IX. „Valóban ő az!”
IX. „Valóban ő az!”
A mostani pompás érseki rezidencia még akkor nem létezett Kalocsán. A régi Róbert Károly-korabeli gótikus épület volt a káptalan és érsek lakhelye.*
Az én diákkoromban még olvasható volt az ócsai katedrále faragott portáléja homlokán: „Ócsa, Bócsa, Bocska, Madocsa, Kalocsa, Palocsa, Radocsa. Has septem ecclesias aedificavit Carolus Primus.”
A nagy mély tanácsteremnek csak egyetlen ablaka volt, mely azt bevilágosította, de az a gerendázattól a márványpadlóig ért le, kétölnyi szélességben. Ez az ablak az enkausztika remeke volt. A Boldogságos Szűz Anyát ábrázolta, üvegfestészetben, amint a keresztről levett fiát, Jézust tartja az ölében.
A hosszú, zöld posztóval fedett asztal mellett ültek a bírák, püspökök, prépostok, kanonokok, apát urak, perjelek, diakónusok, egyházi viseleteik teljes pompájában az elnöki emelvényen maga a római pápa által delegált kardinális, bíborveres köntösében. Az asztal fejére volt föltéve a drága ezüstfeszület és az ereklyetartó, mely Szent István király koponyáját őrzi. Országvilág kincse. Előtte égett a hétágú ezüstkandeláber sárga viaszgyertyáival. A lektorkanonok előtt voltak felhalmozva a hivatalos akták. Az elnöki emelvény mellett egy karszékben ült a pápai nuncius, monsignore Signatelli. Az ajtók bejáratánál alabárdosok álltak, acélsisak a fejükön, keresztes bivalybőr-páncél a mellükön.
A karzaton a kórus rázendíté a Veni Sanctét.
Azután a bíbornok elmondta az invokációt ünnepélyes hangon, mire a nuncius elővette a zöld erszényből a pápai brévét, és azt felolvasta, melyben az érseki kapitulum megbízatik Ungvári Katalin folyamodó ügyének megvizsgálására és abban ítélethozatalra.
Az elölülő bíbornok inte az ajtónállónak, hogy vezesse be a panasztevő feleket.
Hárman léptek be a terembe, Katalin, talpig gyászban, fátyollal a fején, utána a második férje, Gyarmathy, palástos tógájában, harmadiknak Miklós, az ifjú legény, bő barna köpenybe burkolva.
Utánuk jött két káptalani hajdú, akik egy kárpittal letakart képet hoztak, polcos állványon, s azt a terem végében elhelyezték.
Az érsek felszólítá „az Úr nevében” a panaszos nőt, hogy a rendkívüli szentszék elé terjesztett ügyében, melynek dokumentumai a törvényszék asztalán feküsznek, hitvesi hűségének s fia törvényes származásának bizonyítására, ha van még valami tanúsága, azt most adja elő!
– Van! – mondá a nő. S azzal odament a fiához, levette annak a válláról a takaró köpenyeget.
Az ifjú Miklós ugyanabba a ruhába volt felöltöztetve, melyet az atyja kuruc kapitány korában viselt; rajta volt a bársonydolmány, a farkasbőr-kacagány, medáliás mentekötő lánccal. Ezeket a jelmezeket Katalin híven megőrzé, mikor már azokat hajdani viselője régen felcserélte, mikor már a kuruc viselet rég kiment a divatból.
Azután az arcképhez járult Katalin, s hátraveté róla a takaró függönyt.
Az Isten napja oda világított a Szűz Mária-képen keresztül az egymás mellett álló képre és annak élő képmására. Olyan volt az, mint egy jelenet a túlvilágból. Az arcképen művészkéz remekelt, az élőképen az anya. Tökéletesen hasonlítottak azok egymáshoz.
Húsz éven keresztül küzdött, munkálkodott, tervezett, álmodott ez az asszony ezért a jelenetért, mely most, íme, megvalósult Isten és emberek láttára.
Az egész törvényszék elbámult a látványon. Csendes mormogás támadt az illusztris bírák soraiban, s midőn a bíbornok kezét kinyújtá a látvány felé, hangos szóval kiáltva: „Vere: ipse est!”* egyszerre felugráltak valamennyien karszékeikből, s kezeiket égre emelve visszhangoztatták unisono: „vere: ipse est!”
Valóban ő az!
Katalin megdicsőült arccal tekinte fel a Szűz Mária-képre, reszkető karjait feléje kitárva, s zokogásán keresztül lehetett hallani töredezett mondásait: „Ó, te Istenanya! Te is szenvedtél, mikor megfeszített fiadat öledben tartottad? Úgy te is így dicsőültél meg, mikor az angyal azt mondá: Nem halt meg Ő, hanem feltámadott.”
Az égi Anya, az örök Anya segítségére jött a földi anyának, a halandónak…
– Mehettek békével! Res judicata est* – mondá szilárd hangon a szentszék elnöke. – Az ítéletet majd meg fogjátok kapni in optima forma. A portrétát hagyjátok itten, mint testimonium visibilét.
Az ügy el van ítélve.
