LI.
LI.
Vajdár sietett ki a színházból.
A kísérő biztosnak volt annyi gyakorlati esze, hogy amint „védencét” elveszté szem elől, odaplántálta magát a kijárat elé, s a többi biztosokat is figyelmezteté. Ott megtalálta őt a kijövő.
Este lévén, egész barátságot kötöttek. Vajdár karöltve ment kísérőjével hazáig, s ott felkérte, hogy menjen fel vele lakására. Az azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e elébb vacsorálni. Vajdár azt felelte neki rá, hogy a szűkre mért időt ilyen lappalfákkal most nem töltheti; majd a vasútnál falatozhat.
A biztos, miután meggyőződött felőle, hogy Vajdár szállásának több kijárata nincs egynél, bekvártélyozta magát az előszobába, s engedte, hogy védence az inasával útikészleteit összecsomagoltassa, s bútorai eladása iránt rendelkezzék, és a búcsúleveleket megírja. Az idő rövid.
Vajdár pedig, amint hálószobájába visszakerült, bezárta annak az ajtaját, s a rejtett csapóajtón keresztül a szomszéd Caldariva-palota siket folyosójára sietett át. Egy égő viasztekercs világított az útján. Most már kezében volt a kulcs, mely a velencei óra ajtaját megnyitja, nem kellett kéredzkednie. Ott találta magát abban a szobában, melynek annyi nehéz emléke súlyosult lelkére. A mellékszobába vezető ajtók be voltak zárva. Ide senki sem jöhetett be a márkinő távolléte alatt.
Leült arra a causeuse-re, melyen annyiszor hallotta az ő suttogását, s a viasztekercset letette maga elé.
És aztán várt, és találgatta magában, hogy mit hoz a jövő óra. Megjön-e a démon, aki, mint egy megszálló lélek, bevette magát szívének minden rejtekébe; aki, mint egy megszokott méreg, ott él minden csepp vérében, s magamagát kívánja, mint a mákony, mint a morfium! Vagy ki hagyta magát űzni onnan? A rossz lelkek nem szeretnek holttestekben lakni, s ő már halott? S ha hazajön, mi fog történni akkor? Képes lesz-e őrült szenvedélyből együtt szökni vele a világba?
Várt egy óráig, kettőig. Minden kocsizörgésre felrezzent. Egy sem ide hajtatott.
A színháznak már régóta vége. A szép Cyrene, ha az utolsó dobütést is be akarta várni, már hazajöhetett.
Nem jött haza. Éjfél is elmúlt; s ő mégsem jött.
„Így is jól van!” – mondá magában a várakozó. – „Te meg akartál engem csalni! Majd meglássuk, hogy melyikünk csalta meg a másikat?”
Azzal felnyitá a márkinő íróasztalának a rejtett fiókját, a zár titkával ismerős volt; s kivette belőle – ama bizonyos marokenba kötött tárcát. Egy pillantás a tárca tartalmába megnyugtató felőle, hogy a veszedelmes iratok mind együtt vannak abban. Szépen összehajtotta a tárcát, s eltette a zsebébe.
Tehát adieu, szép Cyrene, örökre!
Még az íróasztal rejtett fiókját sem zárta be, mikor a szobát elhagyta, s a kulcsot benne hagyta az óraajtóban belülről.
Szállására visszatérve felvette az útiköpenyét, s kiment az előszobájába. Inasa és a biztos tartliztak egymással, hogy múljék az idő.
– Én készen vagyok az útra, most már mehetünk falatozni.
Ezt a másik kettő is igen okos indítványnak találta.
Az inast elküldte bérkocsiért. Bőröndjeit lehordták. Egy óra múlva a pályafő éttermében ült kísérőjével együtt, s kárpótolta magát az elmaradt ebédért és vacsoráért bőségesen.
Még a hajnali vonattal akart elindulni.
Hát a szép Cyrene hova tűnt? Minő előbbvaló kötelesség vonta őt el az oly égő lehelettel ígért találkozástól?
A gadarénok démona, mikor a „mester” kiűzte őt a kínzó ördöngösből, azt mondá: „Engedd, Uram, hogy a disznók közé menjek!”
A szép Cyrene a színházból az inasát hazaküldé egy suttogva mondott izenettel: maga pedig a kocsijával, inas nélkül, odahajtatott a külvárosok egy hírhedett táncbarlangjába, ahol a legocsmányabb chansonette-énekesnők – terjesztették a finom ízlést. Nagy élvezetét találta ebben a mulatságban.
Nagy öröme telt benne, hogy valami hozzászegődött fiatal diákot az édes eszétől tökéletesen megfosszon. Az deklamált neki, mint egy őrült.
Éjfél után két órakor érkezett meg az inas a várt izenettel.
(Vajdár elutazott már.)
Az ezüst vállzsinóros inas láttára a szegény diák majd hanyatt esett bámulatában. A márkinő, kit ő grisette-nek nézett, nevetve hagyta ott az asztalnál, s sietett a hintajához, aztán hajtatott haza.
Mikor az öltözőszobájába belépett, első tekintete a felnyitott íróasztalra esett. Látta, hogy a maroken-tárca hiányzik abból.
Nevetése hasonlított a kacajgörcshöz. Nagyon meg kellett rémülnie e látványra. Mintha ott látta volna őt már függni az éjlámpa helyén, vagy a pamlagon keverni kettémetszett torokkal. Hanem csak lassanként leküzdte ezt a felindulást is. – S aztán kétszer-háromszor megvonogatva gömbölyű vállait, kényes daccal mondá:
– Így is jól van! – Te magad akartad így, bolondom. – Én nem tehetek róla!
