L.
L.
A halottakat nem jól hantolták el!
Az eltemetett milliók szemfödele kilátszott a hant alól.
A hadsereg, mely vitézül harcolt, vérzett – még éhezett is, s a katona minden ellenség között azt szokta gyűlölni legjobban, aki megkoplaltatta. A balsiker oroszlánrésze a tábori szállítmányosoké volt.
A zúgolódás, melyet kétszázezer ajk suttog, együttvéve nagy hangot ad.
S a rablók oly elbizakodottak voltak, hogy még a befejezett hadjárat után is folytatták a fosztogatást.
Utoljára egy előkelő tábornok, ki maga is részt vett az egész hadjárat viszontagságaiban, erre a végzetes nyilatkozatra fakadt:
„Aki ezeket a szerződéseket létrehozta, megérdemli az akasztófát!”
S ettől a szótól egyszerre összeomlott az egész kártyavár.
A legfelsőbb parancsszó kimondá, hogy a bűnt ki kell deríteni, tekintet nélkül a személyekre.
S erre a legrettenetesebb drámák egyike lett lejátszva a legszomorúbb színpadon; a törvényszék sorompói előtt. Rémjelenetekben gazdagabb, örvényekben mélyebb Machbethnél, III. Richárdnál.
Napvilágra kerültek egymás után a furfangos csalások, amik milliókban raboltak meg egy államot, és fillérekben a közkatonát, ami megint milliókra megy. A kenyérbe kevert föld, az ellopott két szál fonál – előjött kísérteni a sírból, s halottakat hítt maga után!
S azok mentek a hívásra.
Két főbűnös úgy eltűnt a per elején, hogy soha többet hírüket sem lehetett hallani. Azt állítják, hogy elsüllyedt velük a magas tengeren a hajó, mely őket Amerikába szállítá, s hogy rejtett pokolgép süllyeszté el a hajót.
A tábornok, kinek szobájában a szerződések köttettek, a szép, mosolygó Antinous-alak, mikor megérte azt, hogy ragyogó egyenruhájának karján a porkoláb öt ujjának nyoma ott maradt, nem várta be a szégyent; az iszonyúbb a halálnál. Amint a börtönajtót bezárták mögötte, egy arany melltűvel keresztülszúrta a szívét, s hogy nem jött elég gyorsan a halál, a dolmánya vitézkötésével fojtotta meg magát.
A tanúk, kik bizonyságtételre felhívattak, ijesztő levelekkel riasztattak vissza, s nem mertek beszélni.
Egy igen magas állású tanú, egy fő-fő államférfi, kormánytag, mikor meg kellett volna jelennie a törvényszék előtt, irattárát elégette, aztán felvágta ütőereit, és kikérdezhetlen embert csinált magából.
Maga a fővádlott, a bankigazgató, a nemzetgazdász börtönéből a kriptaajtón keresztül szabadult ki; hová?
Ki nyitotta meg neki az ajtót? Hát a többieknek?
Mindeki azt mondá, hogy még feljebb kell hatolni! Ezek csak eszközök voltak; a vezénylet palotákban lakik.
Ekkor a vizsgáló törvényszék elnöke súlyosan megbetegedett. A közvélemény megdöbbentő dolgokat beszélt e betegségről.
Egy másik bíró vette a kezébe a vizsgálatot. Az hirtelen megbetegedett, és meghalt.
Aztán egy harmadik bíró fogott hozzá. Az rövid időn megbetegedett, és meghalt.
A Borgiák és Ferrarák kezei járnak itten!…
Utoljára vádlottak, tanúk, bírák, mind kipusztultak e rémperből; csak egy fonalszál tartotta még össze az egész szétmálló szemfödelet. S ez a fonalszál volt Vajdár Benjámin. Ő maradt benne: egy közbenjáró, egy „médium”.
S ugyan ki tépne vasmarokkal pókfonalat?
Mikor a nagy cápák kimenekültek a hálóból (ki a partra, ki a tengerfenékre), akkor egy bennmaradt tintahallal legyen-e kielégítve az áldozatért ordító közvélemény?
Hadd fusson az is! – Hanem aztán fusson.
A rettenetes bűnpert betették az országos archívumba.
Vajdár e zivatar alatt meg sem mozdult a helyéről. Jól tudta azt, hogy aki bűnösnek érzi magát, annak legjobb nem nyugtalankodni. A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz; akit futni lát, utánaszalad, és lehúzza. Maga a herceg és a márkinő is helyben tölték az idényt, s nem mentek se fürdőre, se utazni. Nagyon megszerették Bécset.
Egy szép reggel aztán Vajdár meghívást kapott a rendőrséghez.
A tanácsos, aki fogadta, régi jó ismerős volt. Az arcán nem látszott semmi vészjósló komorság. Nyájas volt, mint mindig.
– Önnek el kell hagynia a birodalmi fővárost, huszonnégy óra alatt, s visszatérni hazájába, ahová internáltatni fog.
Erre az egyre nem volt készen Vajdár.
A befogatásra, kivallatásra voltak előkészületei; de a kiutasítás ellen nincs védelem.
