III. Abkadilla-Almahal
III. Abkadilla-Almahal
A hold a láthatár egyik szélén – másikon az esthajnalcsillag; középett a ködfehér tejút – és szerte a szikrázó csillagok ezrei az éj világosabb volt, mint néha éjszakon a nappal.
Az égi fények milliárdjai közül néha egy-egy csillag futott alá, fényes tűzutat rajzolva fenn az ég boltozatján s alant a tenger sima tükrén. Útitársam vallásos borzalommal mormolá mindannyiszor magában e szót: Massallah!
Körül emberhangtalan volt az éj, a városból a temetőkerteken csoportozó kutyák ugatása hallatszék; amint a várostól távolabb s az erdőkhöz közelebb jutottunk, helyet adva az aranyfarkasok üvöltéseinek.
Eleinte a hegyek tövében viruló pálmaligetek közt vezetett el utunk, miknek alját gyümölcsös narancsfák, gránátalma bokrok s felfutó indájú, dinnye alakú gyümölcsök lepték el, a fák leveleiről csepegett a hűvös őszi harmat, a fényes szentjánosbogár késő lárvái mászkáltak itt-ott a fűben. Én már a mágus drágaköveit véltem ott ragyogni. Később: hogy mindig feljebb, feljebb mentünk, mindinkább vadulni kezdett a tájék, a pálmák elmaradoztak, helyettök vastag iharfák jelentek meg, mik közt néhol irtatlan bozótot képezett az iszalag s a vadszőlő lombos venyigéje, az ágakon ugrált a cincogó evet, s szemeink közé nagy fehér éji pillangók verődtek elvakultan, a hold itt-ott csillámlott csak keresztül a sűrű lombok között… Mindig feljebb mentünk, az erdők fái mindig feketébbé tevék az éjt, végre tökéletes vaksötétségbe jutottunk, s az a kellemes, mondhatni szívújító illat, mely bennünket körülvőn, tudatá velünk: hogy fenyvesek közt járunk.
Mintegy negyedóráig haladva e magos szálfák közt, miknek lombjai oly csendesen, oly rejtelmesen suhogtak az éjjeli szélben, egy nyílt tér kezdett előttünk kifejleni, melynek közepén sűrű ezüstzöld olajfák közül egy épület tűnt ki, – egy templom falai.
Nem oly mintára épülve, mint a török mecsetek, alakja négyszegletű volt, a moshéek fényes kúpfödele helyett egyszerű zsindelyes tetővel volt födve, s tornya nem hengeridomú, mint a minaretek, hanem négyszögű, mint a keresztyények tornyai szoktak lenni, de a kereszt helyett félhold volt rátűzve, egyetlen fényesség az egész épületen, a többi mind sötét, – falak, tetőzet, ablakok. A természet maga is segített a próféta zöld színével ellepni a templomot, a tetőt bevonta mohával, a falakat mindenféle felfutó növények nőtték be. S a toronyablakokból a vadjázmin hosszú bokros ágai csüggtek alá, és minden repedésből, a téglák közeiből apró kis zöld füvecskék, kövi rózsák búttak elő, szorgalmasan iparkodva eltakargatni az épület idegenszerű külsejét azon honban, hol a falakat nem festik fehérre.
Ez az épület a frenk dzsámi, – az idegen templom.
Útitársam itt leszállt lováról, inte: hogy várjak, s maga előresietett, s nemsokára egyikén a templom nyílásainak eltűnt.
Perc múlva visszatért ismét, s inte, hogy menjek közelebb.
A templomajtóban egy fehér alak állott; egy ősz férfi fehér palástban, hófehér szakállal.
Ez volt Abkadilla-Almahal.
Semmi külszíne rajta a pórlelkekre ható ámításnak, öltönyén semmi kabalisztikus vonalok, semmi szemfényvesztés, – bűbájos öv, – varázspálca, – abrakadabra táblák, – mindezek nélkül, egyedül századokat élt lelke önerejével állott előttem a csodatevő vén, kit a világ minden bűvészei nagymesterökül fogadtak el. Inkább hasonlított egy filozófhoz a mórok idejéből, mint varázslóhoz.
Belépnem a templomba nem volt szabad, keresztyénnek tiltva van török templom küszöbét átlépni.
Elfogultan, csaknem remegve járultam a mágusok vénje elé. Magas, csaknem öles alaknak látszott, a rásütő holdvilágban arca oly fehérnek tetszék, mint az alabástrom.
