VI. Kőművesné asszonyom meg a nagyfejűek
VI. Kőművesné asszonyom meg a nagyfejűek
Kőművesné asszonyom szintén főkötő-varróné volt. De ő csupán csak debreceni fátyolos főkötőket készített egyforma mintára, olyat kell viselni minden asszonynak Debrecenben. Sőt, ugyanannak a divatját kell terjeszteni a többi városokban is. Annálfogva teljesen megérthető Kőművesné asszonyom hitbuzgó ellenszenve a görög leány iránt, ki a maga műhelyében nemcsak hogy a debreceni főkötőket készítette el sokkal szebben s árultatta sokkal olcsóbban, mint ő, de elrontotta vásárját a vidéken. Tiszáninnen, Dunántúl, mindenütt az ottani ízlés szerinti piperével.
Ez már az ortodoxia harca volt a neológiával.
Azonkívül az a rendkívüli tulajdonsága is volt Kőművesné asszonynak (ahogy azt még húsz esztendő múlva megejtett tanúvallomások is megállapítják), hogy nagy volt a képzelődő tehetsége; de még annál is nagyobb az elfeledő képessége, úgyhogy, amit délelőtt elmondott, annak délután éppen az ellenkezőjét tudta elmondani ugyanazon hallgatóság előtt, s mind a kettőre erősen megesküdött. Ahány zsebe volt, annyiféle igazságot tudott kihúzni belőle: „Úgy szárítson el a napvilág, ha nem igazat mondok!” (Persze a napvilág, látva az asszonyság termetét és orcáját, ily átok betöltésére nem vállalkozhatott.)
Most is elkésve érkezett a sátorába a déli dobverés után. Addig sufllense gubbasztott a fejkötő-sorok között. Rögtön szóba eredt a szomszéd sátorbeli rangtársnéival.
– Nem jöhettem elébb, mert disznót ölettem: harmadfél mázsás volt. Magamnak ott kellett lennem a hurkaabálásnál meg a sonka-bepácolásnál; a hájat is ki kellett sütnöm; két tele tetéz vendely tepertyű maradt; alig várom a vásár végét, szaladok haza boszorkánypogácsát sütni. – No hát hány főkötő kelt el délig? – Egy sem! – Ó, te mafla! te nyúlszájú! – Rajta ültél a nyelveden? – Nem tudtál beszélni? – Mind elfogták a vevőket a görög debellái? – Ott tán ingyen adják. – Könnyű neki, a Semiramisnak, aki otthon készítteti a csipkét, az antallást, a tintukot, szegény leányok véres verítékével! Feleáron adhat mindent – a jöttment –, mint az igazi tősgyökeres civa! – Aztán élhessen meg valaki ebben a cudar Debrecenben! – Ó, én édes Istenkém, micsoda paradicsom volt a város, amíg a görögök ide nem kerültek, hogy a Dáthán és Abirám pokla nyiljon meg alattuk. – Azóta lettünk koldussá mind falustól. – Most meg ezek az átkozott kurucok! – A befaló falást is kiveszik a szánkból. Ahol kószál egy ni! A vén Balázs! Hogy ez még most is él! Végigkóstolgatja a sajtosok brinzás bödönjeit. – Olyan éhenkórász, mint a gazdája. – A hátát veri a csákója.
Így foly ez tovább, mint esős időben az eresz; de nagy hamar elvonja a figyelmet az ékesen szóló asszonyságtól a kenyeres sátorban támadó mozgalom, mely onnan tovább terjed a szalonnások sorába, aztán a sajtárusok közé. Egy fiatal délceg kuruc kapitány vásárolja össze az élelmicikkeket. A vén huszárnak most már csak az a dolga, hogy a taligásokat rendelje oda, felrakni a megvett holmit a saraglyába. A fiatal kapitány még a szénásszekerek közé is elvegyeg, s azokból kiszakíttat egypárt; no még aztán valami harminc fekete báránybőr-süveget a szűcsöknél; ez kell a most toborzott gyülevésznek. Gyorsan megy az alku.
– Mennyit összevásárol a bitang; pedig nem is látom, hol jön utána a szekér a vasládával, akiben a libertás van.
(A fejedelem biztosai rézpénzzel fizettek.)
