VII. A BISMARCK PÁNCÉLINGE
VII. A BISMARCK PÁNCÉLINGE
A háború a levegőben lógott. Mindenki beszélt róla.
A bécsi állambölcsek (Bécs mindig tele volt bölcsekkel), miután segítettek a poroszok számára kikaparni a forró gesztenyét a parázsból Schleswig-Holsteinban: megérték azt az elégtételt, hogy a porosz kikomplimentírozta őket Németországból, azzal a jóakaró utasítással, hogy keressék a monarchia súlypontját Magyarországon.
Ezen aztán a két német összeveszett egymással afölött, hogy ki a nagyobb német.
A magyarok persze azt vallották, hogy bárcsak jól megverne a nagyon-igen-nagyon-német minket még-nem-igen-nagyon-németeket.
Hát, hogy rusztikus példával éljek, a kendert meg kell előbb tilolni, a szőlőt meg kell taposni, hogy rendeltetésének megfelelő valami legyen belőle; s aki ezt elköveti, az a kendernek és a szőlőnek a jóltevője.
Ilyen jóltevője volt Ausztriának Bismarck. Erről már előre beszélt minden ember.
Sőt még az is köztudomású dolog volt, hogy vannak fanatikus konspirálók (nem magyarok! németek), akik Bismarckot meg akarják ölni orozva, mint akit a két német állam között kitörni készülő testvérháború démonának tartanak.
A régiek emlékezni fognak még báró L-i Árpádra.
Ez volt az egyetlenegy praktikus forradalmár a magyarok közt. A többi mind teoretikus volt.
A külseje is elárulta. Zömök, izgékony alak volt, acélizmokkal. Ha szóba állt veled, ha kapacitált, úgy meglökdösött, úgy megmarkolászott, hogy kék foltokat vittél haza a diskurzusból.
Egy szép áprilisi napon beállít L-i Árpád Bismarckhoz Berlinben, aki a magyarokat mindig vendégszeretően fogadta, elmondva látogatója előtt, hogy őtet is milyen szívesen látták a magyarok hajdanában Kecskeméten. Hosszú pipaszárú szipkából szítta a kegyetlen brandenburgi termésű szivart.
Rövid bevezetés után rátértek a készülő háborúra.
L-i Árpád arra kérte Bismarckot, hogy csak jól dömöckölje ki a hátunkból a csömört, mert ez a legjobb kúra a világon. Amire Bismarck azt felelte neki: „Ja, seiens beruhigt; wir werden sie schon hauen”. (Nem állíthatom egész precise, hogy nagy S-sel mondta-e a „Sie”-t, vagy kicsinnyel.)
L-i Árpád erre még jobban kigombolkozott Bismarck előtt; tudniillik a mellényét is kigombolta. Az alatt volt látható egy páncéling. L-i Árpádnak a saját találmánya.
Nem titok; elmondhatom. Hat sor atlaszselyem, sűrűn összevarrva keresztül-kasul selyemcérnával; ez képezte a páncélt. Ezt hozta ajándékul L-i Árpád Bismarck grófnak. (Még akkor csak gróf volt.)
– Háborúban puskagolyó ellen ugyan nem véd meg; de pisztolygolyót, revolver-löveget visszautasít. Jó lesz ezt a testén hordani; mert orgyilkosok kerülgetik.
L-i Árpád fölszólító Bismarckot, hogy próbálja ki ezt a páncélinget őrajta magán egy revolverrel.
Bismarck a próbát nem tette meg: de azért elfogadta az atlaszpáncélt az egzaltált magyartól.
És néhány nap múlva csakugyan megesett rajta, hogy az utcán egy elkeseredett német diák három lépésnyiről rálőtt revolverrel háromszor. Bismarck (így írták a lapok) a szeme közé nevetett a merénylőnek. A golyók lepattantak az atlaszpáncélról.
A diákot, aki Bismarckot le akarta lőni, Kulmannak hítták. A „vas gróf” még akkor csak ötven esztendős fiatalember volt. – Bizonyos tekintetben kollégám. – Én is megtettem azt, hogy a pesti vígszínház primadonnájával együtt egy lapon lefényképeztettem magamat – ugyanabban az esztendőben, amelyben „Ő” Biarritzban járt Napóleont lekenyerezni; mely incidensről Andréhoz írt levelében azt mondja: „De azért bizonyára gondom lett volna rá, hogy kívül maradjak a ránk szegzett üveg hatáskörén, ha nyugodt pillanatban meggondoltam volna, mily botrányt okozhat e gyerekség sok jó barátom körében.”
Csodálom, hogy olyan zseniális, ötletdús embernek, mint Bismarck, nem jött kapóra az a magyarázat, hogy az attentátumoktól féltében vette maga mellé azt a társat. Egy fotográf-masinával a legszebben lelőhetik az embert. Biarritzban annyira óvakodott az orgyilkosoktól, hogy egyedül soha ki nem ment az utcára, s az ablak elé le nem ült.
Csakhogy az én páros fényképemnek még azután folytatása is lett. Egy szép júniusi napon levelem érkezett egy nagy magyar alföldi városból, per avia et devia, az állomáshelyemre.
Passiflora írta hozzám a levelet, melyben értesít bizonyos fölöttébb örvendetes családi eseményről, ezzel a megszólítással: „Egyetlenem”. Mellékelve volt a borítékban egy fénykép, az ő saját arcképe, egy bepólyált babát tartva az ölében, aláírva: „a mi kis Violánk”. – Violának keresztelték szegénykét. – Ott volt a keresztlevele is, júniusi kelettel, az üresen hagyott rubrikába plajbásszal beírva az én nevem, Passiflora kézvonásaival. A kísérő levél a legmelegebb ömledezésekkel s a legőszintébb nyíltsággal volt fogalmazva. És aztán mellékelve volt még egy nyugtatvány húsz forintról Baracskayné asszonyságtól június hónapra, ki a keresztlevélben mint keresztanya volt megnevezve.
Passiflora leveléből értesültem, hogy a gyermek ott marad a keresztanyjánál. Passiflorának szerződése van Aradon. Egyelőre eltűnik szem elől, úgyis színház-szünet van.
Természetes dolog.
Ez a levél igen komoly embert csinált belőlem.
Rögtön küldtem Baracskayné asszonynak száz forintot. Legyünk előre.
Passiflorának nem írhattam, nem tudtam az adresszét. Nekem nem volt színház-szünet. Az ágyúk megkezdték az ouverturát.
