I. Salva Guardia
I. Salva Guardia
Nagyon jókor reggel felzavarták az aludni szeretőket a katonák. Felváltásra vonultak ki: doboltak, trombitáltak és danoltak hozzá: „A bakancsos azt akarná – Rád-e, rád-e, rád-e rád: Minden bakancs kupa volna, Rád-e, rád-e, rád-e, rád.”
A súlyos álmából felriasztott Baranyi kapitány mérgesen ugrott fel a fekhelyéről. A feje olyan volt, mint egy üres hordó; minden haja szálát húzgálta valami ördögfiú. Elkezdett kiabálni, nem gondolva rá, hogy a benyílóban is van valaki. „Balázs! Te vén dög! Mért nem jössz be, ha hílak?” (Pedig még nem hítta.) Az öreg bajtárs sietett benyitni az ajtót, párolgó bögrét hozott a kezében.
– Itt van a meleg víz!
– Meleg víz? Te marha! Hát a sajtár hol van? Te hippopotamusz!
Úgy? Igaz. Hisz előbb a hideg víz jön sorra. Egy ilyen dínom-dánom után. Szalad a sajtárért. A kapitány beledugja a fejét a jéghideg vízbe. Az enyhíti a krapulát. A vén szolga durva kendővel ledörzsöli az ura fejét a fürdőzés után; az a szép csigafürtös haja mind összegubancolódik azalatt. Fésűvel kell neki megint helyrehozni.
– Ne húzd a hajamat úgy, te ösztövér vaddisznó!
A vén Balázs kedvében akar járni, hozza a fodorítóvasat, amivel a nyalka vitéz hajfürteit reggelenkint csigákba szokták csavarintani.
– Eredj a pokolba! Ma nem sütögetjük a hajamat, akinek nem tetszem, ne nézzen rám!
Rekedt a hangja, mérges a beszédje.
Katalin a kis benyílóban hallja.
Ez új dolog neki. Egy férj, aki zsémbel.
Ő maga rég megfésülködött, felöltözött. Csak arra vár, hogy híják.
A férj rosszkedve indokolva van. Nem aludta ki magát, sokat ivott az éjjel, és vesztett a kártyán. Ez már elég ok a zsörtölődésre.
– No hát hol van az a meleg víz meg a szappan? Te fakutya?
Következik a borotválkozás. Miklós ezt elengedhetetlennek tartja.
Az asszonynak ilyenkor nem alkalmas belépni a szobába.
A férfiábrázat csupa nevetség, mikor borotválják. Fehér szappanhabbal körül bemázolva, a borotváló megfogja az állát, ujjai közé csípteti az orrát, amikor a szakállát lefaragja.
– Vigyázz, hogy bele ne vágj a pofámba, te Lucifer!
– Hát ne ásítson akkorákat, kapitány uram.
– Folyjon ki az a debreceni szemed! Én ásítok?
Katalin félve nyitotta ki az ajtót, mikor már gondolta, hogy vége az operációnak: csendes „jó reggelt” susogva.
Miklós éppen az állát törülgette a kendővel.
– No, hát meg sem csókolsz?
Hogyne tette volna? Mikor ilyen szépen kérik. Még meg is cirógatta. Azt hitte, hogy a férfinak ilyen mérgesnek kell lennie korán reggel.
– No hát mit tátod itt a szádat, te vén bagoly? Hozd azt a frustukot. Tudod már?
Tudta hát. Mikor efféle dombérozás után vetődtek haza későn, reggelire korhelylevest kell főzni a pilának. Megterített, két tányért tett az asztalra, két ezüskanalat hozzá; azután meg egy findzsát, mely utóbbiért nagyon görbén nézett rá a kapitány úr.
Aztán behozta a reggelit. Mind egyszerre. Alól volt egy kéfülű levesestál, annak a tetejébe téve egy tányér, azon két ezüstibrik. A tálban párolgott a korhelyleves, az ezüstibrikben kávé és tej.
