I. Két arckép
I. Két arckép
Mesével határos maga a történet is, melyet régi családi levéltárból tanultunk ki. Sehol másutt és soha máskor nem jöhetett volna ez így egymás után, mint „ott” és „akkor”, Debrecenben ezelőtt kétszáz esztendővel. A vezérlő alakok rendkívüliek; de azért nem tündérek, nem démonok, nem hiperboréok lakói, valóságos emberek, élő alakok.
Tanú rá ez a két arckép, mely most is látható egy magyar nemesi család kastélyában, a hajdani régi keretbe illesztve. Ez a két arckép alkotja e regény alapját: ez a kiindulópontja, ez a befejező megoldása a történetnek. Ezek adják meg a lökést a hosszan tartó küzdelemnek, mely megmozgat eget és földet, tettre kényszerít népet, várost, egyházakat, törvényszékeket, magát a római konklávét, s aztán egy pillanat alatt szétoldja – a legnagyobb természetességgel az egész mesebonyodalmat.
Ezt a két arcképet kell hát megismertetnünk.
Mind a kettő Mányoky magyar festőnek a műve, ki a XVIII-ik század vége felé egyike volt a legkapósabb arcképfestőknek.
A férfi arckép alá oda is van írva a művész neve; a női arckép alól azonban elmaradt.
Ezek Baranyi Miklós és a felesége, Katalin, képmásai. A művészecset remekelt rajtuk. Még most is mintha élnének, mintha szólni akarnának, mintha szemeikkel egymás tekintetét keresnék: a férfi keze ajánló mozdulattal előre nyújtva, a nő jobbja erélyesen összeszorítva.
A férfi délceg, daliás alak, arcát tekintve, alig több húszévesnél, bajusza alig kunkorodik; de ami ebben hiányzik, kipótolja azt a sűrű szemöldök, mely dacos ráncot von össze a homlokán, sasorra is öregbíti a komolyságát; a sasorr elüt a magyar fajjellegtől, de még inkább a haj színe, mely rőtbarna, mint az oroszlánsörény; nagy villogó kék szemei még inkább idegenné teszik a kifejezését. Viselete olyan, mint a kurucoké a Rákóczi hadjáratában, rézsút gombsoros dolmány, aranycsatos farkasbőr-kacagány, bogláros öv, karddal, bal kezében gerezdes buzogányt tart. Az egyik keze kínálkozik, a másik fenyeget.
A női arckép valóságos görög típust mutat; csigákban leomló fekete haj, egyenes szemöldök, keskeny orr, finom ajkak, tojásdad arc, sűrű szempilláktól árnyékolt feketébe játszó kék szemek. S hogy a fajjelleg még jobban kifejeztessék, az alak jelmeze is mitológiai, görög chlamys, mely a nyakat és vállat, úgyszintén a bal kart fedetlen hagyja (csodaszépek!); a jobb kar ellenben feszesen burkolva van a lenge lebernyegben, csak az összeszorított ökle látszik, míg a bal kéz egy lant húrjait pengetné – ha tudná. De hát nem tudja; mert nincs kidolgozva. Ezt úgy felejtették, az első aláfestésben. Talán volt rá valami ok. S ez az ok megmaradt, úgyhogy később sem igazították ki a hiányt.
Talán annak is van valami története, miért tart a férfi az egyik kezében buzogányt, míg a másikat engesztelésre nyújtja, a nő pedig miért nyugtatja egyik kezét a lanton; miért szorítja össze a másikat? Szerették-e, gyűlölték-e egymást? Ha szerették, miért néznek egymásra oly haragosan? Ha gyűlölték, miért nem szakadtak el egymástól?
Majd elmondják azt ők maguk ennek a történetnek az utolsó lapján.