Nagy volt aztán a megrökönyödés, mikor azt látta a populé, hogy a vásárló kapitány a vásárbíró sátora elé járul, s a tarsolyából aranyat markol ki, azzal fizet. Nosza, fölriad erre az egész sokadalom. Mind odatódulnak. Rég volt az, amikor Debrecenben eleven aranyat láttak a piacon. Most már lefelé licitálnak. „Én ennyiért adom! Én még alább adom!” (Hisz a horrendus árak mind rézpénzre szólnak! Nem a gazdagságot jelenti a húszforintos búza, hanem a rézpénztorlódást.) A fonatost, perecet áruló kofák, megtudva, hogy a kuruc kapitány a hazakerült zámi vitézek számára szedi az élelmet, most már fizetést sem kérnek, ingyen kötik rá a portékájukat. Az öreg Balázsnak a két karjára akasztják, a nyakába fűzik népszerű süteményeik koszorúit, a hentesek a kolbászok, hurkák tekercseit erőszakolják rá. (Áldott jó nép ám ez, ha valaki rátalál a szíve nyitjára.) A vén kuruc győzi cepelni.
– No hát, nagyasszony, kegyelmed nem ád abból a ma öletett disznójából egypár szál hurkát, kalbászt a kuruc vitézeknek? noszogatja Kőművesné asszonyomat a jobbik szomszédnéja.
– Énnálam? Disznóölés? Van hét esztendeje, hogy hírét sem hallottam. Nincs az én kamrámban annyi zsiradék sem, amennyitől egy légy megnyalja a lábát. Itten kukuljak meg, ha hat nap óta haricska-puliszkánál egyéb főtt a fazekamban. Tüskésdisznók nőjenek a hasamban, ha manapság egy falat volt a számban. Jaj! Megyek: ezt el kell mondanom a nagyfejűeknek.
El is futott azonnal a sátorából, a nagyfejűekhez.
Így tiszteli a népajk az előkelőségeket, akik a városban a többiek felett dominálnak.
Kőművesné asszonyom tudta jól, hogy manapság nemzetes fürmenderné asszonyomnak neve napja vagyon. Nagy ebéd van, amelyre hivatalosok az előkelőségek; de a komák, szomszédok is szívesen láttatnak. A komaasszonyok legcélszerűbben cselekszenek, ha az ebéd vége felé jelennek meg; mert akkor nekik is hely szoríttatik az asztalnál, s mind ők kapják meg az ételmaradékot. Ők járnak legjobban.
Kőművesné asszonyom már derült jókedvében találta az úri társaságot a fürmender házában. Ott ült az asztalnál a házigazdán és a feleségén kívül a főtisztelendő úr, Veresegyházi Tamás uram, a város bírája, Diószegi Márton uram, Buzinkay János orvosdoktor uram, aki egyúttal a kollégiumban fizika professzora, Gyarmathy Mihály filozófia professzor úr, humanissime Borbély Fekete Ádám contrascriba, a házigazda fia s még egy asszonyság, Fekete Krisztina asszony, aki arról volt nevezetes, hogy valamikor Ungvárinak, a görögnek, a felesége volt, attól repudiáltatott, s most az öccse házánál él, leányi neve alatt, férjhez többé nem vétetvén.
Abban az időben a napsugárral való rajzolás még nem levén feltalálva, csak így írásjegyekkel ismertethetjük meg a díszes asztaltársaságot. De ezt meg kell tennünk; mert mindannyinak dolga lesz az elbeszélésünk folyamatján, s egy sem marad közülök megítéltetés nélkül.
Maga a házigazda, a fürmender, körülbelül megfelel annak a leírásnak, amit a vén kuruc ejtegetett róla, csak abban kiválóbb, hogy rendkívül nagy feje van, s azt fölemelve hordja, mintha egyensúlyoznia kellene, hogy le ne essen a vékony nyakáról. A fia, a contrascriba ellenben éppen nem hasonlít az apjához, nyurga, meggörnyedt a termete, melynek ösztövérségét még jobban kitünteti a hosszú kapcsos tóga. Ez nem ül az asztalnál; mert az ő kötelessége a kancsóból a bort töltögetni a vendégek poharába. Az arca nem is debreceni; valóságos szatírlárva, hegyes fülek, hegyes szemöldök, hunyorgó szemek, hegyes orr, felfelé húzódó széles száj: egészen gúnyra termett. Az ilyen ember azt hiszi, hogy azért, mert neki ilyen csúfondáros ábrázat jutott, hát neki mindig csúfolódni kell.
