XIV. Tábori élet
XIV. Tábori élet
Egy dolgot elhallgatott Sára asszony abból, amit tudott. Az asszonyi ész azt is kitalálja, hogy mit kell titokban tartani.
Mikor ő kora szürkületkor kijött a pusztára az üres tyúkászszekérrel, s elmondta az urának a városban történteket, a gazda rögtön lóra ültette a legjobb bojtárját, s jól a szájába rágta, hogy mit mondjon el a tábori szálláson Bessenyey óbester uramnak, akihez nyargalvást vágtasson: hogy Baranyi komisszárius uram az éjszakát az új asszonyával együtt itt töltötte a karámban, ahová a zivatar útjából beverte, és hogy mik történtek tegnap Debrecenben. Az előre küldött hírmondó megelőzte a kocsin érkező házaspárt. Bámultak azok nagyot, mikor Püspöki alá megérkezve, egész svadronyt láttak szemközt jönni az elfogadásukra; elől maga az óbester lóháton.
Bessenyey Zsigmond igazi mintaképe volt az ősmagyar nemesnek, arcban, termetben, testi erőben és lelki tulajdonságokban. Aki reá nézett, megesküdhetett rá, hogy a magyar nem turáni népfaj. Thézeusz, Achillész szobrát látták benne. Valamennyi Bessenyey mind ilyen volt (egész mostanáig). Szertelen erejükről is híresek voltak; azért úgy hívták őket, hogy vas Bessenyeyek. Patkókat tört szét az egyik, egy marokba fogva, mint más a perecet, egy másik bátya meg a török atlétának vasrúdból kötött a nyakára örvöt. Mikor lovon ült az ezredes, olyan volt, mint a valóságos hadisten.
Katalin látott maga előtt egy férfit, aki sokkal derekabb a saját férjénél. Nagy próba ez!
Közeledtükre a lovasok hosszú sort formáltak az országút mentén, s amíg óbesterük a kocsihoz lovagolt, hadnagyuk jeladó szavára sortüzet adtak karabélyaikból üdvözletül.
Bessenyey paripája a puskaropogásra ágaskodni, hánykolódni kezdett, fejét szügyébe vagdalta, lovasa pedig még csak a mosolygását sem szüntette meg a toporzékolás alatt, csak a sarkantyúit nyomta erősebben a mén oldalába, s szembejutva Katalinnal és férjével, ezzel a kálvinista köszöntéssel fogadta őket: „Dícsértessék – a szép asszony.”
És aztán mind a komisszárius szállásáig lóháton kísérte őket, folyvást kedvező szavakat intézve a nőhöz, nem félt-e a múlt éjjeli zivatarban?
– Jó helyen voltunk, szép pásztorkunyhóban, aztán együtt daloltuk az urammal azt a szép nótát: „Ha zúg is a mord szélvész, recseg a nagy cserfaág.” Ismeri-e kegyelmed?
– Nagyon is jól. Diákkori nótánk. – S rágyújtott a dal folytatására: „De nem fél mégis, hogy elvész, a fűben a kis virág.”
Csak intenie kellett a kísérő kornétásának, az megadta a hangot a hármas sorban kísérő csapatnak, mire a katonák is rázendítették a folytatását a nótának taktusban: „Míg a gálya repdez a tenger hullámain, a kis sajka vígan evez a rétek kies patakin.”
Ez volt Katalinnak a kedvenc nótája, amivel lantszó mellett gyakran elandalítá az ő Miklósát.
Így vonultak be a főhadiszállásra szép énekszóval.
Baranyi Miklós kvártélya elég tisztességes lakás volt. Püspöki piacán; mellette mindjárt a mészárszék, kenyérmagazin. Katalin nem találta benne azt az előre képzelt sátort, amiben a katonák tanyáznak; volt abban még tükör is, s az ágy előtt famacska, csizmát lehúzni való. (A csizmahúzónál kezdődik az európai műveltség.)
Bessenyey óbester kézen fogva vezette be Katalint Baranyi Miklós szállásába. A nagy utcai szobának még benyilója is volt, fölvetett ággyal, mosdóasztallal (aminek az asszony nagy szükségét érezte). Azzal gavallérosan megcsókolva a kezét, magára hagyta az új párt, meginvitálva őket egy kis barátságos vacsorára a brigadéros úrhoz. Most tessék cipőt váltani.
