2. AZ ÖRDÖG IVADÉKA
2. AZ ÖRDÖG IVADÉKA
A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésből; én és tiszttársaim egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.
Már éppen keresésére akartunk indulni, midőn az őrök egyike hírül adá, hogy a Saul-templom felől látja őt nem éppen sietve erre felé jönni.
Mindenki fiatal, hevesvérű fiúnak ismerte őt, azt hivők, hogy az ellenséget kergeté mind ez ideig.
Társaink egyike figyelmezteté őt, hogy az ily magányos üldözéseknél könnyen otthagyhatja az ember a fejét.
– A fejemet éppen nem, – viszonzá Davidson mosolyogva – hanem a szivemet, úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.
Mindnyájan kérdőleg tekinténk rá.
– Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan épületnek az oldalához tapasztva? Ugye nem? Én is csak visszafelé jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve, gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek meglepetésemet. A kunyhó lakójában afgán ellenség helyett egy királyi vadat találtam.
– Tigrist?
– Nem, egy szép leányt.
– Áh, áh!
– Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú, mint az antilop, arc- és bőrszíne az itteni nők szennyes színétől elütőleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csipőig födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha ércből lett volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig, festői redőkben tapadva termetéhez. Mindez elég lehete arra, hogy egy fiatalember agyát fölgyújtsa; de ha arcába tekinték, azon különös, földöntúli kifejezésű arcba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer keresztüllövellt az indulat hajtotta vér rózsapírja, a vékony metszésű hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen őrjöngés váltá fel bennem. Leigézve állottam előtte. Érzém, hogy megbűvöl, és nem tudtam ellene állani.
– Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, – szólt közbe Smith, egy meglehetős cinikus tüzértiszt, kinek haja már őszbe kezdett csavarodni.
– Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasztikus bársonysíma test érintésére egyszerre oly erővel szökellt föl minden vér agyam felé, hogy én, mint a gutaütött, lélegzetfogyottan rogytam térdeimre a leány lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt hozzám azon a vad, idegen nyelven, amit az afgánok beszélnek, mintha valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arcra, melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú, acélfényű hajzat. Betegesen-lázasan, égő főfájással, hideglelős vérforgással léptem ki kunyhójából, s azon percben minden bajom elmúlt, nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném, ha nem mentem volna oda soha.
– Nagyon heves a fiatalember, – veté közbe a vén tüzértiszt.
– De az igaz, – szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg Davidson beszédéből, – hogy az a nyelv, amit ezek az emberek beszélnek, alig hasonlít valamihez, ami emberi, és ha az a leány is azon nyelvet beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.
– Pedig én szeretném nyelvöket ismerni, s nagy kár, hogy nem ismerem, – szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. – Hogy majd ha egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit. Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy állaté, vagy ördögé?
E kérdés egy vén malájhoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül szolgált. Az afgánok feleségét, gyermekét megölték, tehát bíznunk lehetett benne.
A maláj fölkelt a megszólításra ültéből s oda jött közénk.
– Önök helyesen találgatták, – monda végigsimítva nagy hosszú szakállát – az afgánok nyelve a gonosz lelkek nyelve.
Többen gúnyosan kezdtek kacagni.
– Ha egy biblia volna önöknél, utánanézhetnének, hogy igaz-e az, amit mondani fogok?
– Nálam van, – mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha sem indultam hadba, anélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a malájt, mit akar benne kikerestetni?
– Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.
– Ezt itt előttünk?
– A gonosz lelkekkel. Ó, ne tessék nevetni. Önök szentírása világosan mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival. Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem, Asasiel, amikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét, fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte Dávidot s mellette fúródott a falba… Nemde, így van az írásban, uraim?…
– Igen, Meliah, csak folytasd.
– Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá, s azontúl Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól, hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette, s kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt, és nem tevé.
E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.
Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelik a vad népek a földalatti istent.
Saul nem mert hozzáfogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az épület alakjából; ekkor Asasiel maga hozott neki építőket – az alvilágból.
Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arcokkal, s villogó nyugtalan tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos, emberektől érthetetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.
Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.
– Súnem és Gilbona, – mondám én, ráakadva a bibliában az érintett helyre.
– Úgy van, – folytatá a maláj. – Saul meglátta ellenei táborát, először életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harc kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim, néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…
Csodálkozva tekinték a malájra.
