VII. Az arckép
VII. Az arckép
Nyomban a házasságot megsemmisítő katolikus szentszéki ítélet után a debreceni magisztrátus is hivatásának tartá az elválasztott házastársak között a vagyoni állapotot is rendezni: mi illeti meg a nőt, mi a férfit az elöltalált holmikból.
Apróra specifikáltatott minden: még a jegygyűrűk visszacserélése is. Ellenben a kapott jegyinget nem tartoznak egymásnak visszaadni.
Ezen a réven került a septemvir úr birtokába a hírneves arckép, az ő saját képmása.
Mikor a debreceni házához költözött, ezt a pikturát is elhozta magával; mert Borbála asszony azzal fenyegetőzött, hogy ha megharagszik a férjére, kiszurkálj a az arcképének a szemeit, s kitelik tőle, hogyha rájön a bona horája hát meg is teszi, amit megígért.
Miklós úr odaakasztotta fel az arcképet az ágya fölé.
Kazay uram, a patikáros, mindennapos látogatója levén a méltóságos úrnak, nem hallgathatá el azt az észrevételét, hogy ez a festmény erősen megfakult már. Az okát is megmagyarázta, mint hozzáértő tudós ember. A piktor abbeli sietségében, hogy Debrecenből a lábát ki-kihúzhassa, elmulasztá a képet fénymázzal bevonni; amit a piktorok a maguk nyelvén úgy hívnak, hogy „vernissage”. Emiatt a színek beütődtek. Ez is műkifejezés.
– De mind e bajon könnyen lehet segíteni. Íme, itt működik most az officinámban egy nagyszebeni piktor, Waisz János a neve. Kifestetem olajfestékkel a patika négy falát. A négy világrészt fogja reprezentálni: Európát, Ázsiát, Afrikát, Amerikát. Valami szép lesz az. Majd ez a piktor helyre fogja hozni az arcképet; csak tessék azt énhozzám átküldeni.
A septemvir úr beleegyezett; átküldte Kazayhoz az arcképet. A szakértő piktor nagyon könnyen segített a hibán; amint bevonta fénymázzal a festményt, egyszerre előtűnt a maga ragyogó szépségében a művészi remekmű: még a szegletében is láthatóvá lett a monogram, amiben a szász piktor Mányoky szignatúráját ismerte fel az M. és A. betűkből összeragasztva. Azt mondta, hogy ez a kép megér most száz aranyat.
Eközben festette Waisz a négy világrészt. Egész Debrecen odajárt a csodájára.
Egyszer egy fiatalember került oda, akinek láttára a festő kezéből kiesett a pamacs. Elkezdett kiabálni.
– Principális úr! Principális úr! Jöjjön ide.
Kazay bejött. Mi történt?
– Ide nézzen. Itt van élő alakjában a Mányoky festménye. Az arckép elvenen! Soha ilyen csodát!
– Nem csoda ez, hanem valóság. Ez az arckép valóban az előttünk megjelent ifjú hasonmása.