A házigazda mellett ül a háziasszony: tisztes, mosolygó piros ábrázat, jól megtelt termet, kövér, vastag ujjú kezekkel. Rikító ellentéte a másik asszonynak, aki a túlsó asztalvégen foglal helyet; de untalan föláll, kiszalad a konyhába, a tálalásra felügyelni, s a behozott ételfogásért engedelmet kér a vendégektől, hogy az nem egészen sikerült; a szakácsné az oka. Ez a hölgy csontos alak, szúrós szemekkel, összeharapott szájal, hegyes állal, melyet egy bibircsó ékesít.
A gazda és gazdasszony mellett ül kétfelől a szuperintendens és a bíró. A főpap szakálla, haja ősz, azt soha olló nem érte (még akkor a papok szakállt viseltek), arca céklapiros egész a feje kopaszodásáig. Viselete rókaprémes pátriárkaköntös fekete zsinórzással, fehér nyakravalója sokszorosan a nyaka körül tekerve s hátul megkötve, széles selyemöv a derekán. Bíró uram arca azonban az igazi debreceni minta: szemöldökéig patyolatfehér, mert odáig a süveg fedi, hanem azon alól kordovánnal vetekedő barna s bagariapiros, kipödrött bajusza, mellet verő szakálla: annak is van mit takarni előredomboruló felsőtermetén, melyen megfeszül az ezüstgombos mente, s szétnyílik az apró pitykés mellény.
Az Aesculap simára borotvált arcához sehogy sem illik a katonás termet, s különössé teszik a kétfelől felbodorított hajhurkák (amiket akkor, amikor léteztek vukliknak neveztek).
Teljesen kiválik végre a társaság közül a filozófia professzora nemcsak alakjával, viseletével, de az egész esze járásával. Ez most jött haza Göttingából. Ott tanulta ki a világi tudományokat. Sokat utazott, látott, tapasztalt: mindent a begyébe szedett. Angliában is volt. A brit hitsorsosoknál kieszközölte, hogy azok a debreceni kálvinista kollégium számára egy alapítványt tegyenek, filozófiai katedrára, négyszáz forint fizetéssel. Ezt a dotációt húzza tiszteletes Gyarmathy uram, aki most lehet harmincesztendős. S minthogy ő Angliából kapja a fizetését, annálfogva szabadságában áll úgy öltözködni és gondolkozni, ahogy neki tetszik – s ahogy a többi nagyfejűnek nem tetszik.
Mert hogy tiszteletes Gyarmathy uram nem éri be azzal, hogy magának gondolkozzék, ami kétségtelenül szabad, hanem a gondolatait el is mondja, aminek a helyessége kétséget szenved.
Íme, most is, ez úri asztalnál azon disputál a többi urakkal, hogy nem helyes egy ilyen nagy városban, mint Debrecen, hogy alig van benne egypár száz téglából épült, zsindelyes tetejű ház, a többi ezernyi deszkából, dúcból, vályogból tákolt épület, sőt, a külső utcákban földbe ásott putri, nádfödélzettel. Hogy milyen pompás, lakályos házak, házsorok, piacok vannak Németországban, Hollandiában, amikben szorgalmatos, munkás nép lakik.
Könnyűszerrel letromfolta őt fürmender uram.
– Nem jól ítéli meg ezt a dolgot, tiszteletes professzor uram. Nem a cifra lakhelyekben van a nép ereje, hanem a tápláló földben. Mentül több földet szerzünk a mi városunknak, annál nagyobb a mi tehetségünk. Azokat a cifra házakat leégetheti az ellenség, az Isten haragja, a gonosz mordályégető, de a földet nem veheti el alólunk. Nem kell úgy lenézni azokat a földbe ásott lakhelyeket: boldogság lakozik azokban. Olyan a föld mint az édesanyánk keble, s a nádas sátorokban nyugodalom lakik. Íme, az apostol is így szól Jézushoz: „jó minekünk itten laknunk: építsünk itt három sátort.” Azok a cifra téglaházak csak arra valók, hogy kikezdjék az ősi erkölcsöt, amint a tornácos ház megvan, abba már gyantáros ládák, nyoszolyák, tálasok kellenek: az megint maga után kívánja a férfiak, asszonyok cifra öltözetét. A hivalkodás testvéröccse a bujálkodás. Nem a kunyhókban, hanem a palotákban lakik a vétek, a gonoszság. Aztán még mire jó ez a mi földbe vájt lakásunk? Nekünk nincsenek kősáncaink, sem ágyúink, amivel a városunkat védelmezzük, ha ellenség támad reánk, felkerekedünk mind, szekérre kapunk, itthagyjuk a földbe vájt putrijainkat üresen; nincs mit féltenünk rajtuk. Nekünk csak a földeinket kell szaporítanunk: ez az én törekvésem.