Átnyújtám a maaneét, a küldő nevét említve. Homlokához érteté azt, komolyan végignézte tartalmát, azután rám szegezve tekintetét, monda: „jer – kövess.”
Ismael Asmai ezalatt szolgájával tüzet gyújtatott a szabadban, s egy leterített szőnyegre ledűlve, egykedvűen vevé csibukját, s úgy látszott, hogy nem tartja hivatásának velünk jőni.
Én egyedül követtem a mágust.
Szívem sebesen vert, amint e rendkívüli lényt magam előtt látám járulni; ki nemzedékeket látott születni és meghalni, új csillagokat tűnni fel az égen, régieket elenyészni, ki tán látta a cédrust sarjazni a Sion tetején, mely most terebélyes fává növekedett, s emlékezik oly népek történeteire, kiknek neve is el van már feledve, ki tán egyenlően látja a jövendőt, amit senki sem sejt, és a múltat, mire senki sem emlékszik, ki olvas a csillagokból s az emberek szívéből, ki ismeri az istent, nem féli a halált, s aki sorsomat képes leend egy éj alatt megfordítani, oly hatalmas, oly bölcs és olyan vén!
Csendes hallgatással haladtunk egymás nyomában az erdők sötétében, nagy fekete bogarak dongtak bennünket olykor körül láthatatlan keringéssel, a sűrű berekből az aranyfarkas szemei ragyogtak elő zölden, veresen, mint páros foszforcsillagok. Én már a mágus smaragdjait és rubinjait véltem ott ragyogni.
Éjfél után lehetett, midőn egy hegytetőre fölértünk, a nyílt, világos térről szét lehetett látni a messze tájékra, alant feküdtek a csendes falvak, a legutolsó lámpavilág is kialudt már; a tenger felett libegett bűvös-bájosan a telihold, a göncölcsillag egyet fordult az égen, s vele a többi csillagzatok mind, csak a kisgöncöl végcsillaga, a Rukkabah, a poláris csillag maradt egy helyen, változatlanul.
Soha sem láttam annyi meteort lefutni, mint ezen az éjszakán.
November 13-kának éje volt. A csillagászok ezt csillaghullás éjszakájának hívják, a törököknél akkor van a Ramadán 18-dik napja, a Tóra öt könyve ez napon szállt alá az égből.
A keresztyén, ha csillagot lát lefutni, azt kérdi, ki hal meg; a muzulmán, ha csillagot lát lefutni, imát mond, s azt hiszi: hogy amit akkor kért, teljesülni fog. Abkadilla Almahal, úgy látszék, nem osztá sem a keresztyének, sem a törökök babonáit; hidegen tekinte rám, amint megálltam mellette a sűrűen hulló égitestekre bámulva.
– Ismered őket talán? – kérdezé tőlem.
– Nagyon jól – felelém –, ezek égő vasdarabok, mik a lég villanyától meggyulladva a föld vonzerejétől aláragadtatnak.
– Tudod-e, miért hullanak ezek mind nyugatról keletre?
Nem tudtam rá felelni, a válasszal azonban ő is adós maradt.
A hegytetőről ismét egy völgybe mentünk alá, a lombok össze borultak felettünk, az út elsötétült, az ég csillagai helyett újra a sakálok szemei világítottak körülöttünk. A fenyőfák évrűl évre lehullott levelei puha párnául boríták a földet, melyen jártunk; a szél, melynek rohama elül a hegytetőn; a fákba kellett kapaszkodnunk, itt már csak a fák sudarai közt zúgott, mentűl alább szálltunk, annál tompábban, enyészetesebben, míg végre a völgy mély torkolatában csak a távol erdők bömbölő zúgását lehete hallanunk.
Mire a völgy mélyébe leszálltunk, megvirradt. A fák lombjain át a kelő nap tűzszínű sugárai törtek itt-amott keresztül.
Sűrű, elvadult berek volt, ahova jutottunk. A szentjánoskenyér és a Krisztus tövisfája járhatlanná tevék a helyet szúrós gallyaikkal még a vadállatoknak is. De a mágus jól látszék tudni a járást, s a tövisrengetegen keresztül nemsokára egy nyílt térre értünk.
Három hegy lába ért itten össze, csak e hegyeken keresztül lehetett idejutni.