Tudakozódni akart. De a tanácsosnak semmi felvilágosítása sem volt a számára többé.
– E perctől fogva egy rendőrbiztos áll önnek a szolgálatára, aki rendeltetése helyéig fogja kísérni.
Megértette. Gondoskodva van róla, hogy meg ne szökhessék.
Vajdár nem tette azt, amit helyzetében minden újonc gonosztevő tett volt, hogy hatalmas párfogójához folyamodjék. Tudta jól, hogy az most számára a legrosszabb hely.
Egyenesen hazament, s egész nap el nem távozott a szállásáról. Szállása Caldariva márkinő palotájának tőszomszédságában volt. Legbelső szobájából átjárás volt törve a szomszéd palota egy rejtett folyosójára, melyen keresztül a szép Cyrene öltözőszobájáig lehetett hatolni. Itt volt az a rejtett bejárás a velencei óra ajtaján keresztül.
Ezen a napon a velencei órának nagyon sokszor eszébe jutott a végzetes tíz órát elverni. De az óramű sohasem felelt rá vissza az ismeretes operadallammal.
– „A szép Cyrene nem akar engem elfogadni!” – mondá magában Vajdár, s aztán gondolt valamit.
Kikönyökölt az ablakon szivarozva. Látta, hogy a ház kapuja előtt ott áll szorgalmatosan a rendőrbiztos.
Egy kolbászkaáruló jött az utcán, attól a biztos vett egy kolbászt. Ez ott ebédel az utcán.
– Nem tetszik? – szólt a biztos az ablakból lenézőhöz.
– Köszönöm, fokhagymás! – felelte az.
Még ő arra gondolt, hogy az megérzik a száján.
Nem jutott eszébe, hogy éhes. Aznap nem ebédelt.
Este hét óra tájon kigördült a szomszéd palota kapuja alól a hintó. A selyemfüggöny le volt eresztve. Hanem azért lehetett tudni, hogy a márkinő benn ül; mert olyankor az inas nem a kocsis mellett ül, hanem hátul a bakon.
Vajdár vette a kalapját, és lement az utcára. A rendőrbiztos tízlépésnyi távolban követé.
Vajdár az Operaházhoz ment. A színházi páholy olyan jó hely, hogy ott nincs kapus, se komornyik, akinek ki lehessen adni az utasítást, hogy az elfogadni nem való látogatót visszautasítsa. S a márkinő itt egyedül szokott lenni. Sohase állhatott ki maga körül társalkodónőt. Valószínűleg azok sem őtet. Látogató pedig egy idő óta nem járt a páholyába.
Vajdár a rendőrbiztosnak azt mondá, hogy jegyet vált magának és őneki is, hogy bemehessen a parterre-re. A pénztár előtti tolongásban aztán sikerült neki elosonni kísérője szeme elől, s a páholyok folyosójára menekülni, s ott hirtelen benyitni a jól ismert páholy ajtaján.
Valami balett folyt a színpadon, a zenekar dolgozott erősen.
A márkinőt nagyon érdekelhették a balerina piruettjei, egészen kihajolt páholyából, úgy szemüvegezett; csak akkor vette észre, hogy valaki bejött a páholyába, mikor az szép jó estét kívánt neki.
A márkinő megrettent, mikor e hangot meghallotta, s aztán – elkezdett nevetni.
Olyan jól voltak idomározva érzékei, hogy mindig ellenkezőjét adják vissza annak, ami szívében történik. Mikor haragszik, akkor szelíden mosolyog; mikor vágyaktól hevül, akkor közönyt mutat, s csábító epedést, ha szíve nem érez; pofont ad az őrjöngő imádat hevében, s fogszorító maenad torzképet mutat a szeretőnek, s csókot vet annak, akit megcsalni készül. Most kacagott, mikor meg volt ijedve.
Nem hitte tán, hogy Vajdár idejöhessen? Látta talán a rendőrbiztost annak lakása előtt sétálgatni? Tudta talán, hogy annak utasításai vannak?
Vajdár a páholy mélyében maradt, a márkinő mögé rejtőzve, ahol a nézőhelyről nem lehetett rálátni.
– Márkinő tudja már, hogy engem Bécsből kiutasítottak.
– Nem tudok róla semmit.
– Azért nem akart magánál egész nap elfogadni. Én többször adtam a kérezkedő jelt.
– Mindig volt valaki az öltözőszobámban; nem bocsáthattam önt be. Mit beszél ön? Hisz az rettenetes volna!
– Reám nézve nagyon rettenetes. Elűzve Bécsből, hazakergetve Magyarországba, ahol minden ember gyűlöl, mi vár reám? Annyi, mintha az életet magát veszíteném el, s még ez élő testtel lennék kényszerítve megkezdeni a kárhozat kínjait. Elveszítek mindent; egy életpályát, melyben el voltam kényeztetve, egy világot, amiben otthon voltam, jövendőmet! De ami rám nézve a legelviselhetetlebb, az, hogy elveszítsem önt! Ön reám nézve több, mint az élet. Ön egy belém költözött lélek volt.