Ez olyan bölcs beszéd volt, hogy nem lehetett ellene mondani.
Csak a főtisztelendő talált hozzátoldani valót.
– De a földszerzés mellett ne felejtkezzünk meg a mi mennyországbeli jussunknak a szaporításáról is. Ideje volna már egy kisebb templomot építenünk a külsővárosbeli hívek idvességére.
A doktor is hozzáadta a magáét.
– Bizony legelső dolgunk volna már egy ispitálynak az építtetése.
– Hiszen már építettünk egy szép nagy patikát – tárta eléje a fürmender a replikáját.
Bíró uram is megszólalt, végigsimítva a tenyerével a domborúságán.
– Én csak amondó vagyok, hogy az a mienk, amit megeszünk.
Odavágott neki a contrascriba.
– Bárcsak a szegény diákoknak is az volna az övék: de ha nincsen övék. Mikor a delet harangozzák, hozza a dárdás a szilkét a cíbáló* civistől az alumnusnak. „Qnid tulisti?” – „Brassicam.” – „Estne sus intus?” – „Minime gentium.” – „Tundas ad eperfám!”*
Nem cibáló; hanem cíbáló (étkeztető).
Mit hoztál?– Káposztát. – Van-e benne disznó? – Legkisebb e nemből. – Csapd az eperfához!
Nevettek ezen, de nagyot.
– Ha nincs, lopjatok lélekadták! – döcögtette a szót bíró uram.
(Amiből korántsem kell hiányos jogfogalmakra következtetni. Lopni egész ökröt, sertést mindenesetre bűn, mely megtorlandó; de elcsenni a kéményből a füstre akasztott sonkát, kolbászt, csak deákcsíny, mely mindenkor elnézetett.)
No de alaposan véget vet a disputának Kőművesné asszonyom közberontása. Már az ajtóban elkezdi az ékesenszólást.
– Minden jókat kívánok! Kedves egészségükre az ebédet! Köszönöm, én már megebédeltem. (De azért csak leül az asztalhoz a contrascriba üresen álló székére.) Jaj de siettem, hogy legelső lehessek a jó hírrel kedves komámasszonyomnál. – De már ebből a kráfliból csak kell vennem; mert ilyet nem kapni ám egész Debrecen városában. – Nagy újságot hozok! A nemzetes komámasszony fia megérkezett! Igen, igen, a Miklóska, az egyetlen. Aki elbújdosott volt Polyákországba. Itt jött be a hortobágyi kapun a vén inasával, a Balázzsal együtt. Jaj be rongyos, szurtos volt a lelkem, mint egy ágrólszakadt. Gondoltam, hogy ilyen formában nem akar a kedves szülője elé kerülni. Mivé lett az a nyalka ifjú! A piacon átallt lóháton keresztülbaktatni, leszállt a lováról, gyalog bandukolt a lábasház elé, ott besurrant a kiskapun. – Jaj de fölséges ez a majoránnás kolbász! Ilyet csak a kedves komámasszony tud készíteni! – Nekem az Ilona leányzó, aki ott szolgál a görögnél, jó ismerősöm, sok jót tettem vele. Mondok odamegyek, kitudom, mit fundál a Miklós úrfi a görögéknél; mert hát diák korából otthonos a háznál. Hát csak arra vártam, hogy az Ilona kidugja a fejét a pitvarajtón. Mondok neki: ki van odabenn az uradnál? Aszongya: a Miklós úrfi. Bejöhet a nagyasszony a házba; bementek mind a hárman, a nagyuram, a Kata leányasszony meg az úrfi a belső szobába, be is reteszelték az ajtót magukra. Ráálltam, bementem. De nekem nem szokásom a hallgatózás; de a kedves komámasszonyért megteszem; meg kell tudnom, hogy mi történik odabenn az egyetlen fiával? Behallgatóztam az ajtón, benéztem a kulcslyukon. Hát mit kellett látnom, mit kellett hallanom? Rettenetes dolog! A hátam borsózik bele még mostan is. A Miklós úrfi pénzt követelt a görögtől. Az nem akart neki adni, azt mondta: leégtél, koldussá lettél, most már neked nincsen se prücski, se hajtski; hanem egy kondíció alatt még fölpénzellek, fölruházlak, ha eladod nekem a lelkedet a hitedet; ha kitérsz az én hitemre, a görög vallásra; hiszen úgyis Miklós