A l’hombre
A l’hombre
A l’hombre urak játéka, mégpedig nagy uraké.
A sakkjátékhoz is éles ész kell, de mégis sakkjátékos lehet akárki, ázsiai, afrikai nevelés mellett is, de hogy l’hombre-t játsszék valaki, ahhoz európai műveltség kell.
A l’hombre valamennyi más kártyajátékának a furfangjait egyesíti magában.
A l’hombre játszónak egy matematikus mnemotechnikájával kell bírni, amellett egy hadvezér tercalkotó tehetségével, széles látkörrel, minő egy diplomatáé, lavateri physionomia-ismerettel, és azután – megfelelő protekcióval „Szerencse” istenasszony részéről. De még ez sem elég.
Bírhat valaki minden tehetségével a festőnek, a zenésznek, azért mégsem lesz belőle „művész”, ha hiányzik nála a „szikra”. Ilyen a l’hombre játékosnál a játékérzék. Némely ember egész életén át játszott, szenvedélye volt, anélkül, hogy játékérzéke lett volna. Ez az ihlet, amit a múzsa választottjának homlokára lehel, csakolyan, mint a másik kilencé. – A tizedik múzsa: a „Fortuna” a többi kilenc mind aggszűz maradt –, no, férjhez ugyan ez se ment, de kérője mindig van sok, kérők, akik nem ijednek vissza attól, amit ez a hölgy világosan a kezében hord, s amitől minden becsületes férfinak illik idegenkedni, sőt kérve kérik tőle a szarvat: (a bőségszarvat).
De még ez sem elég.
A l’hombre játékosnak pszichológiával is kell bírni.
Mert nem elég jó játékosnak, nem elég szerencsésnek lenni, hanem az a feladat, kitalálni, hogy mikor és kinél érvényesüljön a tudomány és a szerencse –, számítani az indulatokkal, a szenvedélyekkel, a temperamentumokkal, a nemzeti sajátságokkal –, a külesemények befolyásával, a szerencsés szerelem, az elkeseredés, megcsalatás, a nagy öröm, a heves indulat, mind igen nagy tényező a l’hombre-asztalnál.
Aki a l’hombre-nak szentelte az életét, az éppen oly nagy és minden erőt igénybe vevő feladatot vállalt magára, mint aki azt tette fel, hogy egész életén át a vámpolitikát fogja tanulmányozni, vagy a jogkodifikálásba merül bele. Azzal az apparátussal, amely az embert jó l’hombre játékossá teszi, bátran miniszterré lehet akárki. Lesz is akárhány.
De még mindez nem elég. Még egy fődolog van hátra. A „zóna”.
Tudjuk, hogy a szeszélyes istenasszony a földgömböt gurigázza a lába alatt. Ezen vannak a zónák. Az egyik zóna alatt teremnek csak a garasok, a másik alatt a tallérok, aztán az aranyak, de a legfelső alatt a százezrek. Ide bejutni, ebbe a zónába, ez a mesterség, ez a poláris expedíció. Azt nagy jégtengerek veszik körül!
Mert mit ért Orpheusnak, hogy olyan jó muzsikus volt, mint Paganini, ha csak a vadállatokat gyűjtötte össze publikumnak, akik nem fizetnek belépti díjat. Sőt még Plutó is csak aprópénzzel fizette ki. Nem elég a nagy talentum, a terrénum a fődolog. A zseninek zóna kell.
Csakhogy ebbe a legfelső zónába nagyon nehéz eljutni. Mivelhogy a l’hombre fenséges művészetének nemcsak olyan emberek szentelik az életüket, akik valaha miniszterré lehetésről álmodoznak, hanem olyanok is, akiknek egyenes életfeladatuk ebből az egy tudományból megélni.
Azért ezen zónának a lakói nagyon válogatók és kizárólagosak. Mivelhogy az igazi gentlemant az utánzattól olyan nehéz mai nap megkülönböztetni, mint az aranyat a similortól.
