XVIII. A gyermekruhácskák
XVIII. A gyermekruhácskák
A három asszonynak egy negyedik szövetségestársa is akadt: a nagyanya.
Borbély Fekete András fürmender uram jobblétre költözött; azt mondták: aranyér volt a baja. Nyugodjék békével! A fiát, Ádámot, a nagy intrikust, elvitték falura prédikátornak. Jól jártak vele.
Ekkor aztán az özvegyen maradt Mária, a Krisztina néni meg az Ádám fiú pörbe keveredtek afölött, hogy kié legyen a ház?
A városi perrendtartás mellett előre meghatározható volt, hogy azé lesz, aki a másikat ki tudja böjtölni a világból. Voltak ott egymást felöklelő törvények s egymást kölcsönösen elemésztő szóbeli végrendeletek. A két asszony a ház két szélső szobáját foglalta el; de mindennap összejöttek a közös konyhában veszekedni. A fiú is be-berándult, s amelyik hölgynél beinvitálta magát ebédre, annak segített a másikat szidni.
Úgy látszott azonban, hogy az özvegy adja meg magát. Ágynak esett, nem bírta tovább a gornyadozást: lábai megdagadtak.
Egyetlen ápolója volt, az Ilona leányzó. Ugyanaz, aki azelőtt Ungváriéknál szolgált. Az a bizonyos.
Egy rosszul eltöltött éjszaka után reggel azt mondá a nagyasszony a szolgálójának:
– Hallod-e, Ilona, én szeretnék a Katalin menyemmel kibékülni, mielőtt meghalok. Hívnátok ide hozzám.
– Jaj! Én oda nem mehetek; mert ott engemet felképelnek.
– Küldjük hát oda a Kőmüvesnét.
– Annak meg nem fogják elhinni.
– Húzd ki csak azt az alsó fiókját az almáriomnak, ottan találsz egypár sárga csizmácskát: vigye ezt oda a Katához a Kőmüvesné azzal a szóval, hogy ezt küldi a nagyanya a kis unokájának: próbálja fel, jó-e a lábára, s ha ráillik, akkor jöjjön ide a nagyanyjához az anyjával együtt, még majd egyebet is kap. Ez csak elég bizonyság lesz.
Úgy is történt. A Kőmüvesné elvitte az izenetet, meg a sárga lábtyűket Katalinhoz; az izenetet kibővítve, a csizmácskákat pedig fédervájsszal behintve, hogy könnyebben felcsússzanak.
Katalin közölte a dolgot a férjével, aki helyeselte, hogy a neje meglátogassa az anyósát, ha az maga hívatja a betegágyához, s miután a sárga csizmák is teljesen ráillettek a Miklóska lábára, kézen fogta a gyermeket, s elvitte magával az özvegy lakására.
A gyermek abban az évben kezdte el az iskolába járást: nagyon jó tanuló volt. Egzamenkor ő kapta a piros szalagon függő aranyos csillagot a nyakába. Első volt a padban.
Mikor Katalin az ágyban fekvő Mária szobájába belépett, láttára az anyósa nagy sírásra fakadt, karjait tárta eléje, s átölelte.
– Bocsáss meg énnekem, drága jó leányom. Bocsáss meg azért, amit ellened vétettem, hogy nyugodtan haljak meg.
A szobában még Vécsey Istvánné volt jelen, a fürmenderné szomszédasszonya, ki a beteg látogatására jött.*
A tanúvallomásokból feljegyeztük Félfalusi Zsófia, Szilágyi Mártonné bizonyítását: „Vécseynétől hallottam, hogy Borbély Andrásné asszonyom halála előtt magához hívatván Ungvári Katalin asszonyt, megfogta a kezét és megkövette ilyenképpen, hogy „megbocsáss Kató, engem az Isten megítélt éretted: mert én neked sokat és nagyot vétettem, én miattam ártatlanul szenvedsz és bocsáss meg nekem.” Doc. Baranyiana.
Katalin megölelte, megcsókolta az anyósát. Ez volt a megbocsátás kifejezése. Azután odavezette hozzá a fiát. A nagyanya összecsókolta a fiú orcáját.