– Kedves ember, ugye, ez a mi óbesterünk? – mondá Miklós.
– Nekem nagyon édes.
– Az asszonyok éppen azt szeretik.
– Szeressék: nem bánom.
– Hát én tán keserű vagyok vagy savanyú?
– Hol egyik, hol másik, hol meg mind a kettő; de nekem az tetszik.
Aközben előkerült valami tagbaszakadt pila,* aki segített az asszonynak ruhát cserélni: (Vele jött a cókmók a nagy kocsiládában.) Azután föltálalta a maga főzte ebédet; egy kicsit kozmás volt minden, de annak nem a leány volt az oka, hanem a kukoricacsutka, amivel tüzelnek. Meg kell azt már szokni.
Szolgáló leány.
Hát még a vacsora milyen lesz? Eszébe jutott, amit az ura beszélt a brigadéros híres traktájáról. – Két rókabőr most is ott függött a falon.
Azután következett egy kis délutáni pihenés, külön-külön; majd egy séta a hátulsó kertben, karonfogva, nyájas enyelgés közt. Katalin talált egypár nyíló szegfűt, az egyiket a saját hajába, a másikat Miklós dolmányzsinórjába tűzte. Azzal megint bementek a házba; ott vártak már a pitvarban az ordináncok a komisszáriusra. Katalin behúzódott a kis benyílóba, betéve az ajtót, Miklós pedig fogadta a jelentéseket, s osztotta a rendeleteket az alantasainak.
Az estéli harangszó meg a takarodót fúvó trombita tudatta velük, hogy itt az ideje a vacsorára készülésnek.
Katalin egész díszben volt már, mikor a férje kihívta. Egy kicsit szemerkélt az eső. Miklós befogatott, hogy a felesége meg ne ázzék, úgy vitte magával a vezéri szállásig, onnan visszabocsátá a kocsit, a lovak ne ázzanak az ég alatt; nem tudhatni, a lakoma meddig húzódik.
A brigadéros lakása az oláh pópáé volt, aki a magyar szabadságharcosok jöttére elhagyta a parókiáját; az udvaron állt a tölgyfából épült beszerika. Ezt alkalmazták a tiszt urak közös étkezőteremnek; nagy keresztlábú asztalok, deszkalócák voltak egymás hosszába róva; de az asztalok tarka abroszokkal beterítve, mázas tányérok fölrakva, s azok mellé fényes cinkanalak; középen nagy cserépkancsók, üvegek, poharak mindenütt. Az asztalfőn azonban négy teríték volt cintányérokkal, hólyagos művű ezüstkancsókkal, verítékes poharakkal, aranyozott kanalakkal; az ülőhelyek pedig szalmával befonva s rókairhákkal beterítve. Ezekre vezették a szolgálattevő hadnagyok az érkező házaspárt.
Együtt volt már az egész társaság. Úgy ültek, hogy a brigadéros mellé került Katalin, más oldalon Miklós, Katalin jobbjára pedig Bessenyey óbester, Katalinnal szemben ült tisztelendő Korpándi Xavérius Ferenc gvárdián uram, csaknem mindennapos vendége a brigadérosnak. (Nagyváradról járt ki.)
A vacsora kezdete előtt a gvárdián fölállt a helyéről, s a kezeit egymásba téve, diákul mondott el egy magvas asztaláldást. Aki akart, szintén felállhatott, s együtt imádkozhatott vele. Katalin megfigyelte a szomszédját. Az ugyan nem állt fel, de az ámennél mintha a vitézkötését igazgatná, mégiscsak titokban keresztet vetett magára.
Katalint legjobban meglepte az, hogy még rajta kívül egy másik asszony is került a férfitársaságba. Akkor lépett be, amikor az ordináncok a tálakat behozták; úgy tett, mintha ő kommandírozná őket. Barnapiros arca égett; látszott, hogy a tűzhelytől jött: derék darab asszonyszemély volt; csupa vidámság az arcán. Bessenyey odasúgott Katalinnak:
– Ez az a bizonyos Dabóczy Marcsa.
– Ez az? – szólt nagyra fölnyitva szemeit Katalin; bizonyosan ő is hallhatott már valamit a hetedhét vármegyében hírhedett személyről.
S az nem jött üres kézzel. Míg a felszolgáló-legények rengeteg cseréptálakban hozták a paprikás halászlevet, Dabóczy Marcsa egy kis levesestálban adta fel az új asszonynak a számára külön készített tyúklevest, apró galuskával.
