I. Az apai puska
I. Az apai puska
Az öreganyát eltemették; végrendeletét megtalálták, azt minden oldalról megtámadták processzussal. A nagy okirathalmazban bizony nem találtam semmi dócét, amiből kivehettem volna, hogy lett-e valaha vége a pernek? Valószínű, hogy még most is folyik.
De hát az a mi történetünkre nincs befolyással.
A Miklós fiút e balul kiütött kísérlet után többé nem engedte Gyarmathy Mihály, a mostohaapja, Baranyi Miklós septemvir úr közelébe kerülni; hanem nevelte a saját metódusa szerint úgy, ahogy mindnyájunkat neveltek. Nagyon jól neveltek.
Elmondtam én az én kálvinista híveimről azt is, amit szokásaikban túlhajtottnak, nevetségesnek találtam; de fel kell róluk jegyeznem azt is, amit dicséretre méltónak találok. Ilyen volt az ifjúság nevelése. Ennél párosult a legnagyobb egyéni önállóság a legszigorúbb fegyelemmel.
Itt nem volt különbség úrfi és szegény gyermek között; mindenkit úgy neveltek, mint ha alacsony sorban élne.
Volt egy kitűnő intézményük: legációba, szupplikációba járás. Sátoros ünnepeken, iskolai vakációk alatt a nagydiákok, kis tanulók elindultak az országot széltében-hosszában bejárni gyalog. Amazok mint legátusok, emezek mint mendikánsok, akik a vászonkuffert cepelték a humanissime után. Eljártak Szlavóniáig, ahol hét kálvinista községben, akik a Dráván túl szakadtak, kellett fenntartani a hűséget és nemzetiséget. Az egész utat „per equos apostolorum” (apostolok lován) tették meg. Útközben vendégszerető szállásra találtak minden helységben, ahol elesteledtek: a nagydiák a papnál, a kisdiák a rektornál, aki azt mondja a feleségének: „Adj neki még egy fél kovászos uborkát, hadd legyen neki karácsonyja.”
A legátus prédikációt tartott ünnepnapon a katedrából. S azután sorra járta a hívek házait, beszedni a dáciát. Ebből fedezte az évi szükségleteit. Voltak gazdagon fizető és voltak nagyon soványul eresztő eklézsiák. Azokat elekció útján osztották fel. Az elekció érdemek szerint ment. A quinquennisek választottak elébb, a biennisek utoljára. Előjoga volt az első eminensnek. De a nagybotos meg az első basszista tíz emberrel elébb eligált: ez volt az ő privilégiumuk.
És ebben a gyalog vándorlásban ezek a kóbor apostolok nemcsak a tapasztalataikat öregbítették, nemcsak szüleiknek könnyebbítették meg a taníttatást, hanem hozzájárultak a hitmegerősítés, a nemzetiség-fenntartás, a tudományos mívelődés terjesztéséhez.
Lehet csúfolódni a szegény kálvinistákra; de azt el kell ismerni, hogy súlyos korszakokon keresztül az ő patriarkális didaktikai rendszerük tartotta fenn és terjesztette nagy Magyarországon a magyar nemzetiséget, a szabadság érzetét és a közmívelődést.
Ezekben a feladatokban mind részt kellett venni a gyerek Miklósnak. Nevelőapja őt is elküldte messze Bergengóciába gyalog, tarisznyával, a maga szabadjára. Így nőttünk fel mink, régi emberek.
Egy évben pláne azt tette meg Miklóssal Gyarmathy Mihály, hogy elvitte magával az őszi vakáció alatt tapasztalati utazásra Drezdáig – gyalog. Bejárták Németországot, s feljegyezték a tapasztalataikat.
Ez idő alatt Baranyi Miklósnak, a septemvirnek, második fia is született, aki Gábor nevet kapott. Ez lett a családtörzs folytatója, férfi korában Bihar megye alispánja.
Közbejött a családi történet változatossá tételére egy kis epizód a nemzet történetében: melyet krónikaíróink a „Szegedinác Péró” lázadás címén jegyezték föl.
A nagy Rákóczi-féle szabadságharcnak az utóbetegsége tört ki ebben.