a neved, a mi öreg szentünké, akinek itt van a képe az aranyos rámában, ez a patrónusod, a szent Miklós, ha ennek megfogadod, hogy a hitünkre térsz, akkor megnyitom előtted a ládámat. Jaj, még most is vacog a fogam, ha erre gondolok. A jámbor lélek megesett, belekerült a kelepcébe; azt mondta: nem bánja, megcsókolja a görög szent orcáját. Még az sem volt elég, írását is kérték. Odahoztak eléje egy nagy kutyabőrt, arra felírta a leányzó görög betűkkel a nagy fogadást. Úgy lássam a napot ezzel a két szememmel, amilyen igaz, hogy görög ákombákomok voltak. Ennek az írásnak aztán alá kellett írnia a tulajdon nevét. Rettenetes volt az! Késsel felhasíták a karját, a piros vérébe mártották a tollat, úgy íratták a nevét oda a pokolbeli kontraktus alá a saját vérével. Úgy váljon ez a falat kolbász, amit a számba teszek, kővé a gyomromban, ha nem igaz, amit mondok. Én láttam, én hallottam. Jaj, hogy elfutottam onnan! Még az Ilona leánynak sem mondtam el egy szóval sem, hogy mit tapasztaltam. Hát aztán egy óra múlva csak előjött ám a Miklós úrfi a görög házából.
– Megálljon csak egy lélegzetre, Kőművesné asszonyom szakítá félbe az előadást tiszteletes Gyarmathy Mihály professzor uram, aki hivatásánál fogva, szkeptikus volt –, honnan tudja kelmed, hogy mi volt abban az írásban, amit a Miklós úrfival, saját vérével aláírattak, ha görögül volt?
– Hát onnan tudom, hogy felolvasta élőszóval a Kata leányasszony, aztán benne volt az, hogy „goszpodi pomilúj” – az már csak görögül van. – De elmondta magyarul is. De hogy továbbmondjam: hát amikor a görögtül kijött a szerelmetes ifjú uram, már akkor az előbbeni rongyos, szurtos gúnyája helyett csupa skófiummal kivarrott skarlátposztó hacuka volt rajta, nyusztprémes kamuka mentével, ekkora aranygombokkal, mint az öklöm. Van ilyen elég a görög magazinjában, ahol zálogban maradt a magyar uraktól. A tarsolya degez volt a pénztől; de még milyen pénztől! Felvásálta a fél piacot. Arannyal fizetett. Csupa merő kózon aranyakkal.
Gyarmathy professzor megint félbeszakítá: – Hát aztán ismeri Kőművesné asszonyom a kózon aranyakat?
– Hogy ismerem-e? Mindennap vittem én haza a régi jó időkben, amíg az ördög ide nem tojta közénk a görögöket, kózon aranyat az erszényemben meg is takarítottam: el vannak téve egy bögrében mind; az meg el van ásva a szobámban. Azt én mind az én kedves komámasszonyomnak hagyom a testamentumban; meg van az már írva. Az ezüstpénzemet meg a kedves öcsémasszonynak, Krisztinának testálom, az ő jóságáért.
Ezzel megnyerte Kőművesné asszonyom, hogy megkínáltatott a kedves öcsémasszony által visszahozott töltött káposztával, és így szerencsésen végigette az ebédet megfordított rendben; de hát így is jó az. Még talán befejezésül a májas gombócos levesből is kapott volna, ha kinn az ajtó előtt sarkantyúpengéssel kísért léptek nem hallatszanak, melyek a figyelmet magukra vonják, melyek után kopogtatás hallik az ajtón: a „szabad” szóra kinyílik az ajtó, s betoppan rajta Miklós úrfi, a kapitány.
Mindjárt az első tekintetre látta minden ember, hogy semmi pompás öltözet nincsen rajta, csupán a kuruc hadnagyok szokásos mundérja, amelyben hazulról eltávozott; az pedig se nem rongyos, se nem szurtos. Egész megjelenése méltóságos volt, hogy az egész asztaltársaság felállt a székéről, úgy fogadta.
Az édesanyja odarohant hozzá, nyakába borult, s telesírta a gallérját sűrű könnyeivel. „Ó, én édes fiam! Szeretett magzatom! Mire jutottál? Mit kellett megérned?”
