XVII. A gyermekkéz betűi
XVII. A gyermekkéz betűi
No, Baranyi Miklós uram ugyan rosszul vetette meg a feje alját, amikor asszonyokat ingerelt föl maga ellen holtig való gyötrésre. Nem volt a fejének nyugta. Azt sem tudta, honnan izzad, honnan fázik?
A legelső és mindennapi kínzója volt a saját új felesége. Azt az a fatális jelenet ott a szőlőben egészen idegbeteggé tette. Rémlátó lett, minden álmában megjelent előtte az eltaszított asszony, árva gyermekével, százféle alakban, vérző testtel: megölt gyermekét kezében tartva, s Heródes fejére átkait kiáltva. Éjente az új nő felriadt álmából, sikoltva, s a férjéhez rohant rimánkodva: „Ne öld meg, ne öld meg azt a kisgyermeket!” Az asszony sikoltozására összefutott az egész ház; Zsuzsánna asszonnyal, s a boldogtalan férjnek hajnalig kellett csitítani, vigasztalni kísértetlátó feleségét. Nagyobb pokol ez a Morhút verménél.
S ez ellen se doktorok, se javasasszonyok nem tudtak semmi orvosságot. A régibb időkben azt mondták volna, hogy a rossz szellem szállta meg az asszonyt, s igyekeztek volna azt exorcizmus által kiénekelni, kifüstölni belőle; de a felvilágosodott XVIII-ik században már nem hittek az ördög hatalmában, s még kevésbé a papok ördögűző tudományában, s így az idegbeteg asszonyok gyógyítása a világi doktorokra maradt: azok pedig még nem állapították meg a nervózis, neuraszténia komplikált szisztémáját, amit már manapság nagyon jól ismernek, segíteni is tudnak rajta (ha Isten úgy akarja), de történetünk idejében ez bizony a legfőbb csapás volt, amit a sors egy keresztyén férjre mérhetett, akinek aztán az ideges feleségen kívül egy hideg szívű, de forró epéjű anyós is adatott osztályrészül.
Sándorné asszony állandó levelezésben volt Katalinnal. Az eltaszított asszony mindent megtudott, ami elvált férje házánál történik.
Egy napon Sándorné asszony személyesen látogatta meg Katalint debreceni lakásán. Késő éjjel érkezett, hogy senki se lássa, s hajnal előtt eltávozott.
A két asszony egy messzeható tervet főzött ki titokban.
A Miklós gyerek akkora volt már, hogy odahaza (még iskolába nem adták) a nagybetűket rajzolgatta veres plajbásszal. Gyorsan fejlődött az esze. Megtanulta a betűket összerakni, szavakká illeszteni.
Eléje tettek egy darab papírost, arra ő felpingálta öreg betűkkel: papa puszi Miki.
Ezt elküldték Sándornénak levélben, ő átadta a leányának, az pedig kedveskedett vele a férjének.
A septemvir úr tüzet okádott haragjában, mikor ezt a gyermeki firkát meglátta. Ha megkaphatná a postát, aki ezt ide becsempészte, ötvenig veretné! A felesége nagy nehezen tudta lecsillapítani. Még őtet „papának” meri nevezni a „Miki”.
És ezek az üdvözlő levelek pontosan ismétlődtek minden névnapján, születésnapján, az első menyegzője napján, újévkor, karácsonykor a főúr örvendeztetésére.
Igazán örvendeztetésére. Mert amilyen keménynek mutatta kívül magát, szívében olyan érzékeny volt. A septemvir dühöngött, az apa gyönyörködött.
A gyermeki firkák tökéletesültek. Már az volt rájuk írva: Száz puszit papának Baranyi Mikike.
Ezeket mindig a feleség tette az asztalára.
Aznap nagy zivatar volt a háznál, de azt el kellett fojtani, mert ezeken a napokon vendégsereg gyűlt a házhoz, s akkor nyájas képet kell az úri házastársaknak mutatni. Délig járhatja a „lélekteremtette”, de délben már „kedves angyalom, galambom”.
A septemvir úr haraggal vágta a földhöz a gratuláló levélkét, s rátaposott a sarkával.
Hanem aztán az íróasztala fenekén meg lehetett találni mind ezeket a levélkéket egymásra elrakva, a rájuk gázolt patkó nyomával. Ez volt az autentikáció.
A szíve fájt, a szíve vérzett a hatalmas férfinak, de az úri büszkesége nem engedte azt az arcának mutatni, a száján kitörni. Nem volt más neve a fiának, amivel említé, mint „az a kölyök, az a zabigyerek”.
S annál inkább hordták neki a leveleket tőle.
Később már szép kalligráfiával írt a gyerek, értelmes mondatokat „Kedves atyám uramnak”. A septemvir kiadta a parancsolatot a hajdújának, hogy semmiféle levelet ne hagyjon a házához hozni a postásnak: maga menjen fel a postára. Nem ért el vele semmit. Azért a levelek csak ott voltak az alkalom napjára. Amit három asszony elhatároz, az ellen nincs apelláta a septemvirális táblához.
