II. Ismael Asmái
II. Ismael Asmái
Három hete volt már, hogy elhagytam Magyarhont, a harmadikban megláttam Iz Nik Mid hegyeit.
Úgy jöttem ide, ahogy a mágus kívánta, szememben könny; szívemben boldogság, szerelem, honvágy nélkül, pedig oly régen elhagytam magam után ősi tűzhelyem, eljegyzett mátkámat s egyetlen hazámat, nem érzék semmit, csak a nagyravágyást.
Előttem volt a rejtelmes föld, jártam az erdőkben, hol a legelső Istent imádták, kinek neve volt Meithras, a legmagasabb hegytetőről meglátszott a hat fehér falu, túl rajtok a sárguló puszta, s a puszta szélében a kisded város – Armazár.
Mint valami árnyékos liget, sötétzöld ciprus s hamvas platánfákból, mik közül itt-ott mecsetek ragyogó kúpjai s fehér, nyúlánk, oszlop alakú minaretek látszanak elő, tűnt fel messziről a moszlem város; – a hozzá vezető úton megrakott tevék ügettek csengettyűs fővel, távolabb a Pontus kék hullámtükre fogta el a láthatárt, itt-ott egy-egy fehér vitorla tűnt fel rajta, mint szárnyra kelt halászmadár, a távolság miatt alig észrevehető mozgással.
És alattam a meleg éghajlati fenyőerdők, miknek egyikét Madzsar Dágnak nevezik, senki sem emlékszik rá: hogy miért, úgy szerettem volna tudni, megsejteni, megérzeni: melyik az a rengetegben.
Estefelé bevergődtem Armazarba. Csinos kis város, több örmény lakik benne, mint moszlem, minden ház előtt szőlő- vagy borostyánlugas, udvarán felfutó rózsabokrok és olajfák, a törökök házai kívül tarka színekkel festve, mik közül csak a zöld hiányzik, a próféta színe, mely csak a templomok boltozatait illeti. Az örmények házai egyszerűbben feketére vagy szürkére mázolva.
Az alkonyat óráiban legnagyobb sür-forgás volt az utcákon. Tevék, megrakva málhákkal, öszvérek, szamarak, vízhordók, olajárusok, szemökig beburkolt török nők, örmény és zsidó hölgyek, ordító és táncoló koldusok, dervisek, éneklő almék, falkánként száguldozó gazdátlan ebek tolongtak alá s fel, mik közt néhol egy pár poroszló tört utat ütlegekkel egy-egy palankinban hordott tisztviselő számára.
Egyikében a legkeskenyebb utcáknak egy csoport koldust pillanték meg, kiknek isteni tiszteletök vagy tán alamizsnakérésök abból állott: hogy szétterjesztett kezekkel sebesen forogtak magok körül, mint szoktuk gyermekkorunkban: hogy azután forogni lássuk magunk körül a világot.
E különös tánccal egészen elfogták a keskeny utcát, az azon menők egy-egy aspert vagy pahrast vetettek oda nekik, ha menekülni akartak, középütt egy vén vakon született táncolt, az előtt éppen meg is kellett magát mindenkinek hajtani, a vakokat keleten szenteknek tartják.
Elvártam, míg táncuknak vége lesz, hanem azután meg a földre guggolva valami éneket kezdtek, valami harmóniátlan bántó dúdolást, s amikor azt elvégezték, ismét felugráltak keringeni, és forogtak, keringtek, míg újra ki nem fáradtak bele.
Végre bátorságot vevék magamnak, egyikét e köztiszteletben álló férfiaknak megszólítani.
Kiszemeltem magamnak a legrongyosabbat, s egész alázattal meghajtva magamat előtte, egy piasztert tevék le ruhájára, s igen szerényen felszólítám: hogy ha érkezése leend, utasítson el engem Ismael Asmái lakására.
