II. A piktor
II. A piktor
Vasárnap korán, még a készülőre szóló harangszó előtt érkezett haza Debrecenbe az ifjú házaspár.
A lábasház előtt nagy népcsődület volt. Bámulták a kaput. Sohasem látott olyat halandó ember Debrecenben. Nemesi címert a kapura festve. Hiszen a város statutumai szerint nemes embernek nem is engedtetett házat venni Debrecenben. Igen ám; de azt nem lehetett megakadályozni, hogy kiváló, nagy szolgálatokat tevő polgárokat a királyok nemesi rangra emeljenek, ahogy ezt megtette János király, Bocskai István, a Rákócziak és Lipót király.
Hanem a nemesi címerét egy sem festette a kapujára.
A festett címer igazán megnézni való volt. Nem afféle kisvárosi mázolvány, hanem egy művészi remek. A címerpajzs a heraldika minden cikornyáival körüldíszítve, közepén a sellő, aki egyik kezében három búzakalászt, a másikban szőlőfürtöt tart. A piktor tekintetbe vette a debreceni közönség szemérmetes voltát, s a vizekből fölmerülő hableányt övig beterítette aláomló szőke hajával, azon alul takarta sás- és vízililiom-levelekkel. Azt bizony nénémasszonyék is megnézhették minden orcapirulás nélkül. Azt azonban mindenki megjegyezte róla, hogy a vízi tündér ábrázatja tökéletesen hasonlít az Ungváriék Ilona szolgálóleányához, ami annak nem válik kárára.
Rövid időre félbeszakadt a bámuló csődület; mert a megérkezett kocsi előtt ki kellett nyitnia kaput, s arra a címerkép kétfelé vált, a kapu két szárnya befelé fordulván, s úgy is maradt egész a harmadik harangszóig.
Meglepte a hazatérőket az eléjük jövő apa átváltozott alakja. Az öreg görnyeteg termete kiegyenesedett a lefolyt izgalmak alatt, még az arcszíne is megjavult; nem volt olyan fakó. Tele volt az öregúr dicsekedéssel, hogy letromfolta a nagyfejűeket!
Az első harangszó után meglátogatta őket Gyarmathy Mihály uram. Reverendába volt öltözve a templomi szolgálathoz. Szükségesnek tartotta még az isteni tisztelet előtt feljönni, s értesíteni híveit a rájuk váró állapotok felől.
Megint van valami kabala ellenük.
Összebeszéltek a nagyfejűek: férfiak, asszonyok, hogy a templomi padokat úgy elülik, hogy azokban Baranyi Miklós s az Ungvári család nem kaphatnak helyet. Sőt, a koldusoknak is megtiltották, hogy a kisszékeiket őnekik bármi ajándékért átengedjék.
Ennek ellenében a tudós professzor azt a stratagémát eszelte ki, hogy lévén a jobboldali karzaton az első pad a katonaság számára rendeltetve, abban előre elhelyezett három kuruc vitézt. Baranyiék a templom oldalajtaján lépnek be, s egyenesen fölmennek a karzatra, ott a három kuruc bajnok kiszáll a helyéből, s átengedi az ülést a kapitánynak és hozzátartozóinak, akik onnan egész nyugalommal élvezhetik az ájtatosság minden malasztjait.
Egészen így történt. Baranyiékat nem sikerült kiszorítani a templomból. Ami ismét nagy keserűséget okozott, különösen az asszonyi társaságban. Hogy ezeknek nem lehet megtörni a fejüket! Mármost itt fognak megöröködni.
Baranyi Miklós most már packázott velük. Nagyra volt a felesége előtt diadalaival. Szentül meg volt felőle győződve, hogy ezt a dicsőséget mind az ő energiája vívta ki. Katalin azonban nagyon okos asszony volt, s meg tudta ítélni, hogy a hatalmas sikerekben nagy része volt Bessenyey óbesternek, Gyarmathy professzornak, sőt még a szegény atyjának is, az öregnek, de a szerelmetes Miklós bizony nem sokat mozdított benne, ő csak hagyta vitetni magát. – Azért Katalin csak neki köszönt meg mindent, neki fizetett meg érte. – Hiszen a többiek ingyen tették.
