik eszedet. Járj az egyetemre szorgalmasan, s a hosszú estéket szenteld a könyveidnek; tedd le a vizsgákat. Én már úgysem soká maradok Pesten; mert ezt a rozoga barakkot itt a piacon lebontják; elég szép volt tőle eddig is, hogy mindnyájunkat; színészeket, publikumot agyon nem ütött. Ide a mi Thespis kordénk vissza nem nyikorog többet. Utánam pedig nem jöhetsz, mert én káriért akarok csinálni, s ahhoz egy deklarált imádó csak cölönk, s majd magamnak is egy időre vissza kell vonulnom csöndes magányba a színpadról. A magyar publikum nagyon prüd; megköveteli az erkölcsösség látszatát. Engem nem szabad kompromittálnod. Arról is tégy le végképp, hogy színésszé légy. Úgyis csak az én kedvemért tennéd. Őszintén megmondom, hogy nincs rá hivatásod; láttalak műkedvelői előadásokban; Kulissenreisser voltál. Kitapsoltak; de az csak alkalmi tetszés volt, jótékony célra összeverbuvált ismerősök részéről. Vidéken nincs jótékony célú publikum, nincsenek jó pajtások ingyen klakőröknek. Semmi képzettséggel nem bírsz. A színpadon sok a kezed, kevés a lábod. Legföljebb másod-, harmadrendű színész válna belőled, aki az első szerelmest csak a feleségénél játssza. Az lehet becsületes férj, hanem az cudar szerepkör. Hidd el nekem, hogy annak a pudlinak, aki a szakácsné után viszi a kosarat a szájában, különb állapotja van, mint annak a segédszereplő színésznek, aki egy primadonnának a férje. Aztán nekem is vannak ambícióim, amik a vándor művészi élet horizontján túlterjednek. Azért láss utána, hogy komoly, derék embert csinálj magadból. Akkor jöjj elém, amikor azt mondhatod, kész ember vagyok.
Satöbbi satöbbi!
Egyszóval úgy lehűtött ilyenfajta okos beszédekkel, hogy tökéletesen megkocsonyásodtam, s fogadást tettem neki, hogy komoly tanulmányok után látva, igyekezendek magamat méltóvá tenni a szerelmére.
Addig is azonban, mint komoly emberhez illik, gondoskodtam róla anyagi tekintetben, hogy a Passiflora el legyen látva a szükséges költséggel. Kivált arra az időre, amidőn a színpadról félre kell vonulnia.
Hogy ezt miként intéztem el, kiskorúságom dacára, annak is elmondom a metódusát, amire Pinkász úr tanított meg. Pinkász úr nem ordináré uzsorás, ő előkelő ékszerárus. A gavallér ember odamegy hozzá: ékszereket akar vásárolni. Kitárja kincseit; enged válogatni belőlük. Nincsen pénze az ifjúnak? Van hitele! Oh, a Pinkász nóbel firma! Elvárhat két esztendeig is. Összevásárolhat nála a fiatal dzsentlmen négyezer forint ára smukkot. Beírják a nevét a főkönyvbe. Nem kérdezik, hány esztendős. Mi köze a juvelírnek ahhoz, hogy van-e már bajusza a vásárlónak vagy nincs? A négyezer forintos ékszert aztán elviszi a gavallér az országos zálogházba; ott megbecsülik; megér kétezer forintot, adnak rá kölcsön ezeret. – Mikor aztán megint szorul a kapca, akkor a gavallér előveszi a zálogházi cédulát, fölkeresi a Nyakigláb zugzálogüzletét, ott meg a cédulát vágja be, ott megint kap rá ötszáz forintot, amiből százat kamatul ott fognak, megint marad négyszáz. – Ilyen a kétnyíretű birka!
Mikor vége volt a szezonnak, érzékeny búcsút vettünk egymástól Passiflorával. Hónap prímája lévén, nagy úr voltam. Elkísértem Passiflorát Püspök-Ladányig. Ott kiszálltam, a társaság továbbment. Egy hétig tanulmányoztam a fölöttébb érdekes Püspök-Ladányt, minden délután a kalarábé vonattal lerándulva abba a vidéki metropoliszba, ahol Passiflora játszott, azért, hogy esténkint egy bukétot dobhassak neki az első fölvonás után: míg aztán össze nem szidott, s haza nem kergetett Pestre.