– Olvastad te a bibliát valaha? – kérdém tőle.
– Sohasem; amit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sírok lelkeit, a holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; amint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem-emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde, s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: „Te vagy a király! te vagy Saul.” – „Ne félj, – monda a király – nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.” Az asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegőt, s akkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elő, halavány testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem bírt ránézni, eltakará arcát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. „Mit látsz?” kérdé tőle a király. – „Isteneket látok feljönni a földből.” – „Nézd meg arcaikat, minőek?” – „Egy vén fehér ember, – szólt reszketve az asszony – hosszú bő palástban.” – A király odanézett, s borzadva ismerte meg a próféta arcát, s leborult előtte a földre.
„Miért háborítál? – kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. – Miért hivattál elő a sírból?”
„Holnap harcom lesz elleneimmel, – beszélt a király – szólj, mit tegyek? megmaradok-e?”
„Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni”, válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.
A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, amint táborába menne, kisérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért, és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor mennyezetén keresztül, egy angyal négy szárnnyal és fényes arccal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes, kétélű karddal.
„Én vagyok a Malach-Hamowesh, – szólt a tünemény – az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiaidat és a te népedet mind. Holnap meghalsz, és ketté vágatol.”
Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott. Perc múlva eltűnt a tünemény. Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.
„Életet elvennem szabad, de adnom nem”, – válaszolt a lélek.
„Tehát meg fogok halni?”
A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.
„Látod ott ama csillagot?” – kérdé tőle.
„Egyet sem látok. Az ég sötét.”
„Úgy meg fogsz halni”, – monda a lélek szomorúan.
„Szabadítsd meg legalább fiaimat”.
„Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd őket elő, kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.”
Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?
Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentírástokban?
– Igen.
– A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.
Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált, és elvágta fejét. Izbózeth és Mefibózeth megszabadultak.
Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe, s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.
Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepték a szobrot, s mielőtt a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérő démonok ijedten vevék észre, hogy a király fő nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.
Rögtön szétfutottak mind. Abbahagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idő nem bírt azóta egy követ is megmozgatni rajta. Amint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak, s azt mondták rá, hogy „meteor”.
Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték, s fejét elvivék Dávidnak.
Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hivével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a tudományokra adta magát, embereit megtanítá a démonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afgán nemzet.
Ezek is, mint őseik, folyvást a démonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harcolni. Ó, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s amint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.
– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, – mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.
– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a teozófiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.
– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? – kérdé a malájtól a vén katona; – tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s amelyet az nem látott?
– Ó, igen, – felelt komolyan a hindu. – Most is ott van az, és most is a harcosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy akik a harcot túl nem élik, nem látják meg.
– Ah, ezt mutasd meg nekünk, – kiáltának fel tisztjeink, tréfás kiváncsisággal. – Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.
– Szivesen, – felelt komolyan a maláj – álljanak ide mellém.
Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.
– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.
– Azok az Andromeda csillagai, – szólt valaki közbe.
– Igen, a középső neve Mirák, a szélső Alamák… Alább kelet felé a Tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.
– Azt látjuk, – mormogák tisztjeink mind.
– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.
– Ah! – kiáltának fel társaim – ott semmi sincs. – S nevetve fogták körül az indust. – Meliah meg akart bennünket tréfálni.
A maláj eltitkolhatatlan zavarral fordult hozzájok: „És senki sem látja azt önök közül?”
– Én látom, – szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.
Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.
– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, – kiálta közbe Smith hevesen. – Ott van világosan, és aki nem myops, láthatja.
– Ugye, ön is látja? – kérdé Drumfield.
– Mi az? mi az? – kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra előjött.
Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle, s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?
– Hát természetesen, hogy ott van, – felelé – egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehető, éppen a ködfolt közepében.
Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arcok elhalványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.
Mégegyszer odatekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.
– Valóban, ott látszik egy csillag, – mondám elbámulva; – de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.
– Ah ön nem jól lát! – kiáltának rám minden oldalról.
– Ott nincsen semmi, – kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlőbb fényes.
És valóban én a leírt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.
– Ez összebeszélés! – mondának többen – próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy asztronóm, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?
S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő mulva diadalmas arccal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.
Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malájt, hogy felsült az asztrológiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.
Az öreg maláj eltűnt körünkből; az őrök azt mondták felőle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt, és sír.