– Ez kegyelmednek való, aranyos gyémántom!
Ez már nagy figyelem! Hisz a tyúkot Máramarosból kell idehozatni Püspökibe, ahol már magva szakadt minden háziállatnak.
Nagyon ízlett Katalinnak a tyúkleves; egymagának sok volt: megkínálta vele a szemben levő gvárdiánt, aki azt nagy köszönettel fogadta. És aztán hálából visszabiztatá a tisztelendő úr Katalint, hogy próbálkozzék meg ő is azzal a karmazsinpiros halászlével. Katalin tétovázva tekintett az urára; tegye-e? Sohasem ízlelte még az egzotikus capsicum annuum félét, amiről még Oken azt írja, hogy méreg. Miklós ráunszolta. Akkor aztán Bessenyey válogatott ki a számára a nagy tálból; a java kecsegét, harcsát. Amint megízlelte Katalin, egyszerre megbarátkozott vele. Hisz ez fölséges eledel! A leve valóságos ambrózia.
S aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen messziről kellett az ehhez való halat hozni! Hát a szegény kurucok ilyennel élnek?
Következett a jó ecetes vetrece, Dabóczy Marcsa maga hozta a tálat Katalinhoz, s kiszedte belőle a merőkanállal a tányérjára. Aztán következett a töltött káposzta meg a disznótoros pecsenye, végül a csörgőfánk, amit borkorcsolyának, barátfülének is hívnak.
– Bizony nem is Kálvinus fülének! – vágott vissza a tréfás célzásra a gvárdián.
Katalin ámult és bámult. Nem ilyen lakomát írt le az ő férje a vezér főhadiszállásán. Ez nem az általa annyira magasztalt tábori sanyarúság. Hazudni szokott volna Miklós? Így élnek rendesen a blokádtábor tisztjei?
De még jobban meglepte az a társalgás, ami az asztal fölött folyt. Az első ételfogásoknál hallgatva működik minden okos ember, legfeljebb a szomszédjához szól egy-két szót. Csak a hurka meg a fehérpecsenye után nyitja meg a beszéd sorát az asztal elnöke. Palocsay brigadéros uram nem nagy orátor; de azért össze tud szedni akkora áldomást, hogy az Isten éltesse a mi fejedelmünket, Rákóczi Ferencet, amit állva fogad mindenki, és poharat koccint rá.
Aztán mindjárt következik a másik áldomás, amivel Bessenyey óbester köszönti fel a társaság díszét, a szépasszonyt, aki tegnap kezdte meg a házasélet boldogságának megismerését, dacára Kálvinus János kemény tilalmának.
Az általános pohárcsörgés, vivátozás jelenti, hogy mennyire kedve szerint szólott a társaságnak a népszerű ezredes. Nevetett mindenki a debrecenieken, püspök, bíró, cívis nevetség tárgya lett. Pihenni kell a cívisnek a hetedik napon a munkától!
Katalin irult és pirult. Senki sem kelt a kálvinisták védelmére. Hiszen ők maguk is kijátszották a felsőbb tilalmat.
A vitéz szövőasszonyok hőstettéről is volt már tudomása az asztaltársaságnak.
A harmadik áldomást a gvárdián mondta. Ő a komisszáriust, Baranyi Miklóst köszönté fel, akit fölékesített az emberi erények minden fajtájával, végezve mondókáját e szavakkal: „csak az a kár, hogy őkelme kálvinista!”
Katalin azt hitte, hogy erre a szóra Miklós a háta mögé önti a kezében tartott serlegéből a bort; de bíz az nem tett így, hanem összekoccintotta az áldomásmondóval, kiitta körömpróbáig.
Katalin nem értette a dolgot. Ő csak kétfélét tudott; szeretni vagy gyűlölni; nem ismerte, hogy mi a harmadik: a közönyösség.
Neki volt bátorsága (a fiatal asszonynak, az új áttért-hívőnek) vitába eredni a tudós ellenféllel.
– Ugyan miért szánja tisztelendőséged az én uramat, hogy kálvinista?
– Azért, mert pokolra fog jutni.
– S miért kellene neki pokolra jutni?