A koldus elvevé a piasztert, s miután elvevé, végignézett rajtam megvetőleg s oly büszke tekintettel, melynek párjára nem emlékezem, kiálta rám: „Allah szenim gyaur! verjen meg Allah! te hitetlen!” s azzal homokot hinte ruhájának azon helyére, melyet piaszterem érintése befertőztetett.
A többi koldusok iszonyattal és bámulással néztek rám, a vakot kivéve, aki folyvást táncolt.
– Nakib-ül Al Esraf! – mondák nehányan reszkető hangon az általam felszólított koldusra mutatva.
Megértettem. Az a koldus a próféta családjából való, azokat hívják Nakib-ül-nek, ezeknek kötelességük senkinek semmi szolgálatot nem tenni, legkevésbé egy gyaurnak, a népnek pedig kötelessége őket tiszteletben és jóhúsban tartani.
Szerencsémre a koldusok egyike, aki nem volt ilyen nagy családból való, meghallva a Nakib-ülhez intézett felszólításomat, egy másik piaszterért ajánlkozék engem Ismael Asmai lakásáig elvezetni.
Útközben tudtomra adá a koldus: hogy az ő neve Müderrisz Alioglu, hogy az ő ősapja egy idegen király vezére volt, de nevére már nem emlékezik sem a királynak, sem az ősapának, valami baj miatt idejött a király és vezérei, de hogy honnan és miért, azt nem tudta bizonyosan, itt aztán éltek egy darabig, azután meghaltak, de hogy hol laktak és hol vannak eltemetve, azt nem tudja megmondani. Még nemrég volt az őseiről maradt pecsétes levele, valami idegen nyelven írva, nem ért már semmit sem a kutyabőr, sem a pecsét, valami jöttment gyaur tudós megvette tavaly-nagy bolondul – kilenc piaszterért…
Megborzadva néztem rajta végig: milyen koldussá lett testben és lélekben! Ősapja királynak volt vezére, és ő nevére sem emlékszik többé…
Azután mentünk hallgatagon a szűk kanyargós utcákon, majd fel, majd alá, míg végre egy temetőhöz értünk.
Ott van az a város közepén, régi temető már, a beültetett ciprusok erdővé nőttek benne, a sírkövek lóher alakú fejeikkel, jobbra-balra dülöngve hevertek a magasra megnőtt fű között. Hihetőleg senki sem emlékszik már azokra, akiket hajdan ide eltemettek.
A temető szegletében, egészen a sírkövek szomszédságában volt Ismael Asmai lakása építve. Faház, mint a többi, kívül kékre, pirosra és sárgára festve. Nagy széles ablakai finom faráccsal befonva, az elébe ültetett szőlőtő sűrű venyigefonadékkal takarta be az egész ház elejét, a szőlőlevelek itt-ott vérpirosra voltak festve a késő őszi deres éjszakáktól, a legmagasban még csüngött nehány érett, rózsaszínű fürt, mikért restelltek oda felmászni.
A koldus kezéről az előtornácban egy szerecsen szolga kezére kerültem, de akinél a fekete színű állatok között nyilván láttam emberibb képű bivalyokat. Hihetőleg Asmai, poéta létére, nem vehetett magának különb csizmatisztítót. Sehogy sem tudtam attól a gondolattól megmenekülni, hogy tán ez az ember, tévedésből gazdája csizmái helyett tulajdon képét találta kisuviszkolni.
Ez menten lehúzta lábaimról a sarukat, s lábaimat egy medencébe egy párszor belemártva, szép sárga papucsokat húzott rájok, s úgy vezetett be ura szobájába.
