III. Az arcképek
III. Az arcképek
A legmerészebb költői fantázia nem vetemedhetnék arra, hogy egy világhírű művészt, aminő Mányoky Ádám volt, aki Párizsban, Drezdában, Hollandban végezte tanulmányait, aki a szász királynak udvari festője volt, akit a Rákóczi fejedelmek protegáltak, akinek hírneves arcképeit, III. Ágost királyt, Sembek és Sapiha kancellárokat a múzeumok őrzik, akinek menyasszonyképe Szaniszló Ágost képtárának gyöngyét képezte: hogy ezt a híres alakot Debrecenbe hozza, boltcímereket és kurtanemesek arcképeit festeni néhány aranyért, s a dicsőségteljes életéből kiszakítani egy évet – regénycsinálásra. És ezt bizonyítják az írott tanúságok, amiket egy erős akaratú asszony összegyűjtött. Itt járt a nagy művész a puritán képgyűlölő alföldi városban, és teremtett remekműveket az ecsetjével Mányoky Ádám.
Az első arcképe volt Baranyi Miklósé. Sokáig dolgozott rajta. Mint provizor a patikában csak akkor szabadulhatott a festőállványhoz, amikor a recipéket abszolválta. Maga a modell sem volt mindig kapható. A komisszáriust hivatala gyakran a táborba szólítá. Azonkívül is Mányoky nagyon minuciózus volt a festői modorában; a farkasbőr-kacagányt úgy kidolgozta, hogy annak a szőrszálai kivehetők voltak, s egy-egy szemen eldolgozott egy hétig. Hanem aztán tökéletes is volt az arckép; majd hogy meg nem szólalt, csakhogy ki nem lépett a rámából.
Katalin mindennap kíváncsian nézte, hogy alakul át a festmény élő alakká. Minő csodákat mível az a kéz, mely tízféle színből készít keveréket az ecsetjével, s eltalálja vele az igazat. Teremtő lélek lakik ez emberben.
E kép festése alatt nagy látogatottságnak örvendett az Ungvári-ház. Mindenki óhajtotta ezt a csodát látni. Kőművesné asszonyom mindennap eljött azt megnézni; megesküdött rá, hogy ez az arckép mindenütt ránéz az emberre, akárhova álljon, sőt, azt is susogta, hogy ez a kép megszólalt, s azt kérdezte tőle: „No hát Kőművesné, mi hír a városban?” Hébe-hóba aztán Katalin asszonyról is hordott híreket Kőművesné a főtisztelendő asszonyhoz. Hogy az asszonyka irtózik a vajas ételektől. A püspökné erre meglátogatta Katalint, s megnyugtatá. Ez valaminek jelensége, amin mindenkinek át kell esni.*
Documenta Baranyiana. (Baranyi periratok.)
Később már azt is besúgta Kőművesné, hogy Baranyi Miklós uram szigorúan meghagyta a cselédeinek, hogy a felesége keze ügyéből minden varrótűt, tölcsért, öntözőkannát, furulyát eltávolítsanak, ellenben közelébe hozzák a sodrófát, csöves kukoricát, hegyes árt, gombostűt. A tapasztalt hölgyek összehunyorítottak rá, ők értik ennek a hieroglifjeit.
Baranyi Miklósnak most már kevesebbet kellett hazajönni a táborból: nem kellett a piktornak ülni.
Hát az asszony?
Úgy! úgy! Igaz! Arról sem szabad elfeledkezni egy jó férjnek. Amint a piktor a Miklós arcképével elkészült, a nemesúr kifizette az árát, azonnal megrendelé, hogy már most az asszony arcképét is fesse le, amit az készséggel elfogadott. Ekként leróva férji kötelességét, Baranyi Miklós sietett vissza a blokádatáborba.
Ahogy előre megjósolá, bizony kitelelt a kuruc tábor a nagyváradi labanc sereg strázsálásában, sőt, ki is tavaszodott, anélkül, hogy az ellenségek egymással egy puskalövést váltottak volna.
Ez alatt az idő alatt bizony Baranyi Miklós uram többet időzött vidéken, mint Debrecenben. Titulusa volt rá.
De hát akárhogyan kerülgetjük, mint macska a forró kását, csak rá kell térnünk a valóságra. Hisz természetes dolog ez.
Van egy bizonyos állapot a boldog házastársak életében, amit a közmondás ezzel a szóval fejez ki: „a férj borjúkötélen van”. Nemigen költői kifejezés, de találó.
No hát ebben a stádiumban a férjnek sok mindenféle meg van engedve. Úgy viselheti magát, mintha legényember volna. Eljárhat víg társaságokba – egyedül, s taposhatja a földet a szépasszonyok körül. – Bizony meg is teszi. – Mit használna vele, ha otthon ülne a feleségénél, s hallgatná annak az Isten áldásával együtt járó panaszait? Bizony nem veszi tőle rossznéven senki, ha ez idő alatt éli világát. Legkevésbé a szerető feleség.
Katalin csak nevet rajta, mikor a hűséges hírhordó Kőművesné elhistorizálja előtte, hogy itt meg ott hogy rúgta a port Miklós úr a táncban a szép Sándor Zsuzsannával, a híres özvegyasszonnyal, aki hét vármegyében nincs az a tánc, lakodalom vagy vendégség, ahol jelen nem lett volna. Az volt a szokása, hogy amely vármegyebeli úriasszonyokat tudta, hogy nem lesznek jelen a vendégségben, azoktól kikérte kölcsön a cifra ruhájokat, gyűrűiket és gyöngyeiket, melyeket aztán más úriasszonyok megismertek rajta. Ezzel szokott – mindenütt táncolni Baranyi Miklós uram.*
Nobilis Johannes Cherny primus testis vallomása. Documenta Baranyiana. (Nemes Cherny János, első tanú vallomása. Baranyi periratok.)