Miklós csak tűrte, de nem viszonozta a szülői ömlengéseket; mikor szabadulhatott, kivont a dolmánya zsebéből egy patyolatkendőt, s azzal megtörülve az anyja könnyes orcáját, odasúgott a fülébe: „Visszahoztam anyámasszonynak a megboldogult apám jegykendőjét, a csücskéjébe van kötve a jegygyűrűje. Tartsa meg emlékezetében”, s e szókkal a kezébe nyomta. Mire az úri asszonyság jónak látta abbahagyni a zokogást, s iparkodott elrejteni a keblébe az ereklyéket.
Hát bizony régi jó szokás volt a jegykendőt meg a jegygyűrűt megküldeni az özvegynek vagy az elvált nőnek.
Az anyának, a háziasszonynak, elfogódásában eszébe sem jutott volna, ha a viceháziasszony nem szól:
– Foglaljon kegyelmed helyet, öcsémuram, az asztalunknál, éppen mostan ebédelünk.
Ott volt az üres szék. Kőművesné asszonyom után maradt üresen, aki menten elpárolgott onnan, amint a kuruc kapitányt belépni látta.
– Köszönöm, nénémasszony, nem vagyok éhes.
A contrascriba odaszólt a háta mögül:
– Nem ám, mert jól tartottak bozsonyicával a görögnél.
Amire hátravágott Miklós.
– Hallgass, te Géházi!
(A diákok közt ez volt a gúnyneve a felügyelőjüknek.)
– Sürgős ügyben jöttem fürmender uramhoz – mondá Miklós, előbbre kerülve egész az asztalfőig, ahol a házigazda ült. Egy kicsit egymás szemébe néztek. A fürmender kezét nyújtá, Miklós elfogadta; de meg nem csókolta (pedig mostohaapja volt), mindjárt rátért a tárgyra. – Élést vásároltam a katonáim számára, akiket a zámi pusztán hagytam sátorozva. Itt van a séda a vásárbírótól, amire megkívántatik fürmender uram neve és pecsétje, hogy a város kapuján kibocsáttassanak. Kérem kegyelmedet, igazítsa el azonnal, hogy még ma estig a csapatomhoz visszakerülhessek.
Azzal kihúzta az övébe dugott cédulát, s odatette az asztalra a fürmender elé.
Az messzire tartá a szemétül a firkát (presbiops volt); s amint azt végtől végig átvizsgálta, füttyre csücsörödött a szája.
– Fhű! fhű, fhű! Horribilis summa!
– Kérem az aláírását meg a város pecsétjét.
– Meglesz, meglesz; hiszen nincsen török a hátunkon. Hozz tollat, kalamárist, te nebuló.
Ez a diáknak szólt.
Az nem ment olyan könnyen. A tollat a Krisztina néni elhasználta tojáskenőnek a fonott kalácshoz, a diáknak új tollat kellett a tollseprűből kirántani, s abból a híres debreceni penicilussal pennát faragni. Azalatt maradt idő Miklós úrfit egyről-másról kérdőre vonni a mostohaapának.
Fürmender uram hátravetette a nagy fejét a karosszékére, s késéből, villájából dobverőt csinálva, verte a takarodót a tányérján, úgy beszélgetve fel az állva maradt mostohafiához.
– Hát vitéz kapitány uram (látom a sédán, hogy kapitány a titulusa), ennyi nagy summákat kegyelmed mind sárga csikókkal fizetett. Szabad megkérdeznem, hogy hol vette hozzá a pénzt?
– Ha más kérdené, azt felelném rá: „hol vette király a várát?” De kegyelmednek szántszándékkal úgy is elmondanám, hogy tudomásul vegye. Én a csapatom fenntartására szükséges készpénzt Ungvári uramtól vettem fel kölcsönzálogra.
– S mire adta kölcsön a vén görög a pénzt? A kegyelmed szakállára – ami nincsen; vagy a gulyájára, ami volt?
– Igenis, hogy sem arra nem adta, ami volt, sem arra, ami nincsen; hanem arra, ami megvan: a zámi birtokomra.
– Ohohó! – kacagott föl a fúrmender, két sor fekete fogát kimutatva. – A kutyámat tegyük bolonddá, úrfi! Annyit kend is tudhat, mint jogot végzett diák, de a görög is tud, mi pediglen éppenséggel tudunk, hogy görögnek nem szabad Debrecen városa határában, s annak környékében fekvő birtokra zálogot adni, sem semmi ingatlant pénzen fölvásárolni. Ungvári uram, a görög, nem adhat zálogkölcsönt Baranyi Miklós uram, a magyar nemes, ősi birtokára.
