VIII. Az anya harca
VIII. Az anya harca
Eljött az idő teljessége: a kitagadott fiú délceg legénnyé nőtt fel. Katalin a római pápához folyamodott igazságtételért.
És a szentséges egyházfő, Szent Péter helytartója, nem utasítá el trónzsámolyától az igazságért könyörgő kálvinista asszonyt; teljesíté annak a kérését, s ítélőbírául a kalocsai szentszéket delegálta, az érsek kardinális elnöklete alatt.
Ez lesújtó határozat volt a septemvirre nézve.
Ő maga érezte ügye igaztalan voltát. Tudhatta, hogy a minden világi tekintetek fölött álló bírák fognak fölötte ítélni.
Nem hitte, hogy Katalin ily vakmerő lépésre képes legyen.
Egész lelkülete fel volt zavarva.
Hát ezért lett katolikussá? Hogy ezáltal a római pápa delegátum foruma elé idéztessék?
Nem akart többet papot, gvárdiánt, kanonokot látni. Otthagyta Váradot, átköltözött Debrecenbe, s a kálvinista papokkal barátkozott.
Hiszen megtehette volna, hogy tromfból visszatérjen a református egyház kebelébe; de akkor meg a második házassága Sándor Zsuzsannával lett volna egyszerre érvénytelen, s a két kisebb fia vált volna törvénytelen szülötté.
Olyan volt, mint a vadászhálóba került oroszlán. Hozzájárultak a testi szenvedések.
A negyvenéves férfi összetörött aggastyán volt már. Az erős dalia alig tudott botra támaszkodva vánszorogni; haja megőszült, arcát irtatlan szakállborosta fedte. A szép piros arcra rá nem lehetett ismerni. Nagyon elhervasztották annak a rózsáit a hímes pillangók.
Valami öldöklő betegséget hordott magában, aminek az akkori doktorok nem tudták a nevét; – de a mostani doktorok sem tudják az orvosságát. Csak annyit tudnak, hogy akiben ez a lassan ölő féreg lakik, annak nem ízlik többé semmi szépasszony főzte. Nem tud egyebet a gyomrába venni, mint tejet, árpát és köleskását.
Itt van a beteljesült hitvesi átok! „Halálod közeledtén ne tudj egyebet kérni, mint árpa- és köleskenyeret!”
Ilyen rettenetes értelme volt annak a mondásnak.
A féreg egyre nő, az ember egyre fogy. Amíg a féreg sárkány szárnyai kinőnek, hogy elviheti az embert.
De hátha még a szívnek is van férge! Az marcangol csak igazán.
A doktor és a patikárius mindennap többször meglátogatja a szenvedőt.
Nincs már más ápolója, mint a Dabóczy Marcsa, a tudós asszony, aki hajdani legkedvesebb látogatójához hű maradt. Ott lakik nála, itatgatja tejel, eteti árpával, kölessel; kötözi flastrommal; hallgatja a keserves nyögését; s adogatja neki az elixirium stomaticumot.
Egy napon nagy sietve hívatta a doktor a patikáriust a septemvirhez, azzal az utasítással, hogy hozzon magával epispasticum Boerhavianumot; ami sejthetőleg valami hólyaghúzó flastromféle lehetett, mert a páciensnek a talpára meg a gyomrára tapasztották.
Kisvártatva a főúr elkezdett nyögni, fohászkodni, majd keserves zokogásra fakadt.
A doktor, Buzinkay úr azt kérdezte tőle, hogy talán rossz az az orvosság, csípi talán erősen?
– Nem az bánt engem, ami kívülről mar, hanem ami belül éget. Az fáj nekem, hogy a szegény fiamat kitagadtam.
– Hát hisz azt helyrehozhatja kegyelmed. Tegye jóvá a hibáját. Ismerje el fiának.
– Hiszen felém sem jön nagy betegségemben.
S újra elkezdett nyögni keservesen. Azt rebegte: „híjanak nekem papot!”
– De itt nincs se plébános, se barát.
– Nem is kell az nekem. Küldjenek a szuperintendensért.
Amint ezt meghallotta a Dabóczy Marcsa, rögtön a nyakába kapta a subicáját, és elserénykedett a szuperintendenshez. Utjában azonban felszaladt Katalin asszonyhoz, sebtében elmondva, amiket a beteg úr szájából hallott.
Nemsokára megérkezett a szuperintendens, főtisztelendő Vécsey Menyhért uram, aki a beteg főúr ágya mellé ülve, hozzá épületes beszédet intézett; amire a főúr töredelmes szívvel meggyóná szíve gyötrő fájdalmát, arra kérve őt, hogy imádkozzék érette a gyülekezetben.