Katalin azt sem bánta. A szép özvegyasszonytól nem féltette ő a szeretett férjét. Hadd táncoljon vele, amíg szabad!
Kőművesné asszonynak egy kardinális hibája volt: az, hogy olyankor pletykázott legveszedelmesebben, amikor a hírmondásának kilenctized része igaz volt; csak a tizedik rész volt hazugság.
Ennél az esetnél eszembe jut egy zsidó legenda. A zsidóknál is az a (hibás) elővélemény, hogy a veres hajú ember rossz ember. Ezt már az újszülött is tudja. Azért, amint a világra jöttével megpillantja, hogy neki veres haj jutott, könyörögni kezd a Jehovának, hogy vegye el róla ezt a megbélyegző jelt, s engedje a haját barnára változni. Jehova könyörül rajta, s azt mondja: jól van, megengedem, hogy a hajad barnára vagy szőkére változzon, ha megfogadod, hogy jó ember fogsz lenni. Ha aztán rossz ember válik belőle, akkor a Jehova a barna haj mellé veres bajuszt, szakállt növeszt neki: s az ilyen ember van legjobban kipécézve, akinek a haja barna, a bajusza veres. Ilyen felemás volt a Kőművesné legveszedelmesebb hírmondása. Telebeszélte a fülét Katalinnak Miklós úr csélcsapságáról a szép özvegy Sándor Zsuzsánna körül; de elhallgatta, hogy van a szép özvegynek egy serdült leánya, aki még nem táncol, nem dűl a karjába a mámoros udvarlónak, de titokban ábrándos pillantásokat vált az anyja táncosával.*
Cherny tanúbizonysága. D. B.
Ezt elhallgatta a veszedelmes zavagyhírlő.
Ezalatt a női arckép is szépen haladt előre … Volt már rajta mit szemlélni; jártak is az ismerősök a csudájára.* Az arckép hasonlított a valóságos alakhoz.* Megnézte azt maga a szuperintendens is; de feddő szóval jegyzé meg róla, hogy az semmiképpen nem helyeselhető, hogy az asszonyi alaknak a nyaka és az egyik válla minden takaró nélkül vagyon. Amire a piktor azt hozá fel mentségül, hogy ilyen a görög viselet, amit ő klasszikusnak nevezett. Amire helyesen replikázott a főtisztelendő úr e szavakkal: „Baranyi Miklósné asszonyom azonban nem görög többé, hanem kálvinista, akinek a nyakára és vállára csipkekendőt illik borítani.” Amit a piktor meg is ígért, s ezzel elérte, hogy ki nem prédikáltatott.
Prudens et circumspectus Stephanus Bajdó tanúsága. (Az okos és körültekintő Bajdó Istán tanúsága.)
Nobilis Anna Füleky tanúsága: „Ő Kegyelme Ungvári Katalin igen szép termetű, igen szép magaviseletű, fehér, piros, egy kicsinyég hosszas s gyenge ábrázatú asszony volt.” Doc. Bar.
Miklós úr a felesége képének a festése alatt is többször megjelent Debrecenben, s kedveskedése jeléül mindannyiszor hozott neki egy rókabőrt, néha többet is, amivel eldicsekedett Katalin a szomszédasszonyának, Seress Erzsébetnek: „Látja kend, hogy szeret engemet az uram; milyen szép ajándékokat hozott nekem!”
A tavasz nyiltával a tudós doktor s a javasasszony tanácsára derült szép napokon kikocsizott Katalin a virágos mezőre. A festő elkísérte, de úgy, hogy ő a kocsis mellett ült a bakon, az úriasszony a hátsó ülésben egyedül. Az útfélen leszálltak, Katalin elfogadta a festő kezét, mikor az árkon, bakháton át kellett kapaszkodnia. A réteken javában nyílt a szegfű, liliom. A festő szakított a vadvirágokból, s asszonyának nyújtá, akinek sejtelme sem volt róla, hogy micsoda főbenjáró bűnt követ el ő akkor, amidőn egy vadszegfűt elfogad egy idegen férfi kezéből. A kocsis látta!
Csak éppen a bal kéz volt kidolgozatlan az arcképen, mely egy lanton nyugszik, olyanformán, mintha annak a húrjait pengetné. Azt a festő dolga eligazítani, hogy az ujj hogy legyen elhelyezve: ez itt fölemelve, az ott meghajlítva; ez igazgatás közben megtörtént a piktorral, hogy arra a szép fehér patyolatkézre egy forró csókot nyomott, s azzal egy időben egy vággyal és gerjedelemmel teljes pillantást vetett az úrnő arcára.
Katalin felháborodva ugrott fel helyéről. Kitiltó mozdulattal nyújtva ki a karját a festő felé.
– Távozzék el kegyelmed azonnal előlem! – kiálta rá indulattól reszkető hangon.
– De még nincs készen a kéz! – hebegé a piktor.
– Marad úgy, ahogy van. Többet nem ülök kegyelmednek.
E szónál elsietett az utcai szobából, amelyben (a világosság végett) a képet festették.
A művész összepakolta az ecsetjeit, festékeit, s hazament. Azonban ottfeledte azt a kis kézi tükröt, amit a festők használnak az arcképfestésnél. Ez a tükör mondja meg nekik, ha valami rajzhibát ejtettek a képen.
Katalin ezt a tükröt utána küldte a művésznek Ilonától, egyúttal a nyolc arany díjat is megküldte neki, ami az arcképért járt.
Nagy dolognak az alapja lett aztán ez a küldött tükör s azok az aranyak.