Egy nyolcszegletű teremben fogadott el Ismael Asmai, mely csupa ablakból látszott állani. A terem kiáltó színű arabeszkekkel volt kifestve, a padlazat szőnyegekkel beterítve. Maga Asmai egy kecskeszőr párnán ült, előtte egy különös faragványú asztalon, porcelán tálra halmozott gyümölcsök, füge, ananász, szőlő és gránátalma, mellette egy hosszúnyakú ezüstpalack, meg egy igen lapos csésze, melyből sherbethet ivott, lábainál füstölt az argyla, melyből rózsavízen keresztül szívta a részegítő ópiumillatot. Háta mögött három bajadére állt, leleplezett arccal, kettő nakarát, a harmadik mandolint tartott kezében. Ez a harmadik volt köztük a legszebb.
Beléptemkor kivevé szájából a költő az argyla borostyánkő csutoráját, melynek szára kígyózva vonult át a kéküvegű rózsavizes kelyhen, s a szokott flegmatikus „saalam” után inte: hogy üljek le egy vele átellenben levő hímzett párnára.
Alig szedtem magam alá a lábaimat, midőn a szerecsen egy asztalt helyezett előmbe, hasonlóul megrakva gyümölccsel, sherbethkorsóval s illatos perzsadohánnyal megtöltött argylával, számomra azonban nem tett mákonyt bele.
Ezalatt időm volt kelet legnagyobb költőjét szemügyre vehetni. Fiatal embernek kellett még lennie, arcán még nem volt ránc, hanem annál fagyasztóbb volt rajta a merev, halotti sápadtság, mit az ópium, az idegzetesség, a gyönyörök és a költői lélek egyesült erővel idéztek föl reá; fekete szakálla, mely kereken fogta körül arcát, még felötlőbbé tevé e sápadtságot, melyet semmi indulatváltozat, sem mosoly, sem gyönyör, sem a harag pírja el nem riaszta onnan.
Egyik könyökét a vánkosára letett, bársonyba kötött könyvre nyugtatá. Nagy aranybetűkkel volt e könyv sarkára írva: „Gulisztán” (Rózsakert) Sadinak, a shiraszi költőnek örök édességű versei azok, miket kelet költői egyedüli például választának maguknak. Ezek arabul vannak írva, ama klasszikus nyelvén a keleti literatúrának, mely százféle néven tudja nevezni az „oroszlánt”, s ezer nevet bír a „kard” számára.
Így feküdt hanyatt Ismael Asmai, könyökével a könyvre támaszkodva. Szép metszésű fekete szemeivel mereven bámult maga elé; mentül többször érinté szájához az ópiumot, arca annál halványabb lett, szemei annál merőbb, fénytelenebb kifejezést nyertek. Végre kihullott kezéből az argyla borostyánköve, feje hátrahanyatlott karjára, az ópium gyönyörélvezetes álma utolérte. Oly borzasztó az ilyen álmodó tekintete, minden tagja, minden izma reszket, és szemei mereven ki vannak nyitva, míg vonalmai a legédesebb kéj alatt látszanak remegni.
Amint a költő hátradűlt, egyike a bajadéreknek előlépett, könnyű légszerű lebbenéssel, s nehányat szökellve, miközben selyemöltönyei suhogtak, a nakara dobjára ütve, Asmáinak egyik dalát kezdte elénekelni.
A bajadér piros, telt arcú leány volt, buja termetének minden hajlása kitűnt a vékony selyemkaftán alól, körmei rózsaszínűre voltak festve s szemöldei megaranyozva.
A dal, melyet énekelt, Asmai egyik balladája, tárgya Zuleicha, Putifar nejének szerelme a zsidó Jusseffhez, azzal a kis eltéréssel a héber tradíciótól: hogy itt József és Zuleicha boldog szerelmesek, mindaddig, míg Zuleichát a szerelemféltés kínjai nem kényszeríték ama jelenést előidézni a kezében maradt köpönyeggel, mely, mint az írás mondja, azon boldogtalan következést húzta maga után: hogy József tömlöcbe záratott, de ahonnan ismét kiszabadult, s Putifár holta után ő és Zuleicha ismét boldog szerelmesek lőnek, mint ezt az írás már nem mondja.
