II. Egy halott falu
II. Egy halott falu
A Baranyiak a legrégibb nemesi családot alkották a magyar alföldön. Az ő birtokuk volt Zám, Debrecen közelében. Az a nagy félkör, amit a Hortobágy folyama átnyalábol, egész a mostani kőhídig, mind az ő ősi birtokuk volt, aminek a határait még a toronyból sem lehetett meglátni. Még akkor torony is volt ott és templom hozzá, előtte hosszú utcasor – átellenében kastély. Egy valóságos falu, földmívelő néppel. A sík rónán elszórva láthatók a pásztorok cserényei, a csordakút hármas kútgémével, körülöttük delelő csordák, gulyák, nyájak és ménesek. A Hortobágy folyását a messzeségben a füzesek jelölik, ott fehérlenek a halászok, pákászok gunyhói. S azokban mind a Baranyiak jobbágyai laknak. – Elmúltak már. Falu tornyostul, család kastélyostul.
A Hortobágy vizén egy lovas csapat úsztat keresztül. Híd nincsen, komp sincsen; a víz sekély, könnyen át lehet rajta kaptatni. Lehetnek valami százan, fegyverzetük van, sőt, zászlójuk is van. Az ugyan csupa rongy; de hát hozzá illik a csapathoz: annak az öltözete is folt hátán folt. Erről ismerni rá a kuruc vitézre. A zsebrák lehet rongyos, a martalóc lopott köntöst viselhet; de a kurucnak be kell foldani a mundérját, mert regula alatt áll. A tábori életben pedig szakad a ruha. Ólompityke alig van már rajta: azt ellövöldözték, mikor fogytán volt a golyóbis. Jó a szíj is, meg a fapecek. Csak a kard meg a mordály legyen rendben. Némelyiknek fel van kötve a karja, néhánynak a homlokán díszlik a véres kötőlék.
Annak a csapatnak a maradványa ez, melyet közel egy éve már, hogy magával vitt nemzetes Baranyi András uram, kíséretül a fejedelem mellett, akit minden viszontagságon keresztül híven követett, amíg a polyák földön el nem ragadta a fekete halál. Akkor aztán a Miklós fiára maradt a csapat vezetése: akit addig hadnagynak hívtak: most egyszerre kapitány lett belőle. Alig volt még húszéves.
Most végre úgy fordult a világ, hogy a fejedelem betört az országba, híveit összegyűjteni, s megkezdeni a harcot az idegenek, a zsarnokok ellen. Vele járt híveinek is jólesett, hogy ismét jóllakhatnak a „fehér cipó, szalonnával” meg a többivel, amit a nóta hozzá rímez: ki-ki sietett a maga faluját fölkeresni. Baranyi Miklós is kereste a csapatjával elhagyott otthonát, Zámot.
Hej, mikor tavaly itt hagyták ezt a vidéket, a nyalka kurucok, de szépen énekelték azt a nótát, hogy „zöld erdő árnyékát, piros csizmám nyomát, hóval födi be a tél!” – Bezzeg nem énekelték most! a szájukból nem szakad ki más, mint a „kutya lelke, ördög teremtette”. Amint a nádasba gázolnak, mint a pokol füstje, úgy rohan a szemüknek fellege a szúnyognak, galambóci légynek, vezetve dongó bögölyöktől. A ló horkol, ágaskodik, az ember nem lát a repülő ellenségtől. S ugyan jó, hogy nem lát! Mert ahogy a nádasból kivergődik, ahol a pokol légiói tanyáznak, s szét tud tekinteni a végtelen rónán, mely előtte terül, akkor facsarodik el a szíve igazán.
Ez nem az a puszta, ami őt táplálta. A szántóföldeket fölverte az aszottas, a bogáncs, a kutyatej, a keserűlapu, a legelő csupa vakondtúrás, a kaszálót összegubancolta a csülökig érő bozót, melyből magasra ágaskodnak ki a zászpák, nadragulyák, ökörfarkkórók. A méregtermő, a meddő, a mostoha természet világa ez itten. A tömpölyök sárga békanyállal behúzva, mely közt feltartott fejjel úszik a vízi kígyó. – Émelyítő, poshadt bűzt terjeszt a növényzet, amitől az ember teste végigborzong.
Sehol egy legelő állat a nagy pusztán, lónak, marhának nyoma sincs a szikkadt iszapban.
Csak a csincsés bozótjából tör ki valami állatmarakodás zsivaja: ott disznókonda küszködik közé tört farkassal vagy elvadult kutyával; a sás között fehérlő csontvázak hirdetik, hogy az agyaras maradt-e a győztes a minapi csatában vagy a kutyafajta? Anyányi róka leskelődik a zsombik mellett az osztozkodásra.
A karikás ostorok durrogása csendet parancsol a marakodó állatoknak, azok röfögve, vonyítva rohannak szét a közeledő lovasok elől, hogy aztán megint újra kezdjék az éhség irtóharcát.
– Itt törökök jártak – dörmögi a vén kuruc hadnagy, a Nyúzó Palya a kapitányához. – Minden lábasjószágot elhajtottak, csak a sertéseket hagyták itten.
Most már tudják a hazatérők, hogy mi vár reájuk otthon.
Az egész puszta meg van halva, meg van ölve.