A magyar nemes urak el voltak már pihentetve: ki meghalt, ki elbújdosott; az országgyűlés száműzte a Rákóczi híveit, jószágaikat elkobozta; azokból nagy latifundiumok támadtak, amiket régi és új híveknek és indigénáknak donációzott a bécsi kormány; azok megint örményeket, görögöket telepítettek az üresen maradt pusztákra. A szegény parasztnépre pedig senki sem gondolt. A jobbágynak rosszabb lett a sorsa, mint volt Dózsa György korszakában; mert a földesúri szolgálaton kívül még országos adót is vetett ki rá az új kormány. S nehéz közmunkákat teljesíteni hajtotta messze földre; utakat csináltatott vele! Ez az első dolga a németnek, ha egy országot hatalmába ejthet. Az egyiptomi fáraók piramisokat csináltattak a néppel, a német országutakat. A vallásban pedig háborgatták a jezsuiták.
A sokféle nyomorgattatásban nemcsak a szabadságért harcolt magyarok részesültek, hanem az ellenük hadakozott rác beköltözők is. Ezeket is éppen úgy szipolyozták az idegen bérlők a nekik adományozott bánáti pusztákon: nekik meg töltéseket, csatornákat kellett ásni, talyicskázni; templomaikat is éppolyan hatalmaskodással foglalták el a jezsuiták, mint a protestáns magyarokét; az adót is egyformán behajtották rajtuk. Sőt, azt is megtette velük a bécsi kormány, hogy a metropolitájukat, Jovanovicsot, rábírta nagy ígéretekkel, hogy az egész magyarországi rácságot térítse át a római katolikus egyház kebelébe. De bíz azt a belgrádi gyűlésterem ablakán ugrasztotta ki a Szegedinác Péró, s örülhetett a főpap, hogy az életét megmenthette. Szegedinác Péró (igazi nevén Jovánovics Péter) nagyhatalmú ember volt; apja még 1607-ben költözött be a Bánságba egész vitéz csapatjával, és Péró a pécskei kapitányságra emeltetett; Csanádban is nagy birtokot kapott.
Megtudták a rácoknak ezt a felkavarodását a Csanád megyei magyar parasztok, s azt eszelték ki, hogy most hát az ideje elkezdeni az új kuruc háborút a járom összetörésére. A két szentandrási kuruc hadnagy Sebestyén és Szilágyi felbíztatták a rác kapitányt, hogy szövetkezzék velük. Ha a magyar meg a rác összefog, mind kiveri a németet az országból. Szegedinác Péró fellobbant e biztatásra, s süvegét a földhöz vágva, égre emelt kezekkel esküdözött, hogy úgy legyen az Isten az ő Istene, ahogy ezentúl egy háromszögletű kalapot sem fog tiszteletben tartani!
Erre a magyarok, megválasztván vezérüknek Vértessy András, szentandrási bírót, híres nagyerejű embert, kitűzték a lázadás zászlóit (volt nekik három: egy veres, egy zöld meg egy kék), s elkezdték a hadjáratot – egyelőre a bérlők és kupecek ellen. Ahhoz bizony a kasza és vasvilla is elég fegyver volt. Aztán, hogy ezerekre szaporodott a számuk, s Aradról a rác pajtásoktul puskát, kardot kaptak, a bérlőktől, földesuraktól pedig lovakat rekviráltak: egész rendes lovas és gyalog csapatokká rendezték a fölkelő hadat, mely képes volt derék csatát állni. Akkor aztán megindultak várost vívni; elöl a magyarok, a rácok a hátuk mögött.
Nagy lett erre a rémület a bécsi és budai kormánykörökben. Magyarországon alig volt rendes katonaság, az is az invalidus fajtából, féllábú, félszemű, félkegyelmű kapitányok a várakban.
Jó lett volna most a nemesi inszurrekcióra apellálni, de mióta a nemesség meg a hajdúság a majtényi síkon lerakta a fegyvert, a magyarnak nem volt mivel magát védelmezni.
A pórhad pedig egyre nőtt és hatalmaskodott: már Békés–Gyulát ostromolta, s legközelebb Debrecennek készül indulni. De most nem a régi bíró és fürmender volt a debreceni nép vezetője.
Komáromy György volt a városbíró, Diószegi Márton a fürmender. Kemény nyakú, két kálvinista férfi. Ezek nem futásra buzdíták a népet, de vitéz ellenállásra.