Akárkinek a gondolatja volt, hogy a korhelyleves mellé még kávéval is kedveskedjék, az nagyon szép figyelem volt a fiatalasszonyka iránt.
Katalin kitalálta, hogy kinek köszönheti ezt a gyöngéd gondoskodást, az ezüstibriken felismerte ugyanazt a címert, amelyet múlt esteli asztaltársa ezüstpoharán megfigyelt, a nyíllal keresztüllőtt pallosemelő kart. Ez a Bessenyey címer.
Nem nyúlt hozzá.
A merőkanállal elébb az urának, azután magának szedett a tányérra a káposztás levesből, ahhoz látott. Azt mondta, nagyon jó. Amivel megnyerte a jóindulatát. Ez már asszony! Akinek, ha lehet választani a tejeskávé meg a korhelyleves között, az utóbbi mellé áll. Ő ugyan nem találta olyan jónak. A káposzta nem elég savanyú, s a kolbász benne nagyon is borsos. De azért megrepetálta.
Akkor aztán mindjárt jobb kedve lett. Odaültette maga mellé az asszonyát a bőrkerevetre, s kegyeskedett őt átölelni és megcsókolni. Még valami bókot is megpróbált mondani: „Ejnye de szép” … de tovább nem vitte. Igaz, hogy megzavarta a kopogtatás az ajtón.
– Az ördög hoz ide! – dörmögé. – Szabad!
Bessenyey óbester lépett be az ajtón.
Miklós nem engedte a feleségét fölkelni maga mellől. Átölelve tartá, egész demonstratíve, hadd lássák.
Bessenyey összeüté a sarkantyúit, az asszonyt üdvözölve, s aztán kategorikus hangon szólt a kapitányhoz
– No hát, pajtás, készülj, indulunk: a kocsik előjártak.
Miklós elbámulva kérdezé: Hová?
– Hát ahová tegnap mondtuk, mikor búcsút vettünk.
– Annyit sem tudok róla, mint a fekete föld.
– Hát Sámsonba.
– Úgy? Sámsonba. Tudom már, a Dabóczy Marcsához. De már erre a szóra mégis kíváncsi lett Katalin.
– Szabad kérdeznem, hogy kicsoda ez a Dabóczy Marcsa, akihez mi látogatóba készülünk?
Az óbester a kapitányra nézett, az rábólintott a fejével, s mutatta neki, hogy üljön le a feleségével szemközt.
– Hát nehogy azt higgye kegyelmed, asszonyom, hogy akit közöttünk látott a tegnapi lakomán, valami világ leánya, azon kell kezdenem, hogy a Dabóczy Marcsa egy minden tekintetben tisztességes magaviseletű asszonyság, akinek az életében semmi makula nem található. A törvény előtti neve tulajdonképpen Szűcs Mihályné; a férje Sámson város bírája. Együtt élnek tizenkét év óta becsületben, szeretetben. Hogy miért hívatja magát mégis a leányi nevén és nem az asszonyin, annak igen rendes a magyarázatja. Ő a családja után nemesleány, a férje után parasztnő. – Nem titok, hogy az ura béreslegény volt a házánál, mikor férjéül fogadta. De tisztességesen, az oltár előtt esküdtek meg; nem a tűzhely előtt, ahogy mások teszik. Írástudatlan kukkó volt a férje, mikor hozzá került, s ő ebből a tuskóból derék okos embert faragott; kimívelte annak elméjét, kipallérozta jó tulajdonságait, fokról fokra emelte fölfelé; megkedvelteté a községével, megválaszták esküdtnek, fürmendernek, nemrég főbírónak, aki ítélkezik és rendet tart. Első ember a városban. S a felesége tette azzá.
– Akkor az egy tiszteletre méltó asszony.
– Bizony mondom, hogy az.
– Hát akkor mért nem viseli az ura nevét, amikor már dicsekedhetnék vele?
