3. A CSILLAG VÉDENCEI
3. A CSILLAG VÉDENCEI
Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket, s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az elrontott utakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz előőrségre menni, a malájok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől az afgánok vezéréhez átviendőt.
– Köszönöm, sir, – szólt a hindu, visszautasítva a megbízást, – erre nem vállalkozom, semmi kedvem – tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag – olyan néphez követül menni, aki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.
– Úgy uraim, – szólt a colonel kegyetlen flegmával – önök közül kell valakinek parlamenterül átmenni. Többek között: ön Smith, különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.
Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. Ő jól hallotta a maláj észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.
– Ah uram, önnek nincs mit félnie, – biztatá a maláj; – ha az én hajam oly ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.
Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett, s egy pillanat mulva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.
Smith szájából ömlött a vér, az odafutott orvosok azt mondták, hogy meghalt s félrevitették.
– No ennek sokat használt a csillag látása. – E cinikus észrevételt hallám itt-ott ez eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afgánokhoz viendő levelét. E tiszt Drumfield volt, a fiatal, barna dragonyos. Ennek már nem volt mit bíznia az ősz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.
Én magam is nemsokára elindulék az utakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, vickándozó lovaikon, s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.
Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam, s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat ahelyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott, s nemsokára újabb zajukat hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le a lováról.
Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy percre megütötte volna. Ahogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre arcaikon, egyike a hozzám közel állóknak, odaugrott mellém, s megragadta karomat, ezen szavakkal: „Mindjárt el fog esni”. S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat, s valami lélegzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim előtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt mondá fölöttem: „Ez is látta tegnap a csillagot”.
Amint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám, amit a colonel beszélt hozzájok és azok őhozzá.
A bennünket megtámadott afgánok tőlünk elriadva a Saul-templomi előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.
– Hol maradt Davidson? – kérdé a colonel a megmenekültektől.
– Ott veszett, – felelé egyik. – Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.
– Miért nem szabadítottátok meg?
– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, aki közelebb állt.
– Ez is látta a csillagot, – hallám újra gúnyosan mondatni!
A rámjövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyeze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözte, de jól emlékszem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén maláj alakját, amint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afgánok a hozzájok küldött parlamentert holnap fogják kivégezni. „Különös! – suttogá az öreg hindu, – pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett.”
Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s ami kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afgánok ellen.
Amint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. „Ah hisz önnek semmi baja sincsen, – monda – köszönje ön bibliájának, mit zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna.”
– Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.
– De nemcsak ön az, aki így helyre jött, – folytatá az orvos, beszédre kapva. – Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél, és minden tagját bírja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.
E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csodálkozó kiáltozás. Az orvos kinézett, s perc mulva hüledezve tért vissza: – Nem mondtam? – szólt, – önnek társa éppen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik.
– Kicsoda? – kérdezém, kiváncsian emelkedve föl ágyamban.
– Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.
Kiváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba, s kettős lőn csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva, hogy a sátorok mind eltűntek a térről, a tábor helyén csak gyönge eszkort maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal előtt elvonult előre.
– Merre ment a parancsnok? – kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.
– Azt nem tudom, – felelé az orvos, – ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk, és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.
– Már most merre keressem őket?
– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgyis oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.
És valóban Davidson arca tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arca elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.
Leült mellém, nem bírva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.
– Mi lelt? hol jártál? – kérdezém tőle, kinézésén megütközve.
– Ah, az pokoli kaland volt, – felelé sóhajtva – pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szivem örökre meg van rontva.
– Az Istenért, mi történt veled?
– Az a leány… az a leány! sohasem fogok nőre gondolhatni többet, anélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.
– Tőle jössz?
– Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, ami engem most is éget, most is emészt, gyötör.
– Ön beteg, – szólt közbe az orvos.
– Meglehet, meg vagyok igézve.
– Vagy tán megmérgezve? Evett vagy ivott ön valahol valamit?
– Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.