S a debreceni népnek van fegyvere. Minden cívisnek a falán ott lóg a puska. Szükség van arra. Mert Debrecenben nem késsel gyilkolják le a disznót, csúnya visítozás közben, hanem puskával lövik főbe, mint a nemes vadat. Ezért a puskát úgy is híják, hogy „disznóölő”. Ezer meg ezer puskás férfi állhatott ki, ha van valaki, akinek a szavára hallgat.
No hát volt!
És hát nemcsak az, hogy puskát ragad, hanem elöljárói vezetése mellett, a csikósokat, gulyásokat maga mellé véve, szembe is megy az ellenséggel, s segítségére siet a szorongatott gyulaiaknak. Ne csak úgy ismerje hát a világ Debrecen lakosságát, mely egy vaklármára elszalad a városából, hanem úgy is, mint egy vitéz népet, mely szembe mer szállni a zendülők marhasokaságával nyílt csatamezőn. Csak vezére legyen!
S a cívishad mellett még a kollégium népe is mozgósíttatott: A diákoknak kiadatott a jelszó, hogy ki-ki szerezzen magának puskát. A diák a legjobb katona, ha belemelegszik.
A Katalin asszony Miklósa már akkor felnőtt siheder volt: abban az időben, amidőn a diákot úgy híják, hogy „bagó”. Benn lakott már, be is volt öltözve.
A diákok egyenruhát hordtak, igen szépet: hosszú, bokáig érő tógát, fekete szatinglóból, derékban széles selyemövvel átszorítva, a mell közepén hosszú ráncos fehér tászlit, a tóga fölött világoszöld abaposztó-palástot, sárga zsinórral átkötve; fejükön singes rókamál süveget, zöld csákóval. Kiegészíté a jelmezt az övre akasztott tarsoly, amiben írásokat, egyet-mást tartottak, s a szájukba dugott hosszú szárú debreceni cseréppipa, ami nélkül debreceni diák abszurdum. Azonban a bal kézből nem volt szabad hiányozni a fekete bőrbe kötött imádságoskönyvnek.
Egy ilyen pompával ékeskedő alak toppant be egy napon a zenyei kastélyba, a méltóságos úrhoz való vezettetést követelve. A vándor diáknak az egész országban minden házhoz szabad belépte volt. Azt még a kutya is farkcsóválva fogadta, s a hajdú leporolta a csizmáját.
Bevezették a méltóságos úrhoz, akinek juristitiuma lévén, zenyei kastélyában lehetett időzni.
Egyszerre ráismert a gyerekre. Még arra a ruhára is, amit viselt. – Nem haragudott rá.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Szupplikáns vagyok. Itt van a pátensem.
– Tudod, hogy én nem vagyok kálvinista, nem tartozom semmivel az eklézsiádnak.
– Bölcsen tudom. De magyar főúr kegyelmed, s tartozik hazájának. A pátensben meg vagyok bízva, hogy ahol puskát tudok, azt kérjem el kölcsön.
– S honnan tudod te, hogy énnekem puskám van?
– Láttam – szólt a gyerek.
A főúr tenyerébe hajtá a homlokát.
Ugyan látta! A cső végével feléje fordítva.
– S minek neked az a puska?
– Ellenség ellen való használatra. Debrecen városa elhatározta, hogy a zendülők táborát fegyverrel fogja megütni, a diákság is glédába állíttatott: én is velük megyek.
– Hiszen gyermek vagy még!
(Valami húr megpendült a főúr szívében.)
– Úgy tudom, hogy az apám meg a nagyapám is fegyvert forgatott már az én koromban.
– Hátha agyonlőnek?
– Szép temetésem lesz, hármoniás kántussal fognak sírba tenni.
A főúr félrefordult. Meg kellett törülgetnie a szemeit.
Aztán bement a hálószobájába, s néhány perc múlva visszatért, és hozta a puskát.
Azt a bizonyos puskát!
Átadta a diáknak. Az szótlanul vette el.
– Hát meg sem köszönöd?
– Fegyvert nem szokás megköszönni. Majd köszönje meg azt az ellenség.
– Aztán visszahozd ám a puskámat.
A gyermek két kézre fogta a fegyvert.
– Ha élve maradok, bizony fogadom, hogy visszahozom ezt a puskát!
(Azt mondta, hogy „ezt a puskát”; de nem azt, hogy „a kegyelmed puskáját”.)
Azzal a vállára veté szíjánál fogva a fegyvert.
– Nem maradsz itt délre? – kérdezte a főúr.
– Köszönöm a marasztalást: sietős az utam.
– Nem vagy éhes?