Következik egy sík lapály, melyen egy fűszál sem zöldül: nincs egy lapu, egy vadsóska, egy ördögborda rajta: mindent letarolt a férgek milliója, aki maga után csalta a keleti rózsaszín seregélyeket, minőket e vidéken sohasem láttak: ezeknek terített asztal e féreglakta puszta: olyan lármát csapnak, mint a kerepelő.
Más ismeretlen madarak is jönnek, ott kóvályognak a levegőben. Olyanok, mint a sas, csakhogy csupasz a nyakuk. Hát ezek mit keresnek itten?
– Ahol jön már a csordakút! – mutogatja a vén hadnagy. A hármas kámvával, kútgémmel.
A nagy ragadozó madarak oda ülnek el a kútgémekre.
– Itt volt a borjas tehenek delelője!
Az ám. Ott a nagy gömbölyű szérű, amit delelőnek híttak azért, mert ott tanyázott éjente ezer darab tehén. Jelzi a helyet a sötétzöld növényzet. A trágyaföld kedvenc növénye díszlik ott a pokolvar laboda, ami olyan keserű, hogy még a sáska sem nyúl hozzá.
De azok az egyiptomi hullakeselyűk mégiscsak várnak itten valamire. – Igen; egy juhnyájat is itt felejtettek: azt nem lehet gyors futásban elhajtani. A pásztor nélkül hagyott nyájat nem itatta meg senki: vadvízre került, elhullott mételyben; egynéhány ott lézeng még most is: arra várnak a dögevők; egy kis kuvaszkutya vitatkozik velük, aki ott maradt az őrzött birkáival, maga ürgére vadászik.
És körös-körül a látóhatáron a csalfa délibábtenger habjai közt táncoló tornyokat, palotákat mutogat, megfordított tükörképekkel egyben, a hosszú házsorokon végig lehet látni… És ebből semmi sem igaz. Káprázat az egész: a föld álmodik tengerről.
Közel érték már a csordakutak.
Máskor a paripák nyeríteni szoktak, mikor azt meglátják. S ügetni kezdenek az itatóvályuk felé. Elfér ott egyszerre száz ló. Út sem vezet oda, sárga virágú pipitérrel van benőve a fenyér. – Hát most mi lelte őket? – Amint a csordakút felől végigcsap egy szellő, valamennyi paripa megtorpan, elkezd ágaskodni, horkol, a fülét hegyezi, a fejét a szügyébe vagdalja, majd lehányja a hátáról a lovasát. Se ostor, se sarkantyú nem bírja rávenni, hogy előremenjen. Mit éreznek ezek?
– Szállj le, Kakas, nézd meg, mi van a csordakútnál? – parancsol a fiatal kapitány.
Kakas hadnagy leszáll a lováról, s előrecammog koszrogó léptekkel a csordakútig, kantárszáron vontatva maga után a fakóját, aki mind a négy lábát előrefeszítve követi a gazdáját, s egyre kapkodja a fejét makrancosan.
Kakas hadnagy keresztülhajol a kút kámváján, s azzal nagyot bődül, eltakarja a tenyerével a száját. S aztán visszafordul, hogy a lovára felkapjon. De az már megelőzte, elkezdett vágtatni; most aztán a ló viszi a gazdáját a kantárnál fogva, aki gyalog nem tudja utolérni a lovát, míg csak az a többi lovak közé nem kerül, ott aztán összerázkódik, hogy minden szerdék csörömpöl rajta. Kakas hadnagy térdre esik a ló mellett, s nagyot kiált: „Jaj!”
– No, mi van ott Kakas? – kérdi a kapitány.
– Hogy a Krisztus pofozza föl a cudar pogányát! oda vagyunk falustól!
– Mit láttál?
A hadnagy fogvacogva felel:
– A csordakút tele van csontvázzal.
Erre aztán a kapitány is leszáll a nyergéből, s odasiet a csordakúthoz.
Bizony a kámváig van az telehányva emberi csontvázakkal: annak a szimatjától bokrosodnak a lovak.
A kút kámvájától egy puskalövésnyire pedig egy koponyagúla emelkedik.
Török szokás ez. A győzelmes basa, hogy beszámolhasson otthon Sztambulban a nagyvezérnek, a levágott ellenség fejéről lehúzatja a bőrt, azt kitömeti szalmával, úgy rakja szekérre; így könnyebb a teher, mintha a koponyával együtt szállítaná. A koponyákból emléket emeltet a mészárlás színhelyén: zászlót is tűzet fel rá.
A kuruc vezér most már tudja, hogy mi vár rá otthon. Felhő áll a nap elé, s arra a délibáb egyszerre szétfoszlik, előtűnik a látóhatár.
Ott áll a hazatérők előtt az egykori otthon. Romba dűlt falak, csonka torony, sárrá vált omladékok.
Mentül közelebb érnek, annál szomorítóbb lesz a pusztulás képe. Itt minden ház vályogból volt, a csupasz fal olyan fekete, mint az elégett gerenda: benőtte valamennyit a sűrű árvacsalán; kertet, udvart fölvert a maszlag, melynek tüskés tobozai hirdetik, hogy itt lakik a halál. Itt volt valaha „Zám”. Nincs többé!