Első sétám a színháztér felé vitt.
A színház nem volt már sehol. Azt már lebontották azalatt. Egy nagy szérű volt a helyén, terítve dicsőséges szeméttel, amiben rongyászok turkáltak kampós botokkal.
Odamentem közéjük; hátha azok közt a rongyok között, amik a világot képviselik, találnék valami emléket. – Csakugyan! Egy rongyász előkapart a szeméiből egy atlasz cipősarkat. Emlékeztem rá. Egyszer Passiflorának odaszorult a kulisszahasadékba a cipősarka, és leszakadt. – Nevezetes eset volt az, mert úgy kellett neki végigjátszani a fölvonást, hogy az egyik lába három hüvelykkel rövidebb volt, mint a másik. Kínáltam a rongyásznak a leleményeért egy dupla piculát. Ideadta. Meglehet, hogy hamis volt. A cipősark is, meg a picula is. De mi boldoggá voltunk téve. A rongyász is, meg én is.
Még azután másnap is, meg harmadnap is elvándoroltam a lebontott színház helyére; a rongyászok nem voltak már ott, magam turkálhattam a szemétben. Az értékes tárgyakat: tülanglé-rongyot, tapacíros-szeget, fölesgombot, míderfűzőt, cipőcsatot, arcfestékes tégelyt, frufru-fésűt; chignon-hajtűt már mind elhordták belőle, csak az eltépett papirosok hevertek még ott, bizonyosan szerelmeslevelek, amiket a kulisszák hasadékain le szoktak dobálni.
Azt kutattam, nincs-e azok között olyan levél is, ami őhozzá íródott?
Ugyebár, ez már-már annak a jelensége, hogy meg voltam gyöngén gárgyulva?
Majd jövök még erősebbekkel is.
Mikor elbúcsúztunk egymástól, szent esküvéssel fogadtuk föl, hogy mindennap fogunk egymásnak levelet írni. Én meg is tartottam a fogadásomat. Mindennap fölvittem a levelemet a postára magam. (Még akkor levélszekrény nem volt, úgy voltunk megegyezve, hogy a leveleink poste restante érkeznek.) Minden istenáldotta nap megkérdeztem a Schalterlőwétől, hogy nincs-e poste restante levelem? – Nix iszt ta! – volt rá a felelet.
Nix iszt ta!
Egy hétig folyvást azt hallani, hogy nix iszt ta! Hisz ez egy szentet is kihozna a türelméből.
Mi történhetett vele, hogy nem ír? Talán csak nem halálos beteg? Vagy elfelejtett volna?
Hűtelen lett hozzám?
Minden újabb levelemben hevesebben unszoltam, hogy írjon már, mert engem a kétségek Eumenidái marcangolnak. Nem felelt rá.
S azalatt minden nap eljártam a Borjú térre, a lerombolt színház helyére, turkapiszkálni a szemétté vált biledúk között.
Egyszer aztán ezt a mulatságomat is megirigyelte a magisztrátus.
Nem tudom, mi ütött hozzájuk. (Még akkor nem voltak „városatyák”, csak „városdajkák”.) Egyszer csak összeseperték a Borjú téren a szemetet, és elhordatták.
Most azután egészen elvesztettem a lábam alól a földnek a centrumát.
Elővett a melankólia. Szerelmes voltam.
A lelkiismeret furdalt.
A kétségek marcangoltak. Gyűlöltem a világot.
Nem állhattam tovább ezt a tortúrát.
Hát hiszen ha a mártírokat máglyán megégették, a még egészen kompatibilis állapot volt nekik; de hogy egy árva mártírnak mindennap reggeltől estig sütögessék tüzes harapófogóval a szívét, az mégis túlságos pretenzió!
Én azt tovább nem tűröm!
„Aut Caesar, aut Tóth Pál!” Leszek Tóth Pál.