– Ítélje meg maga kegyelmed, asszonyom. Nemde nem Debrecenből jön-e most kegyelmed? Futva futvást. – Ki kergette? A saját honfitársai. – Ugye hogy elszólták, amikor megtudták, hogy a szerelmesével eljegyezte magát? Bűnösnek kiálták ki. Vőlegénye meg volt konfundálva. – Csak Isten angyala igazítja helyre a szíve érzését. – Hát a mi Istenanyánkkal, a Boldogságos Szűz Máriával nem ugyanazt tették-e a farizeusok? Nem elrágalmazták-e a szerető jegyese, Szent József előtt, kit csak az Isten angyala őrizett meg a hűségében? – Hát már most tegye a szívére a kezét, asszonyom: nem örök pokoltűzre kívánná-e szállítani kegyelmed mindazokat, akik gonosz rágalmakkal a szerető jegyesétől el akarták szakítani? – Hát amit a halandó asszony meg nem bocsát, megbocsáthatja-e a halhatatlan, Istenanya? Ti kálvinisták, kilöktétek az imáitok közül az „Üdvözlégy Máriát”. Aki egy asszonyt megbánt, az Isten legfölségesebb alkotását, az méltó a gyehenna tüzére!
Mindenki elhallgatott. Maga Katalin is meg volt rettenve. Képben gyakran látta ő azt az asszonyalakot, akinek sugár környezte szívébe hét hegyes tőr mélyed, s valami sejtelem megsúgta neki, hogy ezeket a hegyes tőröket ő is fogja egyszer a szívében viselni.
„De azért amire megesküdtem, azt híven megtartom”, suttogta félig magában.
– Hagyjuk az ilyen komoly dolgokat péntek délelőttre – mondá Bessenyey, s jelt adott a tárogatósának, hogy kezdje rá a nótát.
Csodaszép hangszer volt az a tárogató: erős és lágy zengést egyesített magában; dalaiban, miket hangoztatott egy derék nemzetnek sokszázados panasza, dicsekedése volt világnak eresztve. Szabadságot, hazát dicsőítő dalok hangoztak belőle. Ki azt fújni tudta, igazi művész volt. Együtt jártak azok a kuruc sereggel: Rákóczi nótája, Bercsényi búcsúja, a szvihrovai nóta, a „zöld erdő” ritmusa. Katalin nem csodálkozott rajta, hogy a kuruc vitézeknek maguknak is megnyílik a torka, s beleénekelnek a tárogató rivallásába.
A nagy lakomának vége szakad, az asztalt elszedik, csak a kancsók meg a poharak maradnak közszolgálatban. A társaság együtt marad poharazni, dévánkodni. Majd a lakomarendezők Dabóczy Marcsát is az asztalhoz ültetik, aki aztán túltesz a csintalan adomamondásban valamennyi férfin.
Katalinnak olyan érthetetlen volt mindez, Miklós annyit beszélt neki a kuruc tábori élet sanyarúságáról, a vezérek nélkülözéséről, a közvitézek koplalásáról, hogy ő előre elképzelte, hogy fogja majd magát hozzátörni az ínséghez. S ahelyett talál itt egy bőséges lakomát, ami belenyúlik a késő éjszakába.
S hogy a közlegénység sincsen a jóltartásból kifeledve, arról tanúbizonyságot tesz a zöldcsákósok káplárja, ki harmadmagával belépve a beszerikába, e rövid mondattal adta elő a raportot Palocsay brigadérosnak: „Pirinc! Megkaptunk mindent, ami dukált!”
Bessenyey elmondta Katalinnak, hogy ez annyit jelent, miszerint kinn a táborhelyen ökröt sütöttek és hordó bort folyattak a legénység felvidítására.
És ez mind az ő menyegzőjüknek a megünneplésére történik. Megfoghatatlan!
Az idő éjfél után járt már, amit Katalin az övébe hordott kis órájáról tudott meg – és még senki sem gondolt az asztalbontásra. Minden férfi hangos beszédben volt, a kacagás túlharsogta a tárogató melódiát, Dabóczy Marcsa sikongó nevetése kitört a nagy zajból.
Palocsay brigadéros odakiáltott a víg asszonynak: no hát Marcsa, van-e nálad Szent Dávidné zsoltára?
– Hogy ne volna?
– Ide vele!
Katalin kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet az a Szent Dávidné zsoltára? A Szent Dávidét már ismerte.