– Ebédeltem már a vadkörtefa alatt.
– Nem szólsz be az asszonyokhoz?
– Még az édesanyámtól sem veszek búcsút. Katonának nem szabad síró asszonyszemet látni. Isten áldása kegyelmeddel.
Azzal megfordult, és ment egyenesen a táborba.*
Sújtó Katalin vallomása, aki látta az apa által a fiának adott puskát, mikor az a kurucok ellen indult. Tanú arra is emlékszik, hogy méltóságos Baranyi Miklós uram évek múlva is többször kérette vissza Ungvári Katalin fiától azt a puskát; de az sohasem adta vissza; hiszen az volt egyetlen apai öröksége, ereklyéje. S milyen szomorú ereklye!
Onnan aztán indultak mindjárt az ellenségre, s vitézül összeverekedtek a Gyulát ostromló zendülőkkel, akiknek szomorú kimenetele következett, hátban támadtatván meg áruló szövetségestársaiktól. – Jobb erről nem beszélni sokat.
A visszajövetelnél volt aztán nagy parádé! Mikor az ellenség legyőzetése után bevonult a diadalmas sereg a nagyváradi kapun. Az egész város kicsődült eléjük: fiatal hajadonok koszorúkat, virágbokrétákat vittek eléjük. A céhek kivonultak az öreg mesterekkel, templomi zászlóik elővivése mellett, amiken a Szűz Mária képe pompázott. (Mert nem igaz ám az, hogy a kálvinisták ne tisztelnék a Szűz Máriát, hisz ugyanazt a hiszekegyet vallják, amit a pápisták.) S aztán amint a bevonuló seregben felismerték kompániánként a „becsületes” szűrszabó, gubacsapó, szűcs, mészáros, hentes, téglavető, saruvarga, kalapos, tímár, ács, kőmíves, kádár, bognár, fazekas, kötélverő, lakatos, kovács, mézeskalácsos, molnár, ötvös, nyerges, szekeres, gombkötő, asztalos, takács, szíjártó, pék céhek fiatalságát, cucákkal, taglókkal, alabárdokkal és disznóölőkkel fölfegyverkezve, azoknak az élére sorakoztak úgy, hogy a bevonuló erő valóságos hadseregnek tűnt fel. Növelte annak a tekintélyét az elöl lovagló csikósok, gulyások, szekeres gazdák, taligások délceg bandériuma, akikről senki sem mondta volna, hogy nem igazi huszárok. Hangzott a trombitarecsegés, dobpörgés és az egy csapatban masírozó diákok karéneke. „Múzsa, Múzsa, Múzsanyáj! Induhuhulj patakoknak árnyas ligeheteheiben!” Jaj de szépen énekelték. Aztán egy zászlót is hoztak el magukkal egy zöld színűt, ezt a kurucoktól vették el. Sőt, még egy kerekes ágyút is hoztak el hadizsákmányul, amit öt ló vontatott. De betetézte a csodát az ágyút követő török muzsika, síp, trombita, réztányér, csingilingi, a kettős dob: a dobokat teve cepelte, és szerecsen fiú püfölte. Sátoros cigányokat fogtak hozzá muzsikusnak, akiknek nem is nagyon kellett a képüket bekormozni. Ez is hadi trófeum volt! Így vonult fel a Nagytemplomig a győzelmes debreceni dandár, a pákosz kölykek cigánykereket hánytak a trombitások előtt; a szép leányok megkoszorúzták a lovakat, a kisdiákok, cívis porontyok átvették a puskákat, könnyítve a vitézek terhein, s a templomtéren szép négyszögbe állt fel a vitéz sereg, levett süveggel (de nem letérdelten) fogadta a püspök hálálkodó áldását, s aztán rázendíté a szabad ég alatt a sok ezernyi férfi a zsoltárt.
A Sionnak hegyén úr Isten,
Fogadást tészünk néked itten
Mert kérésüket a híveknek
Azért Te Hozzád az emberek
| Tiéd a dicséret! |
| Tiszteltén tégedet. |
| Meghallod kegyesen. |
| Jőnek mindenünnen. |
Erre aztán a török muzsika harsant közbe, kísérve a diákoktól eldalolt ájtatos nemzeti himnuszt.
Lásd, a német míly közér:
Mégis mindig enni kér.
| Bőribe se fér; |
| Szegény magyar vér! |
Berekeszté az ünnepséget hat ágyúlövés az elfogott csatakígyó öbléből, melynek tüzéreiül beváltak a kollégiumi masiniszták.