Egy óriás cédrusfenyő tövében valami omladék látszott, fehér, fekete és vörös kövekből, nagy gránit-, bazalt- és márványdarabok, összevissza töredezve s benőve sárga és zöld kőmohoktól: a vadrepkény összevissza kúszott a rendetlenül heverő köveken.
Itt megállt a mágus, e kövekre mutatott és szólt:
– Jőjj ide és láss.
Nyugtalanul siettem oda, szerettem volna már a célnál lenni, képzetem vágyott látni a legnagyobb kincseket, miket egykor királyok, világhódító hadvezérek szereztek maguknak, s miket ezentúl enyimeknek fogok nevezhetni, s untattak e feltartóztató kitérések.
Odaléptem, látszott az összehordott kövek aljáról, hogy azok sírkövek voltak.
– Olvass! – szólt a mágus, ismét a kövekre mutatva.
Lehajoltam a legelsőhöz; fekete nyolcszögű bazalt volt az, minden szögletén összetöredezve. A kő egyik oldalán e név volt olvasható:
„ANNIBAL”.
Összeborzadék.
A világhódító, az országreszkettető sírköve ez, ki annyi dicsőség után ide jött ez idegen földre, meghalni önkezei által, minden jutalma e meztelen kő, mely már nem is őrzi sírját…
– Olvass tovább! – mondá a mágus.
Túl e kövön egy kék márványobeliszk eltört darabja hevert, meglátszottak rajta a ráfaragott római sasok, a bevésett trophaeumok, eltördelve, megcsorbítva. A diadaljelek alá e név volt bevésve:
„SCIPIO ASIATICVS”
Azután törések és csorbák, – alább ismét néhány szó:
„INGENTI GLORIA”
A többit elfedte a kövi rozsda és a mohok…
Szívem szorult, – sejtém: hogy e kövek azok, amikkel jutalmazza azokat a sors, kik nem nevelnek szívükben más érzést, mint a nagyravágyást.
– Olvass tovább!
Egy egyszerű szürke gránitsírkő, annak is csak egy darabja hevert lábam előtt, lehajoltam: hogy meglássam… Ó! a névnek is csak egy betűje volt már rajta!
…I. QVONDAM. REGIS. H…
A többi lekopva, letörve; alább ismét:
…SVIS. ET. OMNIBVS…
Egyéb semmi… Semmi…
Elfedtem arcomat: hogy a megeredő könny ne lássék rajta; de újra hangzék a mágus kérlelhetetlen szava: Olvass tovább.
Könnyeimen keresztül egy fehér alabástrom lapot láték előttem, összetörve az is, csak e néhány szó volt olvasható rajta:
HELE…
…
VTROVE. DIGNA. CONJVGE.
VTROVE. DIGNA. CONJVGE.
…
FORTEM. DEO. REDDIDIT. ANIMAM.
FORTEM. DEO. REDDIDIT. ANIMAM.
Ez is! Ez is itt van…
Még egy volt hátra, egy nagy fekete márványoszlop, hanyatt döntve a folyó füvek közé. – „Olvasd azt is” – szólt a mágus. – Odatekinték. Megsemmisülve rogytam össze a kő előtt, könnyeimmel a mohot nedvesítve, mely annak betűit benőtte.
…Mind itt vannak… Mind idejöttek meghalni…
Ekkor odalépett a mágus hozzám.
– Ím e köveket egykor fejedelmek viselték, világhódítók, országreszkettetők, dicsőségen, embervéren, fáradsággal szerezték maguknak, ezeket cserélték koronáikért, és én összegyűjtém e földi istenek oltárait, az egy élő istennek oltáraul. La illah, il Allah. – Válassz közülök magadnak.
A borzalom elvette szavaimat, – hallgaték.
– Még e kő nem leend elég, az egy isten gondoskodik oltáráról. Nagy emberek jöttek ismét e hazába, kik fejeikkel a csillagok között, s lábaikkal koronákon jártak, kik szereztek dicsőséget, neveiknek örök életet. Ők is idejöttek, itt fognak meghalni, mint a többiek mind, sírköveikből megépül az egy istennek oltára… Eredj te is, küzdj, nagy leendsz, nevedet bámulandja a világ, aztán idejössz majd te is. La illah, il Allah! Az isten hatalmas. Mások aranyból készítik oltárát, én legnagyobb emberek sírköveiből építek neki azt. Légy nagy ember…
*
A hír- és gazdagságkereső ifjú visszajött elhagyott honába, s most egy félreeső egyszerű faluban mint közönséges földművelő éli egyhangú napjait.