A templomból gyalogsorban tértek vissza a házukhoz. Sok emberrel találkoztak, aki barátságosan köszöntötte őket. (Debreceni szokás volt csak a háta mögött üdvözölni a megtiszteltet, amiben az a gyöngéd gondoskodás rejlik, hogy az üdvözölt ne legyen kénytelen a köszönésre viszonozottan kalapot emelni.)
De bizony Kőművesné asszonyom nem engedte el magának, hogy a pallón (a gyalogjáró kettős gerendája) eléje ne kerüljön a fiatal házaspárnak, s kezet ne csókoljon Katalinnak, s meg ne ajándékozza őt a zsoltárjába csíptetett sárga violával.
– Jaj de sajnálom, hogy oda nem tetszett jönni a tekintetes asszonynak a padokhoz. Én magam akartam felállni, és a helyemmel megkínálni a tekintetes asszonyt. Mindnyájan úgy vártuk. Máskor csak tessék az én helyemre ülni. Rátalálni arra erről a zsoltárról, ami aranyos bőrbe van foglalva. Főtisztelendő Méliusz Péter uramtól kaptam én ezt menyasszony koromban, amikor olyan idős voltam, mint a tekintetes asszony.
És így végig tekintetesasszonyozta egész a lakásáig.
És a kapu ismét be volt már téve; a címer látható volt.
Katalin csak most ért rá azt igazában szemügyre venni. Látott ő már sok képet atyja házánál, amikor még görög hiten voltak. Azok között is akadt művészi munka. De ilyen tökéletes alkotás még nem került eléje. A nőalak formái, a langos hajhullám, az övező levelek mind rendkívül tehetségre vallottak; kár volt ennyi művészetet erre a kapura vesztegetni.
De hát ki volt ennek a megteremtője?
– No, ugye, hogy remek egy piktúra? – dicsekedék Kőművesné asszony, mikor a kapu előtt megálltak. – Micsoda szép tündért festett ide az a piktorlegény! Minden ember ráismer egyszerre az ábrázatjára: nini, ez az Ilona leányzó! Csak az hiányzik, hogy az egyik kezében a perecestálat tartsa, a másikban a bakatoros-kancsót. Ezt már csak jól eltalálta az a fránya patikáruslegény.
Katalin sietett maga után becsapni a kis ajtót, kinn hagyva a magyarázó hölgyet.
– Hát ezt a patikáruslegény festette? – szólt Katalin az apjához fordulva.
– Négy nap alatt készült el vele. Kapott tőlem érte négy aranyat.
– Meg van vele fizetve.
– Nempsovics Jánosnak híják.
– Furcsa név.
– Nem akarod őt megismerni?
– Nem akarom.
Mikor ezt a szót kimondta Katalin, talán az a sejtő előérzet nyilatkozott meg nála, ami a női idegzetnek az adománya (vagy talán átka). – Meglehet, hogy csak az az előkelő lenézés szólt belőle, amit a Kardosné mende-mondája hagyott emlékezetében: – (a patikárus kicsalta az Ilonát a Nagyerdőre táncolni), aztán most az arcképét is megörökítette a nemesi címeren, a sellőben. – Baranyi Miklósné visszariadt attól a gondolattól, hogy ő a szolgálója kedvesével megismerkedjék.
A vasárnap délután arravaló volt, hogy a fiatal pár a szokásos látogatásokat megtegye a városi előkelőségeknél. Mindenütt szívesen fogadták: csak a fürmenderné izente ki a szolgálótól azt, hogy beteg. Ellenben a püspök felesége kitüntető nyájassággal fogadta Katalint. Igazi derék szókimondó magyar asszony volt. „Öcsémasszonynak” szólítá az új menyecskét. A püspök és a komisszárius átmentek a hivatalszobába, s betették az ajtót, hogy a pipafüst át ne jöjjön a díszes szobába.