– Azért, mert már az egész világ így híja. Inkább az urát is Dabóczy Mihálynak nevezik. Jól mondtam, hogy az „egész világ”. Mert oda jár ennek a házához a három vármegye minden előkelősége: alispánok, szolgabírák, magisztrátuális perszonák, úgyszintén a papok, kereskedők. Azok mind a jó szállást, tartást kapnak a Dabóczy Marcsa házánál.
– Tehát vendéglősné?
– Nem az. Nem fizet őnála semmi vendég.
– Akkor hát nagyon gazdag lehet.
– Nincs annak egyebe annál az egy házánál meg a bútorainál.
Katalin összehúzta a szemöldeit. Valami rosszat gondolt. Az ezredes kitalálta az esze járását.
– Nagyon egyszerű a titka Dabóczy Marcsa uraskodásának. A magyar úr generózus. Akinek a házánál szíves fogadásban részesült, arról meg nem felejtkezik. Mindazok az úri vendégek, kik nála otthonukat találták, elhalmozzák őt a maguk fölösleges javaikkal. Egyik lisztet küld neki szekérszámra, a másik tulkot, borjút, vadakat, halakat, hízott sertést. A város minden háza kontribuál neki disznótor, kenyérsütés alkalmából, s amióta az ura városbíró, fűszerszámos, mészáros ingyen látja el a házát nádmézzel, fűszerrel, húsfélével, szüretkor megtöltik a pincéjét borral. Még a tehénkéinek is ingyen küldik szekérrel a sarjut. – Örökké bőség van a Dabóczy Marcsa házánál. Ha pedig valahol nagy lakomát adnak, azt egyenesen őrá bízzák. Ezen a réven egy kis pénzhez is jut. Így került ide is.
– S miért kell nekünk a Dabóczy Marcsa vendégszerető házával mai nap megismerkednünk? – kérdezősködik tovább Katalin.
– Mert ma bizonyosan ott találjuk nála a Bihar megyei alispánt, főfiskust és az archiváriust, aki egyúttal inzsellér is.
– S mi dolgunk van ezekkel az urakkal?
– Azt majd megtudja kegyelmed, ha visszatér Debrecenbe az atyai házhoz. Most csak viseltessék kegyelmed mindezen urakhoz azzal a nyájassággal, amivel az Úristen Ungvári Katalint felruházta.
Ezalatt Baranyi Miklós útnak öltözködött, oda sem ügyelve az egész diskurzusra. Aztán mentek a szekereikhez.
Délre megérkeztek Sámsonba. Miklós az egész úton aludt: csak akkor riadt fel, amikor a Dabóczy Marcsa kapuján behajtattak.
A kocsiszínben álló hintók jelezték, hogy több vendég is van a háznál.
Csakugyan ott voltak már az említett urak mind a hárman. Határigazítást végeztek két város között, az hozta őket ide.
Az újon érkezőket a tornácban a házigazda maga fogadta (a felesége a konyhában regnált), a belső szobában az előkelő urak üdvözölték, s aztán beszéltek nekik a harctérről érkezett legújabb hírekről, amik nem voltak nagyon örvendetesek.
Az ebéd fölött is ez a téma dominált. A mezei hadakra volt nagy panasz. Kevés a rendes lovassága Bercsényinek. Ami van is, csak az ellenséget körülcsiripelni való. Nagy kár, hogy egy ilyen derék ezredet, mint Bessenyey óbesteré, itt rostokoltatnak a váradi blokádában, mennyivel többet tehetett volna ez Nagyszombatnál. Mit strázsálnak itt azon a Nagyváradon? Hagynák ott. A labanc sereg, amit körülzárnak, legföljebb azt tehetné, hogy a debrecenieket kikergetné a városukból.
Ez ellen Katalin erélyesen protestált.
– Azt az én uram bizony nem engedné!
Amin valamennyien jóízűn nevettek.
A szerelmes asszonyka bizonnyal azt hiszi, hogy az ő ura olyan vitéz ember, aki el tudja verni a váradi labancokat az ő szülővárosa alól. – Arra nem is gondol, hogy neki ellensége az egész város.