– Talán rossz lélek? S most önből exorcisálják a démont. Ez önnek üdvére fog válni.
– Csakhogy a deamoniacusok rendesen védni szokták magukat erősen az ellen, hogy a megszálló szellemet kiűzzék belőlük. Én a magamét nem adom oda olyan könnyen.
– Beszélt ön már a herceggel?
– Nem, és nem is fogok. Ez a fejemre mért csapás egyenesen őtőle jön.
– Mért tenné azt a herceg?
– Bosszúból.
– Bosszúból? S mi oka lehetne a hercegnek ön ellen bosszút érezni?
– Temiattad!
Ez a „Te” megvilágosítá a választ.
A márkinő közelebb hajolt hozzá. Hízelgett kegyetlen szívének, hogy az eltaposott kígyó kétágú nyelvével még akkor is az ő lábát nyalja. Nem gondolt rá, hogy a kígyónak méregfoga is van.
– Mit akarsz tőlem, bolondom?
– Beszélni akarok veled ez éjjel, bizalmasan, egyedül.
– Jól van. Majd jer oda a rejtekhez színház után, s bebocsátlak.
– Óh, ilyen könnyen nem rázasz le a nyakadról. Én bizonyos akarok felőle lenni.
– Megesküdjem rá?
– Akkor éppen nem hinném. Add ide a velencei óratok kulcsát, hogy mikor hazatérsz, magam nyithassam fel a rejtekajtót.
A márkinő megint nevetett. Annyira megdöbbent e szótól.
– Csak rejtekajtóm kulcsát, semmi mást?
– Tán attól félsz, hogy távollétedben feltöröm a szekrényedet, s elszököm az ékszereiddel? Légy nyugodt, fogják a galléromat. Egy rendőrbiztos van a sarkamban.
– Bolond vagy! Attól félek, hogy valami ostobaságot fogsz elkövetni a szobámban.
– Például, hogy odaakasztom magamat az éji lámpád zsinórjára, s az botrány lesz? Ne félj tőle. Én beszélni akarok veled. Hogy miről? Azt még magam sem tudom. Talán meg hagyom magam nyugtatni egy madártávlatból mutatott jövő kába panorámájával? Talán azt fogom kívánni, hogy légy te is olyan őrült, mint én vagyok. Álruhában, palotád ajtaján át szöktess el magaddal; s aztán járjunk együtt a világban, mint orosz hercegi pár, vagy georgiai fejedelem és királynéja; vagy mint üldözött szabadsághősök. Én adófizetőddé tudom tenni az egész világot. Vagy legyünk komédiások. Táncosnő és prestidigitateur. Mit tudom én, mit akarok veled beszélni? Talán semmit sem? Talán csak egy boldog órát akarok még átélni életemben, s azalatt nem mondani mást, mint a nevedet, és azt, hogy szeretlek! – Add ide azt a kulcsot.
A szép Cyrene úgy tett, mint akit csiklandoznak. Pedig reszketett.
– Félek, hogy valami bolondot csinálsz nálam.
– Azt a bolondot itt a páholyodban is megtehetem.
– Csak nem akarod tán magadat itt előttem főbe lőni?
A márkinő igen erősen nevetett. A balett pulcinellójának bakugrásai indokolták a kacagást.
– Óh, azt nem teszem, angyalom. Ma nem a te „jutalomjátékod” van, hogy én is szerepeljek benne; ami téged nagyon mulattatna. Hanem ahelyett igen egyszerű és igen prózai dolgot fogok elkövetni. Azt teszem, hogy kiülök a páholy előterébe veled szemközt. A parterre-en most engem az a rendőrbiztos, akit lóvá tettem, úgy keres, mint a bolond a hátára akasztott sípot. Én megszöktem előle a pénztárnál, mert bizonyosan tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy a te páholyodba belépjek, vagy akárki páholyába is. Ez általános regula. Az a derék ember, ki most engem odalenn mennyen, földön és kakasülőn kutat, amint meglát itten kikönyökölve, rögtön rohanni fog ide. – Nos tehát, akarja Caldariva márkinő, hogy Vajdár Benjámint egész „èclat”-val itt fogják el az ön páholyában, és holnap az egész moabita újságíró nép keresse az összefüggést Cagliari herceg titkárának elfogatása s Caldariva márkinő elájulása között?
A márkinő csábító szerelmesen nézett reá. Ez a szép tekintet tele volt aqua toffanával, uráréval és ami lappangó, illó halálos mérget valaha föltaláltak.
– Nesze! – szólt nyájasan mosolyogva, s letépte a nyakán függő zsinórról a kis acélkulcsot, s amidőn azt átnyújtá neki, olyan közel érte az ajkaival az arcát, hogy leheletének a melegét érezhette rajta: „Aztán okos légy!”
Vajdár megcsókolta a feléje nyújtott kezet, s eltávozott.
A szép Cyrene, kihajolt páholyából, s az általános tapsba vegyíté a magáét. Azt is hihették, hogy a tréfás Perograllónak tapsol. – Saját magának tapsolt.