– No, nézze, kedves öcsémasszony, ilyenek ezek a férfiak. Ők hozzák a törvényt, amiben a pipázást eltiltják a populénak, s aztán ők szegik meg legelébb. Biz a populé sem tartja meg. Az a dicső ebben a mi Debrecenünkben, ebben a mi kálvinista vallásunkban, hogy mi hozzuk a legszigorúbb törvényeket; de azokat az tartja meg, aki akarja. Az én uram, a püspök minden vasárnap lemennydörgősmennykőzi a gyülekezetet számos vétkeiért, amit a hívek nagy kegyességgel végighallgatnak, s aztán amint a templomból kiszabadulhattak, megint újra kezdik gonoszságaikat. Nem ér büntetés senkit. Aminek a legelső oka az, hogy miközöttünk nincsen árulkodó, aki a más ember dolgát följelentse. Nem a magyar ember természetéhez való az. Egy delátor volt csak, egy kémkedő alattomos, aki szeretett leskelődni, árulkodni: a fürmender fia, az Ádám; no, az kikapta magáét az öcsémasszony cselédjeitől. Úgy kellett neki! No, a fürmenderéknél ma sanyarú világ van. Mind betegnek teszi magát. Buzinkay doktor nem győzi nekik preskribálni a pilulae de cynoglossot. A fürmender egy hét óta nem mer megjelenni a tanácsban, nehogy az esküdtek kérdőre vonják azért a váltságért, amit a fejedelemnek elfizetett.
És aztán sorba vette a többieket is. Mindenkiről tudott valami fáin mendemondát.
Aztán mikor az urak előjöttek a pipatóriumból, s búcsúzni kellett, a főtisztelendő asszony megcsókolá Katalint: „Aztán mentül többet ellátogasson hozzám, kedves öcsémasszony, hogy együtt megszólhassuk ezeket a mi embereinket, ráfér ám ezekre a kárpálás.”
Az ifjú férj és feleség el volt ragadtatva a szíves fogadtatástól. Miklós éppen úgy tudta magasztalni a püspököt, mint Katalin a püspöknét. Hisz az idehaza, mikor nincs rajta a stóla, egész joviális ember. Szabad szájú anekdotázó. Mikor a férj mentegetni kezdte magát püspöke előtt azért, mert megszökött az interdiktuma elől, a főpap szavába vágott: „Hagyd el, édes öcsém, én is úgy tettem volna, ha neked vagyok.”
A második mézeshetet is Debrecenben tölthette az ifjú pár, teljes boldogságban. A komisszáriusnak nem volt különös dolga a blokáda-táborban. A szolgálatot végezte a két hadnagy, a Kakas meg a Nyúzó.
A jövő vasárnapra pedig meghívót kaptak Kazay uramhoz, a patikárushoz halebédre. A kisbíró hordta körül az írott meghívást a meghívottak lajstromával együtt, akik között első helyen volt professzor, doktor Buzinkay, a városi orvos s a legfiatalabb pár, a Baranyi Miklósék.
A régi kálvinista szokás szerint (ahogy emlékezetem tartja), mikor valaki halebédet rendezett, arra csak a meghívott család férfiai szoktak megjelenni; az asszonyoknak tartózkodni kellett a halevéstől. (Nem tudom az okát adni, hogy miért?) Kivétel csak az új menyecskéknél alkalmaztatott, akiknek még nem kell tartózkodni a haltól. (Ennek sem tudom az okát kifirtatni.)
A meghívó-lapon az is meg volt írva, hogy minő alkalomra adatik ez a trakta Kazay uramnál. Ezen a szent vasárnapon lesz a közönségnek bemutatva a Debrecenben eddig nem látott nagy csoda: a festett patikacímer.
Az egyik bámulni való piktúra már ott pompázott a lábasház kapuján, most jön a másik, mindjárt párosával. Korán reggel amint a patika kettős ajtaja szétnyílik, előtámad a két festmény az ajtóra függesztve. Az egyik egy kondor ősz szakállú férfi, zöld palástban, nagy bottal a kezében, melyre egy nagy kígyó tekergőzik, másik kezében egy homokórát tart, lábánál egy bagoly gunnyaszt. A másik táblán kérkedő festmény ellenben egy formás asszonyszemély (minthogy fejkötője nincsen, tehát leány). Ez pedig rózsaszínű lebernyeget visel, nyilván varrás nélkül; bal kezében tart egy aranycsészét, jobb kezében pedig marokra fogva tartja egy kígyónak a fejét, mely a karjára tekergőzik. S azt kényszeríti a kezében tartott csészéből a kettős nyelvével lefetyölni. Mind a kettő ideális kép; nem hasonlít senkinek az apjához és leányához Debrecen városában; ezeket a piktor csak úgy a fejéből festette.