(Ez is egy szép szokás a kálvinistáknál; a súlyosan szenvedő betegért imádkozni a templomban, a katedrából aláhangzó felszólításra, ahogy a zsoltár mondja: „De tudjuk, hogy ki megvallja És átallja Bűneit s Hozzád megtér: Azt nem űzöd el Előled, sőt Tetőled Bűnbocsánatot az nyér.” Megvallotta, átallotta, jöhetett a bűnbocsánat.)*
Első tanú, Cherny János provisor Kazay Sámuel patikárusnál, Kazay Sámuel uramhoz jött Buzinkay doktor úr s ezt mondotta: „jöjjön kend hamar én velem, cum epispastico Boerhaviano Baranyi Miklós uramhoz”. Ketten odamentek s Kazay uram Buzinkay doktor uram rendeletéből applicálta is azt. Hallottam a Kazay uram szájából, hogy amint a megmondott epispasticumot applicálta volna Baranyi Miklós úr testére, akkor a doktor és patikárus urak jelenlétében kezdett keservesen sírni Baranyi Miklós úr. Kérdezte tőle Buzinkay doktor úr: „bátyám uram talán az a csípős orvosság nehezen esik?” felelé Baranyi Miklós úr: „nem azért sírok: hanem háborog a lelkem hogy találtam azt a szegény fiút édes fiamnak tagadni.” Amire azt felelte doktor Buzinkay úr: „Még nem késő! recognoscálja bátyám uram fiának lenni Baranyi Miklóst.”
Ugyanazon tanú azt is vallja, hogy consiliarius Niczky úr így beszélt többek előtt, hogy: „valamiképpen Isten a mennyekben vagyon, úgy igaz az, hogy eskütt Baranyi Miklós úr tekintetes Baranyi Miklós septemvir úrnak fia és igaz vére, mert mindene is olyan: feje, szája, beszéde, bajusza, teste és járása, s ha van igazság a földön és az égben, meg kell nyernie a processzusát.”
A Waisz piktorral való esetet is ugyanez a provisor adta elő magyarul éppen úgy, ahogy a principálisa deponálta diák nyelven.
Kopogtatás hangzott az ajtón: a Dabóczy Mária sietett azt felnyitni.
Mintha az Isten szolgájának hívására jelent volna meg, belépett a beteg főúr szobájába – Katalin a fiával együtt.
A beteg arcvonásain keserű mosolygás vonaglott át.
Az asszony nem tudta könnyeit visszatartani. Violaszín gyászruhába volt öltözve. Odalépett a beteg fekhelyéhez, s megfogta annak elsoványodott kezét. Sokáig nem tudott szóhoz jutni.
A beteg szólalt meg elébb. – Eljöttél, hogy meglásd, mivé lettem? Hogyan betelt rajtam a te súlyos átkod.
– Isten a tanúm, hogy mindennapi imádságom kegyelmed felgyógyulása.
– Én is tanúja vagyok – szólt a szuperintendens. – A tiszteletes asszony mindennap imádkoztat a mi templomunkban a kegyelmed testéért, lelkéért.
– Igazán azt teszi? – szólt a beteg, s valami ragyogás támadt a szemében: az arca felderült.
– Hát nem haragszol rám, Katalin?
– Akkor nem hoztam volna ide magammal a fiamat.
Katalin odaszólítá ifjabb Miklóst, s inte neki, hogy csókolja meg az atyja kezét. Az apa a fejére tette a jobbját a fiának. Aztán megfogta az állát, fölemelte az arcát, és sokáig elnézte. A fiúnak ezalatt meg kellett hajtani a térdeit az apja fekhelye mellett.
A főúr tekintete hol a képre tévedt, hol a fia arcára.
A restaurált arckép oda volt akasztva a falra, szemben az ágyával. E pillanatban mindenre kész lett volna. S amit mondott lészen, azt három nagyhitelű tanú hallotta volna meg.
– Miért jöttetek hozzám? – kérdé szelíden a főúr.
Katalin kérésre kulcsolta össze a kezeit.
De a fiú felállt a térdéről, kiegyenesedett, kezeit ökölre szorítá, s összehúzott szemöldökkel nézett anyjára. Csak azon kikötéssel volt rábírható az idejövetelre, ha abból semmi megalázó kunyorálás nem lesz. Ő nem kegyelemért jött!
De Katalin is tudta, hogy mit mondjon.
– Nem jöttem én kegyelmedhez semmi erőszakos kívánsággal, hogy lelkét kényszerítsem megnyilatkozásra, mit talán megbánna. Csak egy kevés ajándékot kérek. Adja át énnekem ezt a festett képet. Hadd legyen az enyim. Semmi mást nem kérek kegyelmedtől.
– Jó! Legyen a tied – mondá a beteg úr azzal a megnyugvással, amit a szorult adós érez, akitől az uzsorás csak a kamatot kéri, a kapitálist nem kívánja. – Elvitetheted azonnal.
Katalin most már maga is megcsókolta, a volt férje kezét.
Kincs volt az neki, amit mostan kapott!
Baranyi Miklós, az idősb, mind a két kézzel megragadta Katalin kezét.
– Hát megbocsátasz mármost? Nem fogsz a koporsómra átkokat dobálni? Nem kísérsz az Isten széke elé súlyos vádjaiddal?
– Nem! Édes uram! Efelől légy nyugodt. Én nem fogok a te koporsódra se hantot, se virágot, se átkot dobálni. Mert én elébb bevégzem az életet, mint te. Amint elértem életemnek célját, amint bevégeztem nagy kötelességem, s diadalmát ültem az én hűségemnek, én halok meg elébb, mint te. És előremegyek, hogy számodra nyitva tartsam a mennyek ajtaját, hogy leboruljak az Isten trónja előtt éretted könyörögni: „Uram, bocsáss meg neki, valamint én is megbocsátok mindent, amit ellenem vétett valaha!”