– Nemhiába hivattalak ide a fiaddal együtt. Végrendeletet akarok tenni, melyben a fiadat teszem meg egyedüli örökösömnek; neki hagyom házamat, anyai birtokomat, szerzett szőlőimet. De még életemben akarok neki valamit átadni, ami többet ér minden világi javaknál: az atyjának a szeretetét. Nem egyszer, de sokszor írtam levélben, mondtam élőszóval a fiamnak, amikor idejött, hogy bizony az ő fia a Miklóska, szeresse, ismerje el. Kemény maradt a szíve. Nagy az ő büszkesége. A méltósága nem engedi, hogy meglágyuljon. Most ezt gondoltam ki. Nyisd fel azt az almáriumot, s szedd ki belőle, amit benne találsz.
Katalin megtette, amit az anyósa mondott.
Az a szekrény tele volt fiúöltözetekkel.
– Vedd elő, amit legszélről találsz.
Az volt egy karmazsinpiros nadrágocska meg egy zöld kamuka dolmányka filigrán ezüstgombokkal.
A beteg asszony rekedtes hangon suttogott.
– No, itt látod ebben az almáriumban mind azokat a ruhákat, amiket a Miklós fiam növendék korában viselt, amint azokból évről évre kinőtt, s én új ruhát készíttettem a számára, egész a bennlakó diáki tógájáig, amit meglett korában végre a katonai mundérjával cserélt fel. Ez itt mind együtt van, évről évre külön rakva. Ezt én most mind a te fiadnak ajándékozom. Viselje ő az apja gyermekkori öltözeteit. Próbáld meg a legelsőt: öltöztesd fel bele.
Katalin ráadta a kisfiára az apja gyermekkori köntösét, amit annak csináltattak ünnepnapra. Mintha csak rászabták volna.
Borbély Fekete Andrásné asszonyomnak a könny kicsordult a szeméből.
– Mintha csak őt látnám, az édes fiamat, ilyen idős korában. Még a járása, a fejhordozása is szakasztott olyan.
Katalin csókolta az anyósa kezét meg a fia arcát, felváltva.
– Még nem végeztem el, amit mondani akarok – rebegé az öreg asszonyság. – Én azt kívánom tőled, hogy így ebben az öltözetben küldd el a fiadat az ő apjához, a méltóságos úrhoz, majd amikor mind a kettőjüknek neve napja lészen, hadd lássa ő meg tulajdon magát, megújulva a saját fiában.
– Elküldjem? – szólt hüledezve Katalin.
– Jól tudom, hogy te magad nem viheted oda. Te magad nem kerülhetsz többé vele szemtől szembe. De hát van egy hűséges cseléded, akire rábízhatod: a derék Kardosné. Ő elviszi, vigyáz rá, vissza is hozza. Többet is megmondok neked. A méltóságos úr új felesége vágyódik utána, hogy a fiacskádat lássa, úgy küldheted hozzá, mint második anyjához. Nagyon jól fogadják: semmitől se féltsed.
Katalin hajlott rá.
– Még tovább is terjed a mondókám – folytatá Mária asszony. – Nyúlj csak, kisfiacskám, a dolmányod zsebébe, találsz ott egy írást: vedd elő. Tudsz-e már olvasni?
Az,anyja felelt helyette.
– Óh, már tudja az egész kiskátét, a Hübnert, húsz zsoltárt énekel: az egzámenten ő fogadja orációval a viztátorokat.
– Éppen mint az apja kis szeksta korában.
Miklóska kibontá az összehajtott papírost, s arról szép folyékonyan leolvasá az arra írt rigmust. Névnapi köszöntő volt az (akkori magyarul úgy hítták, hogy onomasztikon), amit az első Baranyi Miklós mondott el András napon az édesapjának, s olyan esze volt a gyereknek, hogy magától kiigazította az abban előforduló András napot Miklós napjára.
A beteg asszony kacagott örömében, míg a köhögés elő nem vette.
– Éppen így mondta el az én Miklóskám is ezt a rigmust, a végén ő is éppen elpityeredett, mikor azt mondja a vers végén: „Az én kedves apám éljen soká, vivát! És szeresse nagyon szófogadó fiát.”
Ennek különös oka is volt elpityeredni.
– No hát ezt a rigmust mondja el majd a méltóságos úrnak a neve napján a Miklóska. Ezt ha meghallja, ha kőből nincs a szíve, bizony ki fog engesztelődni iránta.
– Úgy légyen. Amen! – rebegé Katalin.