Mindenki a nyugodtan kardjára támaszkodó ifjú arcára nézett. No most szegletbe vagy szorítva gyerek! Elő kell rukkolni a lélekvásárlással, ami már tudva van! Hát csak valld ki szépen. Ez pedig ártatlan orcával felelt:
– Hát azt én is jól tudom, hogy görögnek nem szabad Debrecen határában birtokot se zálogba, se örökáron venni. De hát megvan annak a remédiuma.
– Miféle remédium?kiáltók egyszerre hárman is: a fürmender, a püspök meg a contrascriba.
– Hát a konvertálás!
– Ahá! Konvertálás! Kirukkol már vele! No csak vallj a ki a bűnét. Hitre áttérés!
– Hát hisz másodsorban azért jöttem ide, hogy szuperintendens uram főtisztelendőségének bejelentsem, miszerint Ungvári Mihály uram, az ő leányával, Katalinnal együtt a mai szent napon elhatározták, hogy ők a görög hitről áttérnek a helvéciai református konfesszióra.
A szuperintendens úrnak erre a szóra a piros ábráztatja még lángolóbbá lett; de még a szeme fehére is veres lett.
Hisz ez nagy akvizició! A gazdag Ungvári!
Ellenben Borbély Fekete uram arcát elöntötte az epesárgaság.
Azonközben mindenkinek a szeme arra a helyre irányzódott, ahonnan az a tudósítás hangzott, hogy a görög fölvásárolta a magyar nemes ifjú lelkét; holott ellenkezőleg ő ajánlja föl a saját lelkét meg a leányáét az igaz, egyedül idvezítő, kálvinista hitnek … Az a szék üres volt már! Kőművesné asszonyom régen odalenn van már a piacon, s ott beszéli el a gyülekezetnek, hogy miket látott a nagyfejűek asztalánál: hogyan rontott be a Miklós fiú kivont karddal az ebédlőbe; először az anyját, azután a mostohaapját akarta lekaszabolni; jó szerencse, hogy a diák hátulról a fejére vetette a zöld palástját; akkor aztán lefogták, megkötözték, holnap reggel mint gyilkos gonosztevőt, le fogják nyakazni a piacon, „Úgy guruljak le a Jákob lajtorjáján végig a mennyország kapujából, hogyha nem igaz.”
A kuruc kapitány pedig csak úgy pödörgette a kunkora bajuszát, a mostohaapja előtt állva. Látszott rajta, hogy nagyon gyönyörködik annak az elképedésén.
Minden ember meg volt konfundálva. Senki sem értette a dolgot. Hiszen emberemlékezetére hallatlan eset az, hogy egy görög kálvinistává legyen! Pápistává igen, arra van helyes ok, meg is történik, áttérnek falustól, templomostól; de kálvinistává! Mi az ördögre jó ez? Hisz a kálvinistának, nem szabad Pest, Buda városában letelepedni, nem szabad neki csizmát varrni, nem hogy boltot nyitni! Ez abszurdum! Görögnek, aki haszon után jár, nem lehet kálvinistává lenni.
Csak a két asszony szeme olvasott az ifjú arcában. Ó, az asszonyok olyan erős lélekbúvárok. Látták a mosolygó orcáján a titkát. Kitalálták az egész mesének a rejtélyét. Nagyobb baj van itten, mint amire az urak gondolnak.
Mély csendesség támadt.
No hát a fiatal kuruc kapitánynak volt bátorsága ezt a hallgatást megtörni.
– Mármost ebből átláthatja, fürmender uram, hogy amint Ungvári Mihály áttér lányostul a református hitre, ezzel megszűnik circumscribált görög indigéna lenni; igaz debreceni polgárrá lesz, s mint ilyen, akvirálhat házakat és dominiumokat itt és akárhol az országban.
A fürmender nagyot csapott a kezében levő szarvascsont késnyelével az asztalra, s már a nyelve hegyén volt a szó, amit ki akart mondani.
Miklós megszánta, s eléje vágott:
– De nehogy amiatt aggódjanak uraim, hogy ezzel a konvertálással egyszerre megszűnik az áttért hívünknek az az angáriája, ami őt mint görögöt kötelezte az évenkénti ezer forint adófizetésben: ezennel kinyilatkoztatja általam, hogy ő ennek az összegnek megfelelő kapitálist felajánlja az építendő kis templomra.
