III. Kutyák és kutyábbak
III. Kutyák és kutyábbak
A lódobogásra minden házrom alól rohannak elő a kutyák nagy csaholással: kutyamerészséggel támadva a lovasokra. Ezek ráismernek a hajdani kutyáikra; de azok nem ismerik meg a régi gazdáikat: majd lehúzzák őket a nyeregből; van dolga a karikás ostornak, elverni a dögöket a lovasoktól: „csiba te! júhozz te!”
– No, ahol kutya van, ott emberkutyának is kell lenni dörmögi Nyúzó hadnagy.
(Emberkutya! Milyen szép alföldi szó! Még most is járja.) Hogyne volna! A romok közül egymás után bukkan elő egy-egy ilyen élő állat. Hasonlít az emberhez abban, hogy két keze van; hanem a pofájáért nem adná cserébe a magáét egy becsületes farkas.
A lovasok közeledtére előkecmelegnek mindenünnen. Lehetnek valami harmincan. Fegyvere van valamennyinek, puska, kelevéz, pallos, csákány, alabárd. Öltözetük is oly válogatott, asszonyszoknya palástnak felöltve, tarajos főkötő, sastollal a búbján, lótakaróból idomított kacagány, vaskondér mint sisak: egynek közülök paszomántos bekecse van, nyusztprémes (forró nyárban). Ez bizonyosan a vezér. A közeledők neszére a romfalakhoz húzódnak, puskáikat készen tartva. Erre aztán a kurucok is a mordályaikat veszik elő.
– Csitt csak! – szól a kapitány. – Nem kell velük összekocódni. Eredj oda, Kakas, te értesz sokféle nyelvet, tudakozd ki, miféle szerzet?
Kakas hadnagy belovagolt a romok közé ott, ahol a templom falainál járt út mutatkozott, s értekezésbe kezdett az atyafiakkal. Nem bántották. Csendesen visszajött.
– Nem beszélnek azok semmiféle emberi nyelven; hanem csak ugatnak.
– Mondtam, hogy emberkutyák – erősíté állítását Nyúzó hadnagy.
Ekkor aztán maga vállalkozott a kapitány, hogy közéjük menjen tudakozódni. Ő sem ment semmire. Ami szavakat ezek a romlakók hallattak, az semmi ismeretes nyelvhez nem hasonlított: csupa vadállati visongatás, csettegés, böffentés, kurrogás volt az, amit el sem tanulhatna tőlük semmi jótétlélek. Nincs ennek ábécéje.
Pedig nem is ázsiai faj ez; mert a templom udvarán disznót sütnek nyárson, amit a mohamedhitűek utálnak.
– Ezek itten martalócok – mondja a csapatjához visszatérő kapitány.
– Verjük őket agyon – indítványozza Kakas hadnagy.
– Álljunk közéjük, s legyünk mi is martalócok – dohogja Nyúzó hadnagy.
– Hogy beszélhetsz ilyet? – feddi őt a kapitány.
– Hát mitévők legyünk? A házainkat feldúlták, leégették, cselédeinket megölték, elhajtották; senkink sincsen, semmink sincsen. Nincs más hátra, mint fogat fogért, szemet szemért!
– Hátha másként is lehet? Hátha nem vesztettünk el mindent; ott látok errefelé ügetni egy embert; attól tudakolódjunk még. Ne legyünk kutyábbak a kutyánál.
Csakugyan ember volt, aki a Hortobágy füzese felől nagy loholva közeledett. Vidrabőr a hacukája, kötéllel átkötve öv helyett, lábruhája combtövig felgyűrve, lábain bocskorok töretlen bőrből, fejét süveg gyanánt töviskesdisznó irhája takarja, ami egészen hozzáillik bozontos ábrázatjához; vállán nagy gyékényszatyrot cepel; kezében hosszú fűzfadorong, melyet arra használ, hogy mikor tocsogós ér állja el az útját, a dorongot két marokra fogva, átveti rajta magát.