Aztán megegyeztek benne, hogy Miklós napjára elküldik kocsival a Kardosné őrizete mellett a zöld dolmányba, piros nadrágba, sárga csizmába öltöztetett Miklóskát a zenyei kastélyba, előre értesítve jöveteléről a háziasszonyságokat, akik, csak a névnap reggelén fogják őt a méltóságos úr elé vezetni. Mivelhogy ősi jó szokás szerint a névnap előestéjén nagy dáridó szokott lenni, melyen az ismerősök, atyafiak, úri kollégák kakaskukurításig mulatnak: a névnap reggelén következnek aztán az ünnepélyes gratulációk.
Mária asszony ezt így elintézve Katalinnal, összepakoltatá az eddig őrzött ifjonckori ruháit a Miklós fiának, amikből az kinőtt: viselje azokat sorra az unoka. Az utolsó, amelyikben már harcolt és híreskedett, az ott volt Katalin birtokában: az kellett a piktornak, mikor az arcképet festette, modellnek.
– Még talán ezt is fogja viselni!
Ahogy a nagyanya előre megmondá: a vendégül hozott Miklóskát a zenyei kastélyban igen jól fogadták. A Kardosné betanította neki, hogy az ifjabbik asszonyságnak azt mondja: „kis mama”, az idősebbet pedig úgy címezze: „édes jóm”.
Mind a két hölgy becézve fogadta a gyermeket, Zsuzsika az ölébe vette, s a saját fésűjével igazgatta a haját: Sándorné pedig odavezette hozzá a kis öccsét, a Gyuricát. A két gyerek rögtön összebarátkozott.
Zsuzsika asszony megismertette őket egymással: Ez a te édes bátyád, a Miklóska. Ez a te kedves öcséd, a Gyurica. A két gyerek egyszerre elfogadta a testvériséget.
Estefelé érkezének meg a kastélyba. Már akkor tele volt úri vendégekkel a ház: a méltóságos úr el volt foglalva újon érkezőkkel. A gyerekszobában mulathattak a gyerekek a maguk módja szerint. A Miklóska fölényben volt: ő már csodadolgukat tudott elmondani a Hübnerből, Sámsonról, Góliátölő Dávidról, álommagyarázó Józsefről, amiket Gyurica tátott szájjal hallgatott. Ő még nem járt iskolába: az apja visszatartotta a betűk ismeretétől. Ellenbe ő meg a csigahajtásban, a pilinckugratásban volt járatos, amire a Miklóskát otthon nem tanították. Egyszeregyszer kitekintett a gyerekszobába hol Sándorné, hol Zsuzsika asszony, s hozott a gyerekeknek a belső asztalról körömfaladékot, amit azok szeretnek.
Végre lefektették őket egy közös ágyba: beállván az alvás ideje: a jó Kardosné odaült az ágyuk mellé, s elkezdett nekik mesélni a Hüvelyk Palkóról meg a Csalóka Péterről, amin aztán a gyerekek, egymás fejét átölelve, szépen elaludtak.
Másnap maga Zsuzsika jött be a gyerekszobába a két fiút megmosdatni, megfésülni, felöltöztetni. Azzal kézen fogta őket, s bevezette a méltóságos úrhoz, aki nagyon jókedvűnek látszott az éjjeli mulatság után.
Elébb a Gyuricán volt a sor, a kisebbiken, hogy a felköszöntőjét elmondja, amely ekképpen hangzott:
Én kis féreg,
Szépen kérek,
Mézes bábút,
Az apátú.
Szépen kérek,
Mézes bábút,
Az apátú.
Ezt bizonyosan a dajka tanította be neki.
De amikor a kis lurkó (bizonyosan a hajdú sugalmazásaiból) hozzátette, két kezét az oltalmazott testrészére takarva: „de nem a korbácsot hátú”.
– Ejnye, te kis pernahajder.
Ez mind az édesmama vezetése alatt történt.
Ekkor jött be Sándorné asszony Miklós úr szobájába, a Miklóskát kézen fogva.
Baranyi Miklós elámult, mikor saját magát látta közelíteni gyermeki alakjában. Még a lépése is ugyanaz volt; az a lábhegyre emelkedő lejtés járás közben, aztán a megállása, a fej fölvetése. Tulajdon ő maga hétéves korában.