Nagy volt azonban a megszontyolodása, mikor megtudta a valót. Így nevezik az urak maguk között a „cartas pictas” Gringenöhr találmányát, a kártyát. Dabóczy Mari azt is hordott magával: odahozta a brigadéroshoz.
A tiszt urak előhúzták az erszényeiket, s a brigadéros körül telepedtek, aki maga adta a bankot.
Katalin megint látott valamit, ami ránézve új volt: kártyázó embereket; s azok között a férjét. A kártyázó férfi arca kínos látvány a nőnek. A játék közben támadt indulatok rútak.
A játék alatt senki sem törődött többé Katalinnal, a gvárdián sem, az is kártyát kért. Csak Bessenyey maradt mellette.
– Hát kegyelmed nem játszik?
– Soha.
– Miért nem?
– Tiltja a példabeszéd.
(Annyit már tudott Katalin, hogy a példabeszéd szerint „aki szerencsés a szerelemben, szerencsétlen a játékban”. A daliás ezredes olyan bizonyos volt az elsőben, hogy tartózkodott a másodiktól.)
Katalin lelke előtt az elmúlt éjszaka emlékei tünedeztek fel. A tomboló vihar, a recsegő pásztorgunyhó, a szerény lakoma, az édes ölelések. Milyen szép volt mindez! A mostani éjszakához képest. Melyik volt az álomkép? Az-e vagy ez?
Hogy gyöngyözik a veríték az ő Miklósának a homlokán. A férj veszít. S egész lelkét lefoglalja a játék. Nem gondol rá, hogy őneki a balszerencse áll ma: hiszen oly szerencsés a szerelemben. Ha ez a gondolat átvillanna a lelkén, odacsapná a kártyát az asztalhoz, menne a feleségéhez, öltené a karjára, s vinné haza a szállására. Hogy nézheti most azt a cudar kártyát?
Az asztalon peng a tallér meg az arany. Tehát nem a rézlibertás. Ezt legkevésbé tudta megérteni Katalin.
Az éppen elhúzta a kezét szomszédja gyöngéden közelítő keze alól: – Mondja csak, óbester úr: én a férjemet nemcsak szeretni, de becsülni is akarom. Elviselhetetlen gondolat volna előttem az, hogy az én Miklósom énnekem valaha nem mondott igazat. Nekem ő azt beszélte, hogy itt, a fejedelem blokáda-táborában olyan sanyarú az élet, hogy a fővezér vacsorájánál ehetetlen ételeket tálalnak föl: kegyelmedre hivatkozott az uram.
– Igazat mondott – válaszolt Bessenyey. – A legelső lakománkon, ahol az én vendégem volt Miklós, az egész trakta olyan vadnak a pecsenyéjéből került ki, amelynek a bőrét csak prémnek lehet használni, s melléklete baromfi eledel. Én magam kínáltam meg őt vele. Nem bírta lenyelni.
Katalin megkönnyebbülten sóhajta föl. Hát mégis igazat mondott az ő Miklósa.
– Aztán arról is beszélt – akkor még vőlegényem –, hogy az élelmezés kifizetésére nincs a hadikasszában más, mint kongó rézpénz.
– Akkor még ez sem volt. Tisztnek, közlegénynek két egész hópénzzel volt tartozásban a főhadvezéri intendatúra. Az ezüstpénzt tartották lengyelországi bevásárlásokra.
– És most itt van ez a bőséges lakoma: arany-ezüstpénz peng halmozódik az asztalon. Hogy illik ez a két átellenes állapot össze?
Bessenyey óbester összecsapta a kezeit nagy bámulatában.
– Hát kegyelmetek ezt nem tudják? Most jönnek a tűzhelyről, és nem tudják mitől melegszenek. Hisz ennek a változásnak Debrecen az oka. Igaz, igaz, hogy ezt kegyelmetek előtt el kellett titkolni. Hát az történt, hogy Debrecen város magisztrátusa megváltotta a város közönségét a tábori szolgálat és minden kontribúció alól a fejedelemnél huszonötezer forintért, pengő arany- és ezüstpénzben,* a fejedelem őnagysága pedig az egész váltságösszeget ideutalta a nagyváradi blokáda-hadseregnek, élelmezésre, s a hátralevő zsold kifizetésére. Ezért van most minden tisztnek az erszénye tele tallérral, körmöcivel; ezért dúskálkodnak most a bőséges lagziban.