Ebéd közben a vármegyei urak olyan furcsa kérdéseket intéztek hozzá.
Az alispán azt tudakolta tőle, hogy van-e a házuknak jó nagy kapuja?
Erre meg tudott felelni. Azon bizony a szénásszekér is befér.
Nehezebb volt arra megfelelni, amit a főfiskus kérdett:
– Van-e Debrecenben piktor?
– Az bizony bajosan lappang ottan. Mit mívelne? A kálvinisták szentképeket nem tartanak. A saruvarga maga is kifesti a piros sarut a pléhtáblájára, a szabó az ollót; a szűcsnek három rókafark a címere, a gubásnak szűrgallér, a fazekasnak az ibrik, asztalosnak a gyalu, mészárosnak az ökörfej, kovácsnak a patkó ahhoz mind nincs szükség piktorra.
Az inzsellér megnyugtatta a skrupulusokat: „mundus se expediet”.
Ezt nem értette Katalin; diákul volt, s annyit tesz, hogy majd csak eligazodik a világ.
A kérdezősködések okát pedig éppen nem tudta kitalálni. Bessenyey még ebéd előtt beszélt a mellékszobában a megyei urakkal.
Azok, amint megtörülték a szájukat, s a késüket, a villájukat a csizmaszár mellé dugták, rögtön befogattak és elsiettek, Bessenyey is velük ment. Az ifjú pár ottmaradt éjszakára a vendégszerető háznál, legalább ott kipihenhették magukat.
Másnap aztán nyakukba vették a világot, sorba látogatták a szomszéd városokat; a Baranyi-családnak mindenütt voltak rokonságai, akiknél az új asszonyt bemutatni illett. Szíves fogadtatásban nem is volt hiányosság. Szombat délutánra kerültek vissza Püspökibe.
Ott várt már rájuk a cigány-posta nagy lepecsételt levéllel, amely szólt: tekintetes, nemzetes, vitézlő Baranyi Miklós uramnak, Ibi, ubi.
Siettek felbontani. Teljes négy oldal volt, sűrűn teleírva. Gyarmathy Mihály professzor uramnak gyöngyszem betűivel. A bevezető üdvözlés után rátért a levélíró a dologra.
Amióta kegyelmetek elhagyták a várost, nagy dolgok történtek idehaza. A vasárnap éjszakán történt zenebonáról már értesültek kegyelmetek Kardosné asszonyom által; azt nem rekapitulálom.
Ennek a tumultusnak konzekvenciája is lett a másnapi iskolai sedesben, ahová a kihágást elkövető diákok megidéztettek. Bebizonyulván rájok, hogy megbízatásukat gorombán áthágták, amidőn a vizitáció helyett csúf verseket énekeltek, s ezzel a mosónék bosszúállását magukra idézték, s még vereséget is szenvedtek; ennek büntetéséül mindannyian hatnapi kárcerre ítéltettek, s azonkívül jurátusi rangjuktól megfosztattak, hasonló büntetés érte a contrascribát, Fekete Ádámot is, aki degradáltatott. Ez ellen pedig nem volt apelláta.
A magisztrátus megpróbálta ugyan az asszonyokat is törvény elé állítani; de azok, a kisbíró tanúsága mellett, bebizonyítván, hogy amit tettek, az csak inculpata tutela volt, az esküdtek által fölmentetének.