S amikor megszólalt elkezdve a rigmust. Ez a hang is az ő gyermekhangja! Hát még a versemény maga. Minden sor eszébe juttatá boldog gyermekkorát. Érzé, hogy ellágyul. Közel volt hozzá, hogy megbánja, amit tett. Az apa került a méltóságos úr fölé. Az utolsó, elzokogott verssornál odavonta a gyermeket a két térde közé, s érzékenységtől áthatott hangon szólt hozzá.
– Ki tanította neked ezt a rigmust?
– Az édesanyám.
A főúr elővonta dolmányából az erszényét, s kivett belőle egy Szűz Máriás aranyat, s azt a fiú markába nyomta.
– Ezt vidd az anyádnak.
Miklóska az aranyat adó kézre borult, s azt megcsókolta háromszor is. A főúr felemelte kezével a gyermeknek a fejét, hogy az arcába lásson, s aztán azt kérdezé tőle: „mi a neved kisfiú? Kinek hívnak?”
Ha ennek a fiúnak az ereiben csak egy csepp lett volna a vigyázó, az óvakodó görög vérből, azt rebegte volna, amit minden gyermek szokott: a keresztnevét, az éd-nevét, amin mindenki híja; de az igazi apja fia volt: valódi Baranyi-szülött; büszke, dacos, helytálló. Felkapta a fejét, kiegyenesedett a kérdésre, s kivágta a választ:
– Az én nevem nemes Baranyi Miklós.
Ezzel a gyöngéd terv, amit az asszonyok kifundáltak, mind össze lett törve.
A főúrban egyszerre fölülkerekedett a büszkeség az atyai elérzékenyülésen. Haragtól reszelős kemény hangon kiálta a fiúra.
– Én megtiltom neked, hogy magadat Baranyi Miklósnak nevezd, s ha megtudom, hogy azt mered tenni, ugyan megveretlek.*
Sápi Istvánné tanúvallomása. Doc. Baranyiana.
Sándorné asszony, megrettenve, kapta meg a gyermek kezét, s hirtelen kivitte a szobából, az ott vigyázó Kardosné kezébe adva: „Vigye kend haza az anyjához: ugyan rosszul jártunk.”
Csak Zsuzsika asszonyság meg a kis Gyurica fia maradtak a főúrnál, aki egészen föl volt gerjedve a nagy indulattól.
Az asszony reszketett, még mukkanni sem mert. Csak a kisgyermeknek, a Gyuricának maradt helyén a szíve. Ez az ártatlan gyermek (akinek osztozótársa volt a kitagadott fiú), odafutott a haragvó apjához, átölelte, és jólelkűen kérlelé:
– Édes jó apácskám, ne haragudjál a szegény Miklóskára: hisz ő az én édes bátyám.
Erre még jobban feldühödött a büszke főúr:
– Akkor te sem vagy az én fiam. Te kölyök, te fattyú.
S rohant a korbácsért. Ez a hasznos nevelési szerszám ott függött minden úri háznál az ajtó sarkára akasztva: szép őzlábnyele volt, vékony szíjból fonva a csapója, s szironnyal díszítve. (Nálunk is volt: én is kaptam belőle: rászolgáltam.) Ez volt az apai fennhatóság látható szimbóluma. Baranyi Miklós megverte a fiát (azt a kedvesebbet!) ezért a szaváért. De a Gyurica is kemény legény volt: még a sírás jajgatás közben is, az ütések alatt, azt kiabálta az apjának: „hiába ütsz, azért én mégis a te fiad vagyok, a Miklóska is a te fiad”.*
Csekőné, Sújtó Katalin tanúvallomása. Doc. Bar.
Zsuzsika e kegyetlenség láttára görcsös ájuldozással rogyott össze: amire Sándorné asszony és a szolgálója, Sujtó Katalin berohantak a szobába, s erővel kivették a büntetett fiút az apja keze közül.
No de aztán azt a szitkot, mocskot, átkozódást, amit Sándorné asszony halmozott Miklós úr fejére, kellett volna írásba szedni! Elnevezte azt mindennek: hóhérnak, porkolábnak, csak septemvirnek nem. „Itt van! Megölte kend a feleségét! A saját neve napján! Gyilkosnak adtam a leányomat! Inkább tatárnak adtam volna!”
Ezt nem állhatta ki a keresztyén ember! Hisz a purgatórumra csak a másvilágon kerül sor. A septemvir úr, nem állhatva a fejére zúduló zivatart, el-kiszaladt a kastélyból, befogatott, s lóhalálában elnyargalt, Debrecenig meg sem állt: otthagyott feleséget, anyóst, gyereket, gratuláló atyafiakat, elöljárókat. Ilyen mulatságos névnapot csinált magának a septemvir úr.
