V. A fonóház
V. A fonóház
– Most gyere velem: nézd meg a fonóházunkat – mondá Katalin Miklósnak, mikor az apja szobáját elhagyták. Anasztáz már akkor bedugta a száját a csibukkal, s fújta a füstöt a legerősebb perzsa dohányból, amitől aztán el szokta nyomni az álom. Odalenn megtalálod majd a zámi fehércselédeidet is; azokról is hírt tudsz vinni a hozzátartozóiknak; tudom, hogy örülni fognak.
A görög maga a leányával az emeleten lakott, a földszinten volt az árusbolt, ahol mindent lehetett kapni, a Tódor diák kiszolgálása mellett: a többi szobában mind folyt a munka napestig. Leányok voltak a munkásnők; az egyik szobában kerekes rokkákon fonták a finom fonalat a nagyobb leányok: a kisebbek „csívíltek”.* A másik szobában már a szövőszékeken dolgoztak, eléjük tett minta után, mely virágokat, madarakat ábrázolt, amiknek a vásznon elő kellett jönni; a harmadikban a csipkéket vetélték, fejkötőkhöz valókat; a negyedikben finom patyolatra hímeztek; az ötödikben fejkötőket varrtak. Azonkívül volt az udvaron a külön épületben levő finom mosó, keményítő, vasaló intézet. Tele volt valamennyi fiatal fehérnéppel.
A pászmáról vékony nádcsövekre átmotollálják a fonalat, úgy, hogy a „csövet” egyenesen a vetélőbe lehet illeszteni; innen a csívílés szó.
A fonóban daloltak a leányok:
Lányok fonják a lenszöszt,
Beszélgetnek egymást közt:
Jaj, anyám, a fonás,
Nehéz a várakozás!
Beszélgetnek egymást közt:
Jaj, anyám, a fonás,
Nehéz a várakozás!
A nóta folyásán biztatja az anya a leányát:
Cipőt veszek szülöttem,
Csak ne sírjál előttem.
Jaj anyám, jó anyám,
Nem az az én nyavalyám.
Csak ne sírjál előttem.
Jaj anyám, jó anyám,
Nem az az én nyavalyám.
Míg végre az utolsó strófában, miután minden ígéret hiába esett:
Legényt hozok szülöttem
Csak ne sírjál előttem.
Csak ne sírjál előttem.
Erre aztán valamennyi leány felvisít
Jaj anyám, jó anyám,
Ez ám az én nyavalyám.
Ez ám az én nyavalyám.
S éppen e szóra toppan be a legény az ajtón. A legdélcegebb, a legkedvesebb legény, akit mindannyian ismernek, szeretnek a drágalátos Miklós úrfi kapitányi ruhában.
Hogy szalad egyszerre az elszakadt fonál valamennyi rokkán az orsóba! „a mi Miklósunk érkezett meg!” A leánynép mind odafut hozzá, ki-ki a bátyját, a szeretőjét követeli rajta. S nagy az öröm, nagy a kézcsókolás, mikor megnyugtatja őket, hogy hazahozta valamennyit, semmi porcikájuk nem veszett oda. „Jaj, bejönnek-e a városba?”
– No csak menjetek a dolgotokra – parancsol rájuk Katalin. – Semmi tereferélés! – S azzal átvezeti Miklóst a szövők szobájába. Ott már nincs dalolás, a szövőszék nem jó énekkísérő. Itt már kevesebb hajdani falujabelit talált Miklós: ezek régibb munkásnők, akik már betanultak. Vannak közöttük rácok is, akik a finom muszlint szövik, amiből a török asszonyok ingválla készül, meg az arannyal áttört janicsár patyolatot, amit turbántekercsnek használnak; no, meg a szálépatyolatot, ami a rác nők pompájához való.
A következő szobát már a finom hímzők foglalták el, akik értettek hozzá, hogy minden nemzetnek milyen virágokat, madarat, állatot kell hímezni a kelmére; a töröknek ellenben csak cikornyákat szabad rávetni, mert annak tiltja a próféta az élő természet utánzását, ami Allah munkája.
Utolsó szoba volt a varrónőké, akiknek szintén nagy válogatásuk volt, követvén a különféle vidékek ízlését; mert különböző a debreceni fátyolos főkötő, a kecskeméti tarajos kaskéta, az erdélyi csipkés csepesz meg a tótországi tutyi; hát a nógrádi táritóppos!
S ezeknek mind megvan a maga vásárja, s annak az idejét Katalin leányasszony a kisujjában hordja, szekerei szüntelen útban vannak biztos elárusítóival, akik beszámolnak az átvett portékával rendén. Az ő feje után intéződik az egész vállalat, mely száz meg száz munkásnak ad biztos kenyeret ettől az egy háztól.
Héj, áldják is sokan! De átkozzák még többen!
Miért átkozzák?
Hát azért, mert jót tesz. Hogy meri ezt tenni?
Miklósnak feltűnt az, hogy ezen a munkástelepen a hazavezetett katonáinak csak a húgaikat, szeretőiket találja itt együtt. „Hát az anyókák hová lettek?”
– Majd azokat is megtalálod, ha kimégy a piacra, ők árulják a sátrak alatt a kész portékát: a legtöbb ott van a főkötős színben; mindjárt a „szekernyések” színe mellett.
Tudnivaló, hogy abban az időben nem volt még ismeretes a csizma szó Debrecenben, és így csizmadiák sem léteztek, hanem akik sima sarut cselekedtek, azoknak a neve volt „varga”, akik a ráncos sarkú szekernyét remekelték, azokat hítták szekernyéseknek, s a női cipellő neve levén „sója”, az akkori suszter címzete volt „sójás”.
Miklós meglátván a látandókat, búcsút vett Katalintól, a fonó leányoknak ajándékozott tíz dénárt, hogy vegyenek maguknak rajta mézeskalács-huszárokat.
Azzal szorgoskodott a nagy piacra, mindenekelőtt kenyeret, szalonnát, sajtot vásálni össze a katonái számára.
Hát nem megelőzte ebben az öreg Balázs? De biz otthagyta a két lovat az istállóban, s ő már végigkóstolta valamennyi érett túrósbödön volt a sajtos sorban, azzal az ürüggyel, hogy vásálni akar a katonák számára, a kenyeresektől is kivette a próbát. Ledókapistázta valamennyit. Kutyának való az elemózsiájuk; hanem azért csak jóllakott belőle.