A dal sok költészettel van kidolgozva, a szerelmet és szerelemféltést tárgyazó helyek valódi inspirációval és szenvedéllyel vannak felfogva, kevésbé emelkedettek azok: hol az álomlátások jelenetei vannak.
Ez a kritikai flegma csak későbben lepett meg a dal felől, azon pillanatban alig bírtam egyébről eszmélni, mint az előttem éneklő és táncoló bajadérről, kinek minden arcvonása, minden mozdulata áthatva látszott lenni azon szenvedélytől, mit a költő a dalba lehelt, a szenvedélyesebb rohamoknál vadul verte a feje fölé emelt nakarát, a csengettyűk belezengtek forró énekébe, szemei szikrázni látszottak, és arca szinte megcsattant a rózsás hőségtől.
A költő arca kéjtől látszott remegni az ének alatt, szemei mozdulatlanok voltak és merevek.
Ének végeztével a felhevült alme szédítő forgással táncolva maga körül, végre kifáradtan odarogyott a költő lábaihoz, megragadta annak viaszfehér kezét, s ajkaihoz szorítva ott maradt rajta csüngve, a költő arca reszketett, szemei a semmiségbe bámultak.
Ekkor a másik bajadér lépett elő, fiatal, halavány gyermek, szende fordulással nehány kört vágva a szőnyegen, egy dalt kezde elénekelni, csengő, szelíd hangon; a dal egy boldog nő éneke, kit férje bálványoz, benne Shirin, a legszebb, a legjobb, a legboldogabb nő és férje: Chosru király, vannak örökítve.
Dalát végezve az alme, ismét nehányat fordult lábujjhegyen, s leült szelíden Ismael Asmai lábaihoz, annak másik kezét szorítva ajkához.
Az most lecsukta szemeit, s az ópiumkéj után a legmélyebb, a legholtabb álomba merült el.
Ekkor lépett elő a harmadik alme. Ég! minő alak volt ez!
Karcsú, lenge, idegzetes, – elhagyok minden hasonlítást, csúfság volna őt fűhöz, fához hasonlítani; még angyalt nem láttam, de ha látni fogok, nem kívánom:hogy más forma legyen. Szemeivel megölt, és megelevenített, ihletett és kábított, ajkain, homlokán ottveszett az ember lelke.
S mikor kis, finom kezeivel elkezdé a mandolin húrjait megszólaltatni, s ajkait énekre nyitotta, az ember szívét érzé táncolni, a hangok mindegyike keresztül-kasul járta lelkét.
Asmai legszebb dalát éneklé az alme, két csillag szerelmét egymáshoz, a hajnal és az esthajnalcsillagét, kik egymást szüntelen keresik, s egymással sohasem jöhetnek össze.
Ami csak fokozat van indulatokban: gyöngédség, epedés, andalgás, kéj s annak előérzete, szerelmi düh és kétségbeesés, s mindez egy csillag mennyei szférájába fölemelve s egy túlvilági szépségű hölgy ajkairól lezengve…
Megesküvém, hogy sohasem hallottam e dalnál szebbet életemben.
Gyöngéden, enyészetesen, reszketve elhaló hangon végzé énekét a bajadér, a másik két leány zokogott, én elragadtatva érzém magamat, csak Asmai aludt az ópiumtól mélyen.
Ha holt lett volna, tán fölébredendett a dalra.
A bajadér kezéből kihullott a mandolin, karjait keblén keresztbe veté, lesütött szempillái alatt a gyönyör könnyei ragyogtak, átszellemülten, alig érintve lábaival a földet, nehányat fordult, úgy látszék, mintha a lég maga forgatná, repülő fátyola glóriát alkotott feje körül, még egy fordulás, suhogó ruhája hozzám talált érni, szemei találkoztak tekintetemmel, – hirtelen elfordítám arcomat, hogy ne lássak rá többet, s azon percben lábaim elé érzém őt hullani s érzém megragadott kezemen a forró, kísértő, megbolondító csókot.