A Rákóczi szabadságharcból Debrecen városa megváltotta magát a fejedelemnek fizetett 25 ezer forinttal aranyban, ezüstben. A nemzeti fejedelmek mindenkor át voltak hatva annak a tudatától, hogy Debrecen fenntartása mily fontos a nemzeti kultúrára nézve: fiatalságát háborúba nem vitték. 0. M. Monarchia 290. lap.
Katalint egészen elvakította ez a fölvilágosítás.
Debrecen megváltotta magát a szabadságharcban részvétel alól. Hát teher volt az? Nem szeretik már a hazát? Nem óhajtják már a szabadságot? Rájött talán a fordulatnak az indítóokára? Azért tették ezt, hogy megszabaduljanak Baranyi Miklós komisszáriusi nagy hatalmától, akik nem tudják neki megbocsátani a házasságát a görög leányával. Hát ez elég ok egy egész várost kiszakítani az ország közepéből? Mekkora örvénye a gyűlöletnek tombolhat azoknak a szívében, akik ezt elhatározták! Hogy a számítani tudó, a takarékoskodó városatyák kinyissák a község vasládáját, s kidobjanak belőle huszonötezer forintot aranyban, ezüstben, ami abban az időben rémséges összeg volt! – Csak azért, hogy egy gyűlölt házaspártól megszabaduljanak!
– És most mi lesz velünk? – rebegé Katalin. – Hogy térhetünk mi akkor vissza, hogy maradhatunk meg Debrecenben?
– Én tudnék valami tanácsot adni – mondá Bessenyey –, ha volna a családban egy erős elhatározású férfi.
– Van – súgá Katalin.
Mind a ketten a közel szomszédban ülő Miklósra tekintettek; de csak egy pillanatra.
Miklós éppen a betakart kártyáját gubellírozta. Egész figyelme a játékon volt.
– Ki az? – kérdé Bessenyey.
– Az apám.
Bessenyey nehéz öklével az asztalra ütött.
– Igaz. Övé az erős akarat. Hozzá fogok fordulni.
A mulatság tovább folyt. Ha egyszer belekezdenek a magyarok, nem könnyen hagyják abba.
Dabóczy Marcsa krampampulit csinált; lánggal égő lengyel pálinka az, amibe fügét, mazsolaszőlőt dobálnak, s aztán merőkanállal osztják a nagy tálból a cinpoharakba.
E pokolitalnak megfelelő társa pedig a magyaroktól nagyra becsült pirítós. Forró zsírral kenik azt meg; de azonkívül fokhagymával is jól bedörzsölik; anélkül az nem volna tökéletes.
Bessenyey nem evett belőle. A nők kedveltjének nem szabad a szájába fokhagymát venni.
A város tornyában a háromórai harangszó kondult meg.
– Hora canonica! – mondá a gvárdián, csuklyájába mélyesztve a nyereséget. – Urak, imádkozzunk hajnalra, s térjünk nyugodalomra. Aki tudott, imádkozott, Deus benedicat.
Miklós is odajött a feleségéhez. Egy kicsit nehezen forgott a nyelve. És keresztben álltak a szemei. Megcsókolta Bessenyeynek az orcáját, amin az nagyot bámult.
Azzal hazavezette a feleségét békében.
Odakinn esett az eső. A kocsi nem volt iderendelve. Umbrélát a magyarok még akkor nem használtak. Az asszonyféle, ha eső lepte meg, azt tette, hogy felhajtotta a felső viganóját, s azzal takarta be magát, hogy meg ne ázzék. Katalin is úgy tett. Egy lámpásvivő hajdú elöljárása mellett eljutottak a szállásukra.
A kakasok akkor kukorítottak elsőt. (Volt már belőlük a ketrecben.)
A szállásra megérkezve, Katalin az ázott viganóját kiteríté a kerevetre, hogy megszáradjon. Miklós odament hozzá, s meg akarta csókolni. Katalin eltolta magától. „Eredj, fokhagymás vagy.”
Aztán bement a kis benyílóba, s betette maga után az ajtót. Miklós künn maradt a nagy szobában, s ment, amerre a feje húzta. Ilyen volt a második nászéjszaka.
… Ó, te szent Kálvinus János! Te nagy bölcs, nagy tudós, nagy reformátor! Mennyire igazad van neked! Csak azt az egyet hibáztad el, hogy nem vasárnapra kell tenni az interdiktumot, hanem hétfőre.