Egy csoport tógás diák a teológusokból ott áll a patika előtt, s magyarázza a bámuló közönségnek, hogy ezek itt nem valami pápista szentek (akiknek semmi keresetük Debrecenben), hanem régi félistenek a pogány világból; Aesculapius és Hygiëa; a gyógyítás tudományának képviselői; amiben mindenki megnyugszik. Előkelő úriemberek magát a két festményt is dicsérendőnek találják. Kérdezősködnek, hogy vajon ki cselekedte ezeket? Hát ki más, mint aki az Ungváriék címerét megfestette. A patikáruslegény: a provizor, aki ezermester. A fránya vesződik a neve kimondásával! Talán készakarva szerzett magának olyan nevet, amire a debreceni nyelv soha rá nem fordul?
A déli harangszóra a bámészkodó közönség rendet tartva haza oszlott; ellenben egymás után érkeztek a meghívott vendégek Kazay uram házához. Legutolsók voltak a megjelenésben Baranyiék. Ungvári nem jött el; neki tiltva van a halétek.
Katalint nagyon húzódozóvá tette az a látvány, hogy itt csupa férfiak gyűltek egybe; ő maga egyedül az asszony; ezt meg is mondta a házigazdának. Kazay uram aztán megnyugtatá, hogy az ekként szokás. A régebben férjnél levő asszonyságok nem szoktak a férjeikkel a halebédre menni: ellenben az idei menyecskének meg kell azon jelenni. Ez olyan ránézve, mint a katonának a tűzkeresztség. Hadd tudja meg, hogy milyen az ellenség.
Katalin mindenkit ismert a jelenlevők közül; kit jóban, kit rosszban. Ki-ki üdvözölte. Csak egy úri vendégre vártak még: a fürmenderre. Idején érkezett a városi drabant a levelével, melyben kimenti elmaradását a halebédről betegség ürügye alatt.
– Vajon igaz-e az? – hangzott föl a kétségeskedés szava. Buzinkay doktor sietett az igazolással.
– Borbély Fekete uram bizonyára beteg. Ma reggel rendeltem neki epispasticum Boerhavianumot.
Azzal aztán nem vártak többet senkit, asztalhoz ültek; az egyetlen asszonyt, Katalint ültették az asztalfőre. A főtisztelendő úr elmondá az asztaláldást magyarul: „Jövel Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg kérünk. Amen!”
A lakoma, ígéret szerint, csupa halból állt ki, a magyar konyha változatossága szerint; végződvén hagyományos túrós csuszával. Az étekfogások alatt mondattak a lelkes áldomások, míg a jelenlevő vendégek közül ki-ki megkapta a magáét.
Ekkor az egyik vendégnek (nem tudatik, ki volt), az az ötlete támadt, hogy felköszöntse a boltajtók festményeinek az alkotóját magát.
Az természetesen nem volt az asztalnál. (Hogy került volna oda, az előkelő társaságba?) Az kinn ebédelt a mellékszobában a laboránssal; onnan kellett őt a felszolgáló hajdúval beszólíttatni, hogy elfogadja az őt ért nagy megtiszteltetést. Soha még provizor ilyenben nem részesült.
A hívott megjelent. Megfigyelésre méltó alak volt. Daliás termet, kifejlett izmokkal, széles vállakkal, öltözete fekete vamsz, puffos ujjakkal, övvel, puliderrel, feszes harisnyával, csatos cipővel; a nyakán hímzett inggalért viselt. De legszokatlanabb kifejezésű volt maga az arca, kurtára nyírt hajával, magas homlokával, erős szemöldökeivel; arca simára volt borotválva, se bajusz, se szakáll rajta; sasorra, előreálló dupla álla szokatlan dacot; villogó fekete szemei, duzzadt ajkai merész vágyakodást fejeztek ki.
