XIII. Kardos Sára asszony
XIII. Kardos Sára asszony
A nyitott ablakon át a mezők kakukkfű illatán kívül még más kellemetes szag is szüremkedett át az ablakon a boldog pár szobájába: friss, forralt tej és most sült kenyér illata. És aztán hang is zengett hozzá, ami kellemesebb minden pacsirtaszónál asszonyi zsémbelés.
Katalin ráismert a hangra. Ez Sára asszony gyorsan pergő nyelve.
Hirtelen felöltözött. – (Nem kellett még akkor segítség; vállfűzőt nem viseltek Magyarországon, csak a francia meg a német asszonyok préselték magukat páncélba.) Kinyitotta az ajtót.
Sára asszony volt ott: egyik kezében a tejesbögrét, másikban a mázas tálat hozva, frissen sült lángossal, az is pörkölt szalonnával megkenve bőven.
– Itten van a frustuk! – Azt elébb letette az asztalra. Csak azután indult neki a beneventálásnak, kezét arcát összecsókolva mind a két vendégének: – óh, ti kedves jószágaim jaj de örülök, hogy itt kaplak benneteket, hogy ide vezérelt a jóságos Úristen. De jó, hogy ott nem maradtatok abban a Szodoma-Gomorrában. Elmondta az a rossz ember, hogy kerültetek ide, hogy kergetett be a zivatar a mi karámunkba, áldassék érte az Úristen! Tudott-e ez a nyámnyila ember valami vacsorát adni a kedves vendégeinek? Ha én itthon lettem volna!
Beszélhetett közbe Katalin eleget, hogy volt minden, nem hallgattak őrá.
– Megálmodtam én azt, hogy itt találom az én kedves gazdáimat; de siettem is ki a tyúkászszekérrel, hogy hamarább járjak. Kakaskukorítás előtt már idekinn voltam. Tele vagyok hírrel, majd kifúrja az oldalamat. De most már legalább tessék hozzálátni.
Azzal odaunszolta a házaspárt az asztalhoz, ahol párolgott a jó forralt tej a csuporban, abba aprították a frissen sült lángost, amit jó étvággyal kikanalazának. Azt is hiába mondanám el, hogy mi az a lángos; nem ismeri azt se szelíd, se vadember; csak mi zord magyarok lelkesülünk érte; asszonyaink tudják, hogy teremtik elő.
Addig egy szót sem szólt Sára asszony, amíg a vendégei az ízletes reggelit szépen el nem költötték, csak hagyta magát az úriembertől fölbecsültetni.
Termetes asszony volt; izmos, felgyűrt karokkal, széles vállakkal, derék csípővel. Feje is hatalmas, barnapiros arccal, kezdődő tokával. „Héj ha én ezt megkaphatnám tábori sütőnének, gondolta magában Miklós komisszárius, de rendben tartaná ez az egész svadronyomat!”
Csakhogy Sára asszonynak különb hivatala volt már. Ő volt a Katalin szövő-fonógyárában a vasaló-, mángorló-, szapulószemélyzetnek a fő-fő vezetője; aztán az urának is hűséges társa volt, aki számadógulyás volt a zeleméri pusztában; azt nem hagyhatta el a világ minden dicsőségéért.
– No hát már most tapsakodjunk* egy kicsit, kedves asszonyom; – mondá Sára asszony, leülve egy fölfordított szakajtóra.
„Tapsakodjunk” debreceni tájszó, a családi okiratokban találtam. Annyit tesz, mint tereferéljünk, (mai nap) traccsoljunk.
– Mi történt, Sára néni?
– Jaj, sok minden történt ott! Még a déli harangszó sem hangzott, már ott volt a Kőművesné a háznál. Elmondta az Ilona leánynak, hogy mi van készülőben. Éjszaka, mikor jól besötétül, odajön a kántus a lábasház elé, cum gentibus. Az Ilona leányzó jelzi az ablakból, hogy a házastársak mely szobában alusznak. A többi ablakba mind égő gyertyát tesz, az övék sötéten marad. – Csakhogy annak, amit a Kőművesné elmond, mindig visszáját kell elhinni. – Valami suskus lesz ebből. Mondok az Ilona leánynak: „Nem lesz ma terád itthon szükség, a Szekrényesi mámi tálal föl, én magam leszek a konyhán kisegítő, te elmehetsz a Nagyerdőre táncolni.”
Katalin közbekiáltott:
– Az Ilona a Nagyerdőre megy táncolni?
– Hát bíz odajár az minden vasárnap éjjel, édes mézem, ezt kegyelmed még nem tudta? Csak reggel szokott hazajönni.
– No né! És énelőttem hogy szidta azokat a leányokat, akik a Nagyerdőre járnak.
– Mind szidja az egyik a másikat, de azért mégis tele van velük a fürdőház. A legények nem is híják másnak a szolgálókat, csak szukáknak. Hozzájárult az is, hogy a patyikuslegény egy doboz tűzkőcukrot hozott a leánynak.
– A patikáriuslegény.