A Debrecenbe rohanó ostromának pedig ismét az volt a célja, hogy kegyetlen bosszút álljon. Ezúttal az édesanyján.
Könnyűszerrel kitalálhatta, hogy a mai kellemetlen szcéna az ő tudtával és akaratával indíttatott. Hisz ő tartogatta az ő gyermeki gúnyáit; ő ruházta fel azokkal a Katalin fiát; azt a névnapi köszöntő rigmust sem adhatta a kezébe más, mint az öreganyja, valamint a tanácsot sem súghatta más a fülébe, hogy így öltöztetve, ezzel a köszöntő verssel ellátva, oda törjön be a kitagadott fiú a hatalmas úr elé, asszonyi praktika mellett, s ezáltal az ő méltóságos epéjét fölkeverje.
Berontott haraggal a beteg asszonysághoz.
– Mit mívelt már megint, anyámasszony, az én mortifikálásomra?
– Mit míveltem volna? Odaküldtem hozzád az édes fiadat.
– Fia a patvarnak. Megtagadom, eltiltom.
– Bíz azt hiába tagadod meg. Hisz úgy hasonlít tehozzád, mintha a szádon köpted volna ki.
– De én megtiltom azt, hogy az én nevemet viselje! Soha fiamnak el nem ismerem: fennhangon kiáltom!
– Szavad kiáltó szó lesz a pusztában: senki sem ügyel rá. A fiad évről évre viselni fogja az utcán, az iskolában ugyanazokat a te ruháidat, amikben tégedet látott járni-kelni minden élő ember széles Debrecenben, s minden ember azt fogja mondani: „Nini, ott megy a Baranyi Miklós fia: az apja képmása!”
– Átkozott legyen az, aki ezt kigondolta!
– Vigyázz, édes fiam! Ne dobálózz könnyen az átkokkal, azok hamar visszaesnek az átokmondó fejére. Az én napjaim már meg vannak számlálva: én sírva és gyásszal megyek az én koporsómba, amiért te az édes fiadat megtagadtad. Te itt maradsz az életnek, s te meg fogsz szenvedni a te kevélységedért. Isten bosszúálló angyalának sok fegyver áll a kezében, s azokat terajtad ki fogja próbálni a te kemény szíveden, amíg úgy megpuhulsz, mint a viaszk. Most menj a magad eszével, én is megyek jó Isten hírével.*
Secundus Testis: nobilis ac generosus dominus Sigismundus Fekete de Várad, adjuratus, examinatus fatetur.
Ad punctum 2-dum de utri.
„Ugyanakkor tájban, midőn a nénjénél, Borbély Andrásnénál lakott, tulajdon maga beszélte Borbély Andrásné asszonyom a fatensnek fülei hallatára, hogy midőn Ungvári Katalin asszonyt a patikárus legénnyel való vád miatt megfogták, és tömlöcbe tették volt, onnan úgy bocsátotta el a debreceni nemes tanács, hogy meg nem büntettetett s nem exequáltatott semmi részben.
ad 3-ium. Tulajdon nagynénjének szájából hallotta, sokszor nagy fohászkodással és sírása közben is beszélleni: „hiába tagadja a fiam, Baranyi Miklós, Ungvári Katától született Baranyi Miklós fiát, mert az tulajdon valóságos gyermeke.” Hallottam azt is, hogy mondotta Fekete Mária asszony szemtűl szembe Baranyi Miklós úrnak: „Megver téged az Isten, ha ezt a gyermeket eltagdod.” Azt is mondta: „Sírva és gyásszal megyek én az én koporsómba te miattad, hogy azt a gyermeket eltagadod, mert az valósággal olyan is, mintha a szádból köpted volna ki.”
Signatum. Joannes Meleczky, inclitae tabulae Regiae juratus notarius, m. p. (L. S.)
Azzal a fal felé fordult, és nem beszélt többet.
A fia, a hatalmas úr, még aztán sokat beszélt hozzá, kapacitálta, informálta, provokálta, infesztálta; hogy pedig egy szavára sem kapott választ, végre is megfogta a kezét. Hideg volt, mint a jég.
Ott volt már az anyja a Supremus Judex Curiae előtt, aki ítéletet tart – még a septemvirek fölött is.