– Ez egy pákász! – mondja a kapitány.
Ha pákász, akkor már emberszámba megy. Ragadozó ember. De nem szárazföldi ragadozó, hanem vízi ragadozó. Nem emberkutya; inkább embervidra.
Az hihetőleg tudni fog a kurucok nyelvén is, a martalócokén is; bizonyosan azoknak hoz csereberében potykát, harcsát.
A martalóccsoport, amint a kurucok berukkoltak, kitakarodott a romok közül, a kívül eső szélfogóhoz, ahol a lovaik voltak kikötve, s felcihelődött a nyeregbe.
A hazatértek keresgélték a romok között az elpusztult otthonaikat, amiknek a bejáratát harapós kutyák tették vitássá. Baranyi Miklós is rátalált a maga kastélyára. Azt az édesapja építtette égetett téglából, a tornácához Máramarosból hozatta a kőoszlopokat: azok még fennálltak, de a boltozat leszakadt róluk, amit tartottak. Az úri lak a földig leégett. Csak egy szoba maradt épen; annak boltozatja volt. Miklós ráismert: az volt az édesanyja szobája. Üres volt egészen, ajtaja sem volt, ablakairól is hiányoztak az üveges rámák, a kályha összetörve, a padló deszkái összevissza vetemedtek a nyiroktól.
Miklósnak elfacsarodott a szíve. Mennyi édes emlék szólalt meg körülötte, boldog gyermekkora visszaálmodott képei! Végigvetette magát a padlón, és sírt keservesen.
– Anyám! Édes jó anyám!
Kitudja hová lett az „édes”? Megölték vagy rabságra hajtották?
Amint ott egyedül, jó gyermek módjára, keservesen zokog, megszólal az ajtófélnél az oda érkezett pákász.
– Sohase sirasd olyan nagyon az édesanyádat, Miklós úrfi, nincs annak semmi baja. Férjhez ment az tüstént, amint az édesapád halálának hírét vette, gyászt sem tartott, beköttette a fejét Borbély András urammal, el is hurcolkodott innen minden cókmókjával Debrecenbe, még a nagy veszedelem előtt; az már nem érte itt.
Ejh, de mérgesen ugrott fel fektéből a kuruc kapitány erre a szóra!
Haragos volt, hogy őtet, a katonát, valaki sírni látta. Pedig hát az elveszettnek hitt anyját csak megsiratja minden ember, akiben érző szív mozog; de még bosszúsabb volt a vigasztalásért. Hogy az ő édese olyan könnyen meg tudott vigasztalódni, s a gyászévet sem várva meg, férjhez ment hevenyében.
– Hát a többi fehérnépről mit tudsz? – kérdé a pákásztól.
– Azokban sem esett kár. Amíg odakinn a mezőn a csata folyt, az asszonynép gyerekestől fölkerekedett; elszaladt jó idején, ki kocsin, ki gyalog, megszállottak Debrecenben, ott munkába állottak a görögnél.
– Valamennyien? A görögnél?
– Hát valamennyien. Van annak egy leánya, aki minden asszonyfélének tud munkát adni. Szőnek, fonnak, hímet varrnak.
– Az Ungvári görög?
– Az, az, ott a Piac utca sarkán, a lábasházban.
Most már akadt egy jó gondolatja Miklósnak.
– Tudsz te a martalócok nyelvén?
– Hogyne tudnék? Tudok én vonyítani is, mint a farkas, sivítani, mint a vidra; furcsául ejtik a szót, megtekerik, mint a macskának a farkát. Aztán mindennek más nevet adnak. Látja az úrfi ebben a szatyorban a sok halat. Ezt mi úgy híjuk, hogy „potyka”, őnekik ez „babajcsikó”.
– No hát eredj oda hozzájuk, és beszélj velük. Én felfogadom őket zsoldba, s a fejedelem szolgálatába veszem egy esztendőre.