Mikor a principálisa tudatta vele, hogy minő nagy megtiszteltetés érte azáltal, hogy őt, mint a bolticímerek festőjét, az úri társaságban felköszöntötték, meghajtotta magát büszkén, s elfogadva a kezébe nyomott tele poharat, ilyen köszöntővel válaszolt a neki szóló áldomásra:
– Én pedig poharam emelem arra, akinek munkám sikerét köszönhetem; az előttem lebegett ideálra, akit Hygiëa istennő alakjában láthatóvá tenni törekedtem, e díszes társaság koronájára, az egyetlen nőre. Kívánom, hogy miként ez istennőnek, úgy neki is sikerüljön a kígyót rákényszeríteni a megszelídítő panaceából jóllakásra: vivát domina Katharina Baranyi ad multos annos!
Ezzel ugyan kivágta az égót a mennykő fickó! Hisz ez helyre gyerek!
Mindenki sietett vele koccintani: végül Katalin is.
Még ott is marasztalták, helyet szorítottak neki a pokuláláshoz. No, abban meg már éppen emberükre találtak. Hisz ez nem afféle kákabélű patyikus, akinek az első pohár szédülést okoz. Győzi ez! Még ő biztatja az urakat, hogy „no még egy kancsóval; hadd érjem kegyelmeteket utól”.
Ebben a stádiumában a lakomának már indikálva van az asszonyfélének elosonni az asztaltól. Az urak annál fesztelenebbül mulathatnak: a fiatal patyikus csengő hangja kihallik a zsivajból.
Gyarmathy professzor követte Katalint a mellékszobába, ahova a feketekávét maguk után vitették. Ő nem volt borissza.
– Hát mit szól kegyelmed ehhez a mi fiatal piktorunkhoz? – kérdé Katalintól.
– Tudja Isten. Énnekem az a gondolatom támad, hogy mikor egy férfi az arcát simára borotválja, ez azt azért teszi, hogy az előbbi ábrázatjára rá ne ismerjenek.
Gyarmathy csak hátrahanyatlott bámulatában.
– Kegyelmed csodálkozásba ejt az ítélőtehetségével. Helyesen találta. Ez a fiatalember nem az, akinek kiadja magát, nem patikáruslegény, csak tanult fizikus. Ezt nem híják Nempsovics Jánosnak, nem rác származású. Ez egy nagyhírű festő, királyi udvarok kegyeltje külföldön, akit én Drezdában tanultam megismerni. Lángeszű ifjú, akit megáldott a múzsa, szárnyára vett fortuna. Csak egy átka van, az hogy bolondul az asszonyokért. Drezdában egy közönséges csapszéki leány miatt veszett össze a polgármester fiával; szeles fiatalok szokása szerint kardra kaptak, s ő megölte a pajtását. Emiatt menekülnie kellet Németországból, ahol halálra keresték. Idefutott a hazájába, arcát elváltoztatva, nevét egy rác névvel cserélve. A valódi családi neve Mányoky Ádám.
Katalin most már részvétet érzett az ifjú iránt az eddigi gyanú helyett.
– Ez a titok köztünk maradjon – mondá Gyarmathy.
– Még férjemnek sem fogom elmondani.
– Talán később. Még most országszerte keresik a drezdai polgármester fiának gyilkosát.
– S hogy él meg itt addig?
– Hát csak szorultan. Én szereztem neki provizori állást, az itteni patikárusnál. Üres óráiban festeget. A tótfalusiaknak festett egy síró Magdolnát, ami remekmű, amiért a helység földesura, Bogdány, négy aranyat adott neki.*
Testimonium Joannis Varjas, professor collegii Debreciniensis. (Varjas János, a debreceni kollégium professzorának bizonyságlevele.)
– Szóljon vele, kegyelmed, professzor úr. Fesse le az én uram arcképét; én adok neki érte nyolc aranyat.
Még aznap megvolt az alku.
A világhírű festő learcképezi Baranyi Miklóst nyolc arany díjért.