Ennél a szónál tízfelé nyílt a püspök uramnak a két tenyere; minden fegyver kihullott a markából. Az annyira sürgetett új templom alapja megvan!
Csak a contrascribának volt valami szó a szájában; a székek háta mögül bökte előre a kezét az asztalra.
– De a komjáti kánonok azt követelik, hogy az áttérni kívánók két hétig hitbeli oktatásban részesüljenek, hogy a református hitvallást megismerjék.
Félvállról felelt neki Miklós:
– Jobban ismerik azok a mi katekizmusunkat, mint te „oche”. (Ez is debreceni gúnynév.) Egyébiránt a neofiták alávetik magukat a kánonnak, s két hétig részesülni fognak főtisztelendő szuperintendens úr hitbéli oktatásában, naponként egy aranyat fizetvén.
A főtisztelendő úr egymásba dugta a két keze tíz ujját. Ez bevégeztetett.
Csak bíró uram ment tovább a néma beszédnél. Egy lyukat eresztve a csatos szíján, nagyot fohászkodott:
– Akkor hát minekünk dikhec a zámi pusztáról!
Ez ám a fő dolog!
Akkor a hullakeselyűk hiába ácsingóznak ott az itatókútgémén …
A fürmender még talált ki valami menekülést ebből a veszedelemből. Összefonta a két karját a mellén, úgy szólt odavetve Miklóshoz
– Azonban a konvertálni szándékozónál megkívántatik ám, hogy igaz református hitű keresztapát hozzon magával, aki jótáll a lelke hitéért. És én nagyon szeretném látni annak a figuráját, aki a keresztapaságot elvállalja Ungvári görög meg a Katalin leánya mellett. Kívánnám azt látni!
– No, ha kívánná kegyelmed látni, hát nézzen végig énrajtam tetőtől talpig, s meglátta, akit kívánt.
A fürmender fölugrott a székről; de biz a többi vendég is fölugrottak mindannyian. Rábámultak az ifjúra.
A két asszonynak a szeme kitalált már mindent.
Meg van ez már véve! De nem a lelkét vették meg, hanem a szívét. Nem a vén görög vette meg, hanem az a gonosz Kató, az átkozott Kató! El van ez már veszve …
A fürmender dölyfös fölfuvalkodással szólt oda az ifjúnak:
– Kend pedig ifjuram, senki és semmi még eddig Debrecen városában, arra nézve, hogy itt számot vessen, keresztapa lehessen.
– Vagyok Zám földesura.
– Zám még nem tartozik Debrecenhez.
– No hát majd megmutatom én kendteknek, hogy leszek még valami Debrecenben!
S azzal (ahogy a „kendtekkel” szoktak beszélni) fölcsapta a kalpagját a fejére, s úgy sasírozott el a társaságból sarkantyúpengős toppanásokkal, félvállra taszítva a farkasbőrkacagányát.
Az ajtóban találkozott a szintén távozó filozófiai professzorral, aki megszorítá a kezét, s azt súgta a fülébe:
– Derék legény vagy, Miklós. Veled tartok.
Csak azután, hogy a kuruc kapitány becsapta maga után az ajtót, villámlott (nem a zsendice), hanem a bíró uram agyán át az a rémítő gondolat, hogy „Nini! A kuruc vezér mind itt felejtette a sédát! Frissen írjuk alá, pecsételjük meg, s küldjük utána; mert még megteszi rajtunk azt a csúfot, hogy engedelemlevél nélkül viszi ki az eleséget a városból. Ettől már minden kitelik!”
És a contrascribának kellett utána loholni az engedelemlevéllel a kuruc kapitánynak, aki már akkor ki is expediálta a szekereit a hortobágyi kapun. Már a nyeregben találta.
– Placeat domine perillustrissime, frater! Hic est schéda.
– Cape nasum, aselle.*
– Tessék, tekintetes bátyámuram a séda.
– Fogd meg orrod, csacsi.
Kőművesné asszonyom még abban az órában sietett a komaasszonyának értesítést vinni erről a találkozásról.
– Tetszik tudni, mit mívelt a Miklós úrfi, mikor a tanács engedelemlevelét átadták neki? Pipára gyújtott vele!!!
Senki sem hitte el neki. Pedig ekkor egyszer életében mondott igazat véletlenül Kőművesné asszonyom.