Az, hogy valaki tilburyn jár, s szerecsen inast tart, nem bizonyít semmit; az érdemrendek, a szalag a gomblyukban tréfadolog, még az ajánlólevelek sem érnek semmit, azok mellett lehet valaki világcsaló, kalandor, professionátus kártyás. Az ilyen professzorokra vigyázni kell, hogy valamiképp a high life szentélyeibe be ne vehessék magukat.
Jó szerencse, hogy e kizárólagos körök bennszülötteinek van valami ösztönszerű tapintata, amivel a jöttment kalandort, a maguk fajtája közül ki tudja ismerni, éppen mint az omagua indiánok kiismerik a közéjük lopózott cheeppewas indiánt – a szagáról. – Van valami neme az impertinenciával párosult modestiának (furcsa hybridum), amibe bele kellett élni az embernek magát, hogy autochtonnak lóssék. Aki ezt otthon az apai kastélyban meg nem tanulta, ha utánozni akarja, elárulja magát. Hiába nevezteti magát az inasával grófnak, hiába udvarol a kis táncosnőknek, hiába tart versenyparipákat, hiába osztogat louisdorokat borravalónak, azok odafenn megérzik rajta, hogy nem közéjük való. A kávéházban, a turfon, a bettinghouse-ban, ott szóba állnak vele, tartják a tételeit, játszanak vele makaót, karambolt, ahhoz minden idegen hozzáférhet, a nyilvános játéktermekben nincs rangkülönbség, senki sem restelli, ha olyan pénzt nyert el, amit valaki a közpénztárból suvasztott el, vagy a párizsi kloakák bérletéből kapart elő. – Gazember volt-e a játék előtt, öngyilkos lesz-e a játék után az ismeretlen partner? Senki sem kérdezi. Ha inkorrektnek találta a játékát, fölkel és otthagyja, még jó éjszakát se kell hogy kívánjon neki. Hanem, hogy valaki az igazi high life-ból azt mondja valakinek az ismeretlenek közül: „uram, ha tud ön l’hombre-et játszani, lépjen be ezzel a névjegyemmel a Rue de Rivoli-i palotába”, ehhez kell, hogy megérezzék rajta az, amiről az omagua indiánok megismerik egymást.
Ez az elővigyázat annyival inkább parancsolva volt ezekben az időkben, mert Párizs a kerek világ minden kalandorainak gyűlhelye volt ekkor, tele idegenekkel, akik nemcsak Párizsra, de egymásra nézve is idegenek. A száműzetésből visszatóduló francia arisztokrácia maga is annyi nagyhangzású címet hozott egyszerre forgalomba, hogy az ember szinte szégyenlette magát, ha a neve előtt nem volt valami gróf vagy márki, ellenben az igazi hercegek sem átalltak minden lépten-nyomon olyan vállalatokba kezdeni, amik nagyon közel rokonok a szédelgéshez. Alkímia, perpetuo mobile, repülő léggömb, bölcsek köve, jövendőmondás s más efféle világbolondítás egyenesen a legfelsőbb arisztokrácia légkörében nyerte származását, úgyhogy az igazi úrnak még a saját osztálya iránt is nagyon óvakodónak kellett lenni.
Ezt a bűvkört törte keresztül Metell. Megtalálta a Behring-szorost a legfelsőbb jégzónába.
Az, amit a karambol-partinál tett, az az omaguának az illata a maga őserdejében. Azt csak igazi vegyületlen kék vér teszi meg, hogy egy egész tőkepénzt, ami már a kalapjába be van seperve, s amit egész korrekt módon tett tulajdonává, minden segítsége nélkül a vakszerencsének – nem utána járva, de felhívatva, hogy ezt visszaöntse megint az asztalra, mégpedig oly modorban, mely az ellenfél büszkeségét meg nem sérti; ez egy olyan vonás, mely a nemesember alakját kiegészíti, s grand seigneurré üti.
Ez nem tartja azt a tele kalap aranyat elég egyenértéknek azért, hogy aztán a másik percben az egész társaság háttal forduljon felé, és azontúl minden ember elnézzen a feje fölött, akivel összetalálkozik. Ez tudatni akarja, hogy ő igazi úr!
És célt ért vele. Meghívák a Rue de Rivoli-i palotába, s azontúl otthon volt benne.