Katalin kézen fogta a fiát, s vele együtt eltávozott.
Hátramaradt a szentszék ítélőtermében a mostohaapa, Gyarmathy Mihály professzor.
Ékes diákprozódiával adta elő ittmaradásának okát a nagy tekintélyű prelátusok előtt.
– Még nekem is van egy dokumentumom, melyet ezen ügy aktái közé fölvétetni kérek.
Azzal egy bádogkapszulából egy pergament vett elő, mely függő pecséttel volt átzsinórozva, s azt a „referens” kanonoknak nyújtotta át.
A főpap, amint kibontá a pergament, s megpillantá az aláírt nevet, két ujja hegyét ajkához érinté, s aztán e névre tette.
A krakkói bíbornok prímás neve volt az.
Elkezdte olvasni az okmányt.
„Nos Franciscus Xaverus archiepiscopus Krakoviensis.”
Az asszesszorok e névnél mind fölemelkedtek egy percre helyeikből.
Aztán folytatá a szöveget a referens főpap, melyben előadatik, hogy Mányoky Ádám, őfelsége a lengyel király udvari festője, megjelent a krakkói káptalan előtt, s töredelmes szívvel, lelkiismeretétől kényszerítve a következő vallomást tette: – hogy ő Magyarországon bújdostában, hogy a párbaj miatti üldöztetést kikerülje, egy ideig Debrecen városában Nernpsovics János álnév alatt rejtőzött, mint patikáruslegény, s ott boltcímereket és oltárképeket festvén, Baranyi Miklósnak és feleségének arcképeit megfestette, az utóbbit a férj beleegyezésével. De őneki semmi bűnös, alattomos találkozása az asszonysággal sohasem volt, se annak egy kegyelmes szavában nem részesült; sőt ellenkezőleg, amidőn a portretálás közben azt tette, hogy az úrnő kezét megcsókolta; azt sem bűnös vágyakodásból, csupán a művészeknél menthető elragadtatásból, a mondott asszonyság által annak házából rögtön kitiltatott: ez az oka, hogy ama női arcképnek az egyik keze festőileg kidolgozatlan maradt. Ami pedig amaz éjszakai elfogatást illeti, annak az esetében ama tisztes asszonyság teljesen ártatlan, mert fátens nem az ő hívására, hanem a frajja csábító szavára lopódzott be a házba, akinek Ilona a neve, s aki bosszúból cselekedte ezt az egész kabalát, amiért az asszonyától testileg megfenyíttetett. Mindennek valóságára a fátens megesküdött a szent feszületre tett kézzel a Szentháromság nevében. Miről a krakkói káptalan kiadta ezen autentikus bizonyságlevelét.
Ez a dokumentum minden kétséget eloszlatott.
A bádogkapszulában a kaptulum egyházi jegyzőjének a komitívája is találtatott, melyben ezen fontos vallomás tiszteletes Gyarmathy Mihály professzor uramnak, mint Ungvári Katalin asszony ez idő szerinti férjének, megküldetni elhatároztatik.
Az érsek bámulva kérdezé a professzortól.
– Hogy lehet az, hogy tiszteletességed, a dátumról ítélve már ezelőtt tizenhét évvel kapta a kezéhez ezt a dokumentumot, s azóta senki előtt nem produkálta? Holott ennek nyilvánosságra hozatalával egyszerre el lett volna döntve ifjú Baranyi Miklós törvényes származása.
– Teljes meggondolással tevém azt, hogy e dokumentumot eltitkolva tartám mind a mai napig. Mert ha én ezt akkor, amikor hozzám érkezett, a törvényszék elé hozom, az rögtön kimondja a fiú törvényes származását; de azzal együtt azt is, hogy a fiúgyermek az apjának átadassék atyai hatalom alatti neveltetés végett. Én pedig szerettem ezt a fiút, mint a saját szülöttemet; az apja pedig gyűlölte, mint korcsnak véltet. De azért mégis úrfi lett volna belőle. Éppen olyan dölyfös, tanulni nem szerető, de mégis követelő, csélcsap gavallér, aminők a többi nemesi ficsúrok. Én pedig derék, munkára szoktatott, embertársait megbecsülő, istenfélő polgárt akartam belőle nevelni, aki hasznára van hazájának, nemzetének; aki büszke tud lenni a nagyokkal szemben, de nyájas a közrendűek iránt: és nem fordítva: hízelkedő a nagyok előtt, lenéző a közönséghez. – Így tettem: jól tettem. Ember vált belőle. És aki most már meg fog maradni „embernek”, amikor az ítélet ki fogja rá mondani, hogy „úr”.
„Habet rectum! Habet rectum!” mondának rá a hatalmas nagy emberek, s kezet szorítanak vele … Pedig neki selyemkesztyű sem volt a kezén, mint nekik.
S aztán meghozták az ítéletet, mely teljesen helyreállítá Ungvári Katalin hitvesi becsületét s fiának legitimitását.
Páratlan eset ez a történelemben, s dicsőségére válik annak a hatalmas szentegyháznak, mely választani tudott az igazság és a felekezet között. Az elsőbbet koronázta meg.
Gloria in excelsis!