Vigye el az ördög az egész osztrák jogot! Hét ördög a római jogot! Hetvenhét ördög az egyházjogot! Én nem ismerek más jogot, mint a jus naturaet!
Levelet írtam a nagybátyámnak.
Nagyon szép levél lehetett. Nagyon sajnálom, hogy párját meg nem tartottam. – Abban kifejtettem összes világnézeteimet.
Az összessége az volt a levelemnek, hogy én nem maradok többé a jogászi pályán, hanem átmegyek a művészi pályára; mert énnekem semmi vokációm nincsen az elébbihez, de annál nagyobb misszióm van az utóbbihoz. És hogy engemet ettől az elhatározásomtól semmi földi és égi hatalom el nem tántorít.
Ezt a blaszfémiát én valósággal írásba is tettem.
A nagybátyámhoz írt levelemet magam vittem el a postára. Mielőtt föladtam volna, elébb ismét kísérletet tettem annál a ketrecnél, amelynek a rácsa mögött a poste restante levelek őriző sárkánya tartózkodott.
– Nincs poste restante levelem? – kérdezém dobogó szívvel.
– Ugyancsak van! Tessék!
S azzal odadobott elém egy gyanús hosszúságú paksamétát. Az a sunda szürke papiros, de még inkább a macskakarmolta címezés megdöbbentő volt rám nézve; véglegesen gondolkozóba ejtett a reverz oldalán levő pecsét, mely ostya minőségben egy ormótlan nagy kétfejű sast reprezentált. Ez nem a Passiflora címere. Siettem fölszakítani.
Nagyon rövid epistola volt; a bécsi főhadparancsnokságtól. „N. N. rezervista hadnagy, e levél vétele után 24 óra alatt siessen magát az ezred parancsnokánál jelenteni – Pardubitzban.”
Erre az egyre nem gondoltam; hogy rezervista hadnagy is vagyok. Mégpedig huszárhadnagy – és terepfuttató.
Hát mégiscsak van még a világon magasabb hatalom, mely megtiltja a meggárgyult diákoknak, hogy a fejükkel keresztültörjék a falat!
Nekem be kell rukkolnom huszonnégy óra alatt!
…Ausztria mobilizál!
Ez olyan jó volt, mint mikor valakit azzal költenek fel a mély álmából, hogy egy egész lavór vizet a nyakába öntenek. Engem már visznek.
A nagybátyámhoz írott desperátus levelemet azért csak föladtam a postára. Ha már megírtam: élvezze is az öreg.
Hanem aztán siettem a távíróhivatalba.
Nem volt ám még akkor a pompás postai palota a világon; hanem a levélposta ott rejtőzött a Hatvani utca sarkán, egy Mária Terézia korabeli ócska házban földszint; éjjel-nappal égett benne a gáz. A távirda pedig kinn volt a Duna-parton, amit még akkor senki sem nevezett Ferenc József térnek.
Ott megírtam a telegramot a nagybátyámhoz. „Berendeltettem ezredemhez Pardubitzba. Háború küszöbön. Táviratilag küldendő ötszáz forint Tiller Mórhoz, uniformisra.”
A telegram hamarább fog érkezni Delibácsra, mint a levél. Elképzelhető a hatás.
A kalugyer, mikor a táviratot elolvassa, hogy fogja szidni öblös basszus hangon az oberste Kriegskommandót.
Mikor aztán az utána sántikáló levelemet elolvassa, hogy fogja vékony fisztula hangon magasztalni az oberste Kriegskommandót, az ilyen meggárgyult suhancok földi gondviselését.
Én pedig azonnal fölvásároltam Tiller Mórnál a huszárhadnagyi uniformist. Azzal futottam haza bepakolni a bőröndöt. Otthon várt egy levél, amit a rendes postakihordó hagyott ott.
Passiflora írását láttam meg rajta. Elébb a pakolást végeztem. Csak azután olvastam el. Persze hogy semmi sem volt benne. Olyan levél, amit azzal a gonddal írtak, hogy ha el talál tévedni, senkit se kompromittáljon. A megszólítás: „Tisztelt barátom.” Semmi „Kis szamaram”.
Nem értem rá válaszolni.