Fürmender uram azonban nem hallgattatá el haragját és bosszúját a fölött, hogy az egyetlen rajkóját ilyen megszégyenítés érte; de meg az asszonyok által instigáltatván, akik kígyót-békát kiáltanak amiatt, hogy kegyelmetek eltávozásuk s a gulyáskarámban éjszakázásuk által az egyházi tilalmat olyan híresen kijátszották, egy olyan rontó csapást mért a kegyelmetek házára, mely annak nagy romlást okozott volna. Ugyanis kiokoskodván, hogy amióta nemzetes Ungvári Mihály uram a református hitre tért át, s ezzel együtt elnyerte a debreceni civisjogot, ez által megszűnt az a kontraktuális privilégiuma, mellyel a görög ház felruháztatott: most már az is olyan polgári ház, mint a többi. Minthogy pedig Debrecen város statutumai szerint a belső városban csak céhbeli mesterembereknek szabad műhelyben dolgozni, akik a mesterremeket letették, s a díjat a céhmesternek, atyamesternek, bírónak, fürmendernek megadták, s ezért pecsétes mesterlevelet kaptak; ellenben akik ezt nem cselekedték, azok fusereknek neveztetnek, s eltiltatnak a Piac utca, Mester utca, nagy Péterfia utca mentén műhelyt nyitni, a vásárálláson portékáikat sátor alatt árulni; annálfogva nemzetes Ungvári Mihály uram lábasházából az egész szövő-fonó, csipkeverő, főkötő-varró intézet három nap alatt kiszállásoltassék, s a cigánysor végére áttelepíttessék.
Ez bizony kegyetlen ítélet volt, s a város elöljáróságának jussa volt hozzá. Ez ellen nincs segedelem, csak Istennél. – No hát, akik Istenben bíznak, azok soha nem csalatkoznak. Csak jön ám még aznap este, hogy ez ítélet meghozatott, egy gyors staféta lóháton, nagy trombitaszóval, aki pecsétes levelet hoz Bihar vármegye alispánjától Ungvári uramnak, melyben hivatalosan tudtára adatik, hogy a káptalannál letett nemesi levelében az a prerogatíva is foglaltatik, hogy Debrecenben levő háza nemesi kúriának deklaráltassék, s ezentúl mint Salva Guardia respektáltassék.
A Salva Guardiának pedig az a kiváltsága, hogy kivétetik a városi magisztrátus hatósága alól, s a vármegye hatósága alá rendeltetik. Ott többé se bíró, se fürmender nem kereskedhetik; ott csak az alispán meg a szolgabíró rendelkezik, inkvirál, inhibeál, egzekvál. Annálfogva a nemesi kúrián szabad műhelyt nyitni nem céhbeli mesterembereknek.
(Baranyi Miklós táncolt örömében, mikor ezt olvasta, Katalinnak könny gyűlt a szemébe. Aztán eszébe jutott, hogy ez Bessenyey munkája volt: ezt főzte ki a sámsoni találkozón.)
A levél folytatta.
A nagy kaput rögtön levétette Ungvári uram, s beállította a nagy ruhaszárítóba. Ott végezték vele titokban a munkát. Szombaton hajnalban, mikor bíró uram, fürmender uram jöttek a drabantokkal, hogy a munkásasszonyokat kivezessék a házból; nagy elbámulással látták meg a kapun az odafestett nemesi címert, alul aranybetűkkel: „arma nobilium de Ungvár”, felül pedig lapidáris karmazsinbetűkkel ezt a hatalmas szót: „SALVA GUARDIA”. Akkor aztán, mint akinek az orra vére foly, nagy dörmögve elsompolyodának onnan. Ungvári uram megtette azt, hogy kikönyökölt az ablakába, s pipáját aláeresztve, jó reggelt kívánt a felsült elöljáróknak.
Katalin tapsolt örömében.
– Ugye, hogy milyen derék ember az én szegény, beteg, öreg atyuskám?
– Teremtúgyse, lepipált valamennyiünket az öreg! – mondá Miklós. – Ez a stikk nekem sohasem jutott volna eszembe.
– Most már vígan megyünk vissza Debrecenbe.
– Ugyan megyünk. Ugorj, szívem, Balázs. Hozz csimpolyást, tamburást. Ma táncolni fogunk.
Ha visszagondolt rá, most már megtudta Katalin, miért kérdezték tőle a Dabóczy Marcsa asztalánál azok az előkelő urak, hogy van-e az apja házának nagy kapuja, s létezik-e Debrecenben valamiféle piktor?