Ezek után ki-ki hazaoszlott, degez tarisznyát cepelve az oldalán. – Hát valami emléket csak kellett hazahozni ebből a hajcécóból!
Miklós diák a zöld zászlót vitte haza nagy diadallal. Ezt ő csavarta ki a kuruc bajraktár kezéből. Hát a históriai igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy azt a kerekes ágyút meg a török muzsikát a tevével bizony nem a Vértessy András kurucaitól vették el a debreceniek; mert ilyesféle a kurucoknak sohasem volt, hanem a rácoktól.
Mert hát úgy történt a dolog, hogy az árulóvá lett rácság egy csatája Strba kapitány alatt Erdőhegynél Vértessy kuruc tábora mögé került. Útközben pedig, hivatása teljes felfogásával, tisztára kifosztotta Békés és Csaba (akkor még nagyfalu) lakosságát. Még az asszonyok, leányok szoknyáit is elrabolták. Akkor aztán nagy dőzsölve a boroshordók körül tábort ütének, és osztozni kezdtek az összeharácsolt zsákmányon.
A debreceni cívis sereg, mely ellenséget keresett, ezeket találta legelébb is az útjában.
Az az egészséges cívisész nem fordult elébb a diplomalizáláshoz, parlamentirozáshoz; nem tudakolta meg, hogy vajontén, netalántán ezek a hadak nemde nem a mi tulajdon szövetségeseink-e? Csak azt látta, hogy ezek martalócok, akik rablott kincseken osztoznak, s azzal nekizúdítá a lovas csapatját, csikósait, gulyásait, akik egy lódulással szétverték a dőzsöléstől kábult rác hadat; az elfutott világgá, otthagyva zsákmányt, kerekes ágyút, török muzsikát; maga Strba kapitány uram is kapott egy akkora ütést a fejére, hogy rögtön penzióba mehetett vele.
Bíró uram, a debreceni hadak vezére, csak ekkor vette észre, hogy minő suskust csinált.
– Ezt bizony bolondul csináltuk! Szétvertük a szövetségeseinket, a rác atyafiakat.
No de azon forrójában jóvá lehetett tenni a hibát.
– No mármost hát forduljunk a kurucok ellen!
Akként cselekedtek. Nagy hamar rábukkantak Matulay kuruc hadára, mely szekérvárába húzta meg magát. A kurucok java, főseregük, lovasságuk Szilágyi és Vértessy vezénylete alatt már akkor értesült a rác jó barátok árulásáról, kik Milics kapitány alatt támadtak a kurucok hátába, s egész erejét arra fordítá, hogy azokon keresztülvágja magát, ami nagy vitéz küzdelem után sikerült is nekik, mely közben magát Milics kapitányt is levágták.
Ezalatt a debreceniek a kuruc szekérvárat ostromolták meg; a diákság rohant legelöl, a harci riadót danolva: „Belgrádra, vitézim, omoljatok!” – A nyámnyila paraszt nem talált rá semmi okot, hogy a ködmenét kilyukasztassa; hanem hátat adott. Csak a zászlótartó kelt birokra a Miklós diákkal, de az is, mikor tapasztalá, hogy a diák kemény legény, otthagyta a kezében az anyja szoknyáját (abból telt ki a zászló), s odébb iramodott.
Így aztán a debreceni bíró elkövette azt a csodát, hogy mind a két ellenséget szétverte, ahogy elébb vagy utóbb találta.
Ezt csinálják utána a generalisszimuszok!
Eleget cétermordiózott is emiatt az aradi várparancsnok, aki mixta commissiót kívánt elrendelni a szabálytalan hadviselés miatt, de biz abba locumtenentiale consilium nem egyezett bele. Ami megtörtént, megtörtént. Ki mit kapott, érje be vele.
Ami pedig azt a követelését illeti az aradi várparancsnoknak, hogy azt a kerekes ágyút, meg azt a török muzsikát tevéstül együtt, ami a rác csapat tulajdonát képezte, ne sajnáltassanak visszaszolgáltatni: no, azzal éppen jó helyen kereskedett! Debrecen nem bibliai cethal: amit az egyszer begyomrozott, beszélhet az már, hogy ő ilyen meg olyan Jónás próféta, nem jön az onnan ki többet!