Itt volt az arisztokrata körök zárt játékklubja.
A Palais Royalban szoktak játszani mulatságból, a Rue de Rivoliban a játék volt a cél. Itt nem voltak se kacér világszépségek, se frissítőt körülhordó női apródok, se római canephorák, ide nem volt másnak bejárása, csak férfinak, s nem műveltek mást, mint a játékot, nagy pénzben.
Metell nem tűnt fel különös szerencséje által, hol nyert, hol vesztett; s azt tartották felőle, hogy igen szépen játszik.
Gyakran játszott magánál gyöngébb játékosokkal, s nem mérgelődött rajta, ha azok megverték. Ilyenformán a rokonszenvek kezdtek feléje hajolni. A kisebb erők csoportot képeztek a nagyobb körül, aki előharcosuknak kezdték tekinteni. – Volt ott egy orosz herceg, a nevét nem jegyezte fel a krónikánk, aki impertinens szerencsével játszott, s nem is restellte, hogy érzik a praepotentiáját. Ez addig tartott, míg Metell össze nem akadt vele, azontúl vége volt a presztízsének. A magas klub egész érdekkel kísérte azt a tusát, mely elvégre e két erős champion között kifejlődött. Remek tornák folytak le a zöld asztalnál, amiknek a vége az lett, hogy az orosz hercegnek nagyon rossz kedve volt.
Mi volt Metellnek a nyeresége? Azt nem lehetett tudni, mert ebben a klubban nem raktak készpénzt az asztalra. Egy névjegy hátára írta fel mindenki az összeget, amivel veszteségben maradt, s azt másnap délig beváltató. A veszteségét igazi gentleman nem szokta elpanaszolni; arról pedig, hogy mennyit nyert, még a nem gentleman sem örömest beszél. – Az orosz sokkal gazdagabb volt, mintsem megszokott fényűző életmódján a kártyaveszteség valami változtatást tett volna – és éppen úgy nem lehetett másfelől Metell szokásain észrevenni, hogy kedvezett neki a szerencse. Visszahúzódva élt, bár a kényelmet és jó ízlést nem tagadta meg magától. Ahol kellett, adakozó és bőkezű is volt; részt vett a mulatságokban, azt kereste, ami jó és drága, de ami a legdrágább, azt kikerülte; az asszonyt.
Pedig az a lélektani tapasztalás régóta meg van állapítva, hogy az a négy hölgy (a kártyában) mindig az ötödik számára keres. Tiszta hazugság az, hogy „aki az egyikben szerencsés, az a másikban szerencsétlen” –, aki a játékban szerencsés, akad szerencséje annak a szerelemben is.
Metellnek nem volt ez a szenvedélye. Pedig ezek ikrek! Sok elhihetetlen történik az életben. Azoknak a sorába tartozik az a csodaeset, hogy egy fiatal, életteljes, keleti véralkatú dalia felkerüljön (mondjuk, hogy) Babilonba; ahol a Mylitta-kultusz templomaiban áldozik a világ minden népe, azokat mind sorra járja, s úgy jöjjön ki belőlük, mint József Potifárnétól – annyival jobban még, hogy a köpenyegét sem hagyja ott.
– Kőből vagy te? – kérdezék tőle gyakran gentleman cimborái.
– Nem én. Csakhogy én még nem találtam asszonyt, aki nekem igazán megtetszett volna.
Ez is valami új! Egy férfi, aki drágára tartja magát.
Futnak utána, kerítgetik, csábbal körülhálózzák – de nem hagyja magát elfogni.
Talán valami ábrándos szerelem tartja igézete alatt? Talán hűséget esküdött valakinek, s azt megtartja? – Vagy talán olyan titokban tudja vinni a dolgát, hogy senki se jöhet rá?
Találgathatták azt! Arra, hogy miért rakja félre a szerencsejátékban nyert pénzt egy úri légkörben növekedett fiatal gavallér, sohasem jött rá magától senki.
… És hátha egyszer csakugyan rátalál arra az asszonyra, aki igazán megnyeri a tetszését?
Megválik, mi lesz belőle.