– No, az az új, nyalka fickó. Biz az után elmenne akármelyik leány az Óperenciára is. Tud az mindenféle csalfaságot. Hát az Ilona nem marad itthon. Ahogy nekem meg volt parancsolva a drága jó asszonyomtól, hogy az egész lakodalmi traktával örvendeztessem meg a munkálkodó fehérnépünket, ahhoz tartottam magamat. Bizony csaptunk nagy dáridót. Ittunk is a boldog új pár egészségére a mézes borból, a konty alá valóból, amennyi csak illett. Csupádon-csupa asszonynép voltunk. Hanem úgy tíz óra után bebukik közénk egy legényember, a kisbíró, pálcával a kezében. Kezdi a nagy hőrögetéssel: „ilyenolyan adták! Hát nem hallottátok, hogy elverte már a tíz órát a Rákóczi-harang?” – „Mi bajunk nekünk a te Rákóczi-harangoddal?” – „Hát aki áldotta! Nem kidoboltam, nem kikiáltottam a piac közepén, hogy a mai szent vasárnap éjszakán tíz óra után minden tivornyázás megszünttessék.” – „Ha kidoboltad, ha kikiabáltad, szólt az a korcsmárosoknak, eredj rájuk sorba; de ha a mi urunk házába belépsz, levedd a süveged, ’csés jó estét kívánj, megtörüld a talpad, s aztán ülj le szépen közénk a lócára, s igyál te is egyet a gazdánk, gazdasszonyunk jó egészségére!” Nem is invitáltam nagyon, csak megfogtam a nyakát, aztán leültettem két menyecske közé; muszáj volt neki velünk enni-inni: azzal fenyegettem, hogy sodrófával tömöm bele az ételt! Hát csak kötélnek állt szépen. S aztán amint bekapott a jó mézes bakatorból, csak kipotyogtatta szépen egymás után, hogy miféle rend van ma éjjelre kiadva bírák uraiméktól. – Regulát fognak tartani, hogy milyen lelkesen tartják meg a hívek a püspök úr parancsolatját, a házastársakra vetett tilalom dolgában. A contrascriba a tizenkét esküdt diákkal sorba járja az utcákat, a lámpással bevilágít a házak ablakán, hogy nem vét-e valaki a tilalom ellen? Ide is eljönnek. „Dejsz ide jöhetnek: a mi uraink a kontignációban alusznak; falra csak nem másznak.” – „De bizony fölmásznak; lábtót is hoznak magukkal; úgy ókumlálnak be az ablakon, akit sötéten találnak.” – „No, már ez csúnyaság!” – „Ami törvény, az törvény.” – A kisbíró mindent kivakkantott, amint a bor a fejébe szállott. „Nagy derendócia lesz itt az éjjel.”
– Az apám nem volt otthon? – kérdé aggódva Katalin.
– Nem aludt odahaza. A patikárius átizent a laboránsával, hogy éjjelre ottmarad nemzetes uram hálásra; vacsorán is ott volt. Hát amint üti a vén Rákóczi a tizenkét órát, csak jön ám a Sisera hadja a mi házunk felé; nyilván ott kezdették a vizitációt. Megálltak az utcán; nem tudták, hogy melyik ablak alatt foglaljanak posztot; mert valamennyi sötét volt; az Ilona nem adott jelt a gyertyákkal. Tanakodtak, lődörögtek a ház előtt. Ekkor valamelyik okos elkiáltotta magát: „Kezdjük rá a dongót; arra majd kiderül, hogy hol turbékolnak a galambok.” A többi bolond bevette az „ökörtül lótanácsot”. Elkezdték a fertelmes virginálást. Jaj de szégyenlettük magunkat, mi szegény parasztasszonyok! – Micsoda moslékritmusok! Hát azt tanulják abban a nagy kollégiumban? Kocsislegény, pásztorbojtár nem fújná utánuk. „Verjük szét őket!” kiáltá Nyúzóné komasszony; a Kakasné is felugrott: „Verjük szét.” – „Csitt csak”, mondok. „Legyen nekünk több eszünk; ne mondják: hosszú haj, rövid ész. Menjen ki közéjük a kisbíró, csináljon szép rendet.” – A kisbírót szépen kituszkoltuk az ajtón a zajongók közé. De azok még csak szóhoz sem hagyták jutni a nyavalyást, lerántották fejére a süvegét, hogy se látott, se hallott, se kiáltani nem tudott, s az ablakainkon kezdtek pogányul dörömbölni: „No, mondék, most már hát mi kiáltsuk el, hogy „ad arma”. Ki mit kaphat a kezébe: keresetlen fát, sodrófát, piszkafát, mángorlódorongot, palacsintasütőt, kolmizóvasat; magam is kezembe kaptam a szapulólapátot! előre rohantam, utánam a többi. Aztán csihipuhi! Kit hol értünk, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon? Úgy elvertük a Sisera-hadat, mint a diákné vásznát. Pedig azok is vitézül hadakoztak, voltak közöttük masiniszták is, nagybotos, kisbotos, nehezen engedték, hogy a gerundiumot kifacsarják a kezükből: „ne hagyd magad spirité!” kiabált a contrascriba, amíg a szapulólapáttal egyet nem adtam neki a pofájára, amitől a fél képe úgy feldagadt, mint a cőkös cipó; azt mutogathatja majd. Jó szerencse, hogy a nagy lármára odakerült tiszteletes Gyarmathy Mihály uram, s nagy tekintélyével szétválasztotta a verekedőket; mert különben megesett volna Debrecen városán az a példa, hogy a diákjait asszonyok verték holtra. A professzor úr aztán hazaterelte a kollégiumba a diákokat; keményen megdorgálva őket, hogy a diák nem drabant, nem a szent inkvizíció szolgája, nem az a hivatala, hogy a polgárok szobájának a titkaira leselkedjék. Ez, azt hiszem, hogy jobban fájt nekik, mint az ütlegek, amiket tőlünk kaptak.
S amikor ezt a hőstettet elmondta Sára asszony, egyszerre hangos zokogásra fakadt: „Én istenem, hogy nekem ezt meg kellett érnem!” – Megsiratta amazoni dicsőségét.