E pillanatban eszembe jutottak Abu-Shirzad-Eddin utolsó szavai, mikkel elbocsátott „ki az ígért köveket bírni akarja, annak szívében boldogság, szerelem, honvágy, az emberi lélek más gyarló indulatai meg nem fogamzanak soha, egyedül a nagyravágyás, egyedül a dicsőség, e fénylő, de nem melegítő csillag!”
Reszkető vonaglással húzám ki kezemet a bajadéréi közül, s odább húztam magamat tőle: hogy ne érjek hozzá.
Reggelig ott feküdt a leány lábaimnál, egész éjjel zokogott, és én egész éjjel nem bírtam szememet lehunyni, arca és csábító alakja mindig előttem lebegett, csak kezemet kelle kinyújtanom, hogy őt keblemre vonjam, – és én meg sem csókoltam őt.
Reggel kisírt és lesütött szemekkel távozott el az alme, a másik kettő is elsuhant, nemsokára lehetett hallani az utcán dalaikat, mindig távolabb, mindig elhalóbban. Asmai még akkor is aludt.
Másnap ismét másik három bajadér jött hozzá látogatni, akkor megtudtam azon viszonyt, mely a költőt e különös lényekhez köti.
Ők tulajdonképpen finomított kiadása azon osztálynak, mely nálunk az utcákon az újságokat árulja. Asmai verseket készít, de azokat nem adja el divatlap-szerkesztőknek, hanem rábízza e kellemes némberekre, azok utcáról utcára éneklik a dalokat, a hallgatóktól beszedik érte a fizetést, este elmennek a költőhöz a verseiért kapott díjat vele megosztani, miközben még más gyöngédebb kegyosztalékban is részesítik, s reggel ismét továbbviszik az új dalt, gondoskodva egyúttal a költő életéről, örömeiről és halhatatlanságáról.
Bizonyomra ott jobb dolga van a költőnek, mint minálunk.
…
Harmadnap átadám Asmainak Abu-Shirzad-Eddin maaneejét, a küldő nevét említve hozzá.
A költő homlokához érteté a küldeményt, tisztelete jeléül, azután az átlátszó hólyagborítékon keresztül elkezdé annak tartalmát figyelmesen vizsgálni, megnézegeté sorba a halmozott virágleveleket, bogárszárnyakat, csigákat és kövecskéket, s mintha mindegyiktől valami rám vonatkozót olvasna le, föl-föltekinte rám a maaneeről sötét beesett szemeivel, s mikor az utolsót is megnézte, intett a szerecsennek, mit az megértve, asztalt terített előnkbe, felrakott rá tyúkot, halat, rizskását és más mindenféle eledelt, mik előttem nem ismeretesek, vajfűszer- és cukorral túlterhelve, azután kezeinket egy medencében megmosva és megtörülgetve, mindenikünknek egy-egy fehér elefántcsont kanalat adott a kezébe, a többi evőeszközöket ujjaink pótolták; legutolsó eledelünk dióval töltött paprika volt mézes téjben kifőzve; evés után a szerecsen újra megmosdatott, megtörülgetett bennünket, tett elébünk zöldre főtt kávét cukor nélkül, egy-egy csibukot illesztett mindnyájunk szájába, s hallgatva ültünk ott, míg alkonyodni kezde.
Amint leszállt az est, a legközelebbi minaretben elkezde énekelni a müezzin – ez eleven harangja a mohamedánoknak – szomorú, egyhangú esti dala hosszason hangzott el a város fölött, Asmai Mekka felé fordítva arcát, imádkozott, azután fölkelt, letevé pipáját, kardot kötött fel s inte: hogy én is hasonlót tegyek.
Künn az ajtóban a szerecsen várt bennünket két felnyergelt paripával, szép fehér arab vérló volt mind a kettő. Perc múlva útban voltunk az erdős hegyek felé. A fekete szolga egy csengettyűs szamáron ügetett utánunk.
