I.
I.
Ősz lett.
Le volt már tarolva minden. A földműves reménye, a kalászos vetés, sok más szép reményekkel együtt le volt aratva, száraz volt a fű és a szív. A fák levele sárgult, hulladozott, a napok rövidültek.
Sok földet bejártam néhány hónap alatt, a nyarat az Alföld sík pusztáin töltém, őszre idevetődtem Felső-Magyarország hegyes vidékére, a tél hol fog találni, a jó isten tudja.
Nincsen maradásom. Vágyat érzek menni-menni-menni – elbujdosni. Embertelen, laktalan pusztákon végigbarangolni, utat törni ijedős berkeken keresztül, vándorolni messze, messze kéklő hegycsoportok felé, sehol meg nem állni, nem pihenni, mint kinek az idő drága, felkapaszkodni meredek hegyormok csúcsára s ismét lekúszni hallgatag sötét völgyek sűrűjébe, s ismét tovamenni sietve, sietve! A távol helységek tornyait kerülni, hátra-hátranézve, mint tűnnek el egyenként a láthatár alá, futni reggeltől estig, s ha elnyom az álom, repülni messze, hol az ég a láthatárra hajlik, honnan a felhők feljőnek, hova a csillagok leszállnak, és azokat is elhagyni, és mégsem érni el titeket soha, én lelkemnek messzetűnt vágyai!
…
Sokszor látok repülő madarat. Összegyűlnek seregestől az alkonyatos égen, készülnek a hosszú tengerútra, soraikkal olyan különös betűket alkotnak az égen, amint elrepülnek fejem fölött, hívogató szókat kiáltozva le rám… Miért nem vagyok én is az?
Sokszor találok futó csermelyt utamban, milyen régen szalad és mégsem fáradt el, megy, megy, míg a tengerhez ér, onnan felszáll a felhőbe, a déli szél visszahozza, s azután megint újrakezdi futását, csermely alakjába, tarka kavicsokon, zöldes tenger felé, fáradatlanul, fáradatlanul… Miért nem vagyok én is az?
Sokszor végigmegyek temetőkerteken, a halál kezével írt hosszú sorokon, hol mindegyik betű egy lezárt sírhalom, alattam itt annyian alszanak nyugodt, csendes álmot, egy öllel közelebb a föld érző szívéhez s egy csillaggal közelebb az éghez… Miért nem vagyok én is ott?