– Az meglehet: ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy leülés a megmérgezett helyre, a beszívott illat képes az ő éteri mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.
Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét, s reszketeg, izgékony hangon elkezde beszélni.
– Amint a Saul-templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve, magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatlanul kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg utamban, eltaszítva onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke daccal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal, hogy akit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög, mint ellenséges kémet elfogom, és magammal viszem. E szándékomat azonban rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arcán szokatlan mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak gyöngysora látszott elő s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém lövelt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág. Ó, minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat, mellyel odajövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon, odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal halmozva el, ahol értem. Ő lehajolt hozzám, és fölemelt, s tiszta hindu nyelven megszólítva, hívott be magához. Szavai, kelet legköltőibb hangzatú nyelvén intézve hozzám, végképp elbűvöltek; rohantam, tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem bírva megválni ragyogó arcától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a bejárás elrejtéséül van idetapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középen mind összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről építésznek soha eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem kanóc, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a csésze fölött az üres légben.
– Nafta lehetett az, – vágott közbe az orvos.
– A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angoraszőnyeggel volt beterítve; a leány odafutott, félrerántotta a függönyt, egy ott közelálló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt, megölelt, s édes, kedves hangon elkezde kínálni előbb étkeivel, azután csókjaival. Az asztalka rakva volt ízletes, zamatos keleti gyümölccsel s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok töltve, de én egyikből sem ízleltem semmit.
– Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, – szólt közbe az orvos.
– De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehelete arcomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz szorítám oly erővel, hogy azt hivém, meg kell halnia ölelésem miatt, s mentül erősebben szorítám szivemhez, arca annál igézőbben, bájolóbban mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai, mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után, s azon három ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.
– Az volt a méreg, – mormogá az orvos magában.
– E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely ereimben végighullámzott, egy percre a fölmagasult gyönyör minden érzékeimet elvevé, megszűntem látni, hallani, lelkem és testem két különvált lénnyé szakadtak, nem eszmélék magamról.
– Ez mind a méreg hatása volt.
– Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé… Minden tagom, minden ízem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem bírtam ajkamat kinyitni, le akartam húnyni szememet, s az sem volt hatalmamban többé… Tetszhalottá voltam téve.
– Mondám, hogy méreg! – kiálta az orvos triumfáló hangon. – Ez éghajlat csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.
– És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szelíden nézett reám, hogy nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles jatagánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végigpöngeté a fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Perc mulva elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében… ott künn hagyott szolgám fejét. Iszonyú erőlködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom után akartam kinyujtani kezeimet… és nem tudtam megmozdulni. A leány leveté a padlatra a véres jatagánt, az angora-szőnyeggel egészen betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és tollas fövegemmel együtt. A földalatti zörej most ismét hallatszott, de már sokkal közelebb. Perc mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos démoni szavakat, mik oly borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afgánok voltak, kik egy földalatti rejtekúton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik kezét és fél térdét rám tevé, odaszorítja a kerevethez, s néhány ördögi szót mondott az afgánoknak, azok mániákus örömordításban törtek ki erre és odarohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre a kalapot, s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak ki a teremből.
– Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy megszabadítá.
– Átkom reá! Bírtam volna csak magammal, nem lett volna az ő szabadítására szükségem.
– Kétlem, Davidson barátom, mert akik a Saul-templomon túl voltak, azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.
– Az afgánok eltávoztával ismét feltakarta arcomat a leány, odaborult rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik, szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám, s e gondolattól elaludtam.
– Ez volt a másik méreg mithridatja – ellenmérge.
– Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A kunyhóban találtam magamat egyedül és seholsem lelém a nyílást, mely onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, ami velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem kábult és vérem nem akart lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.
– Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását s a vincetoxikont az erős ifjú természet kiheveri. Hanem az, ami a dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a csillagot, s íme ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha még ezt is ép testben látnám hazatérni, csakugyan azt kellene hinnem, hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt, az afgánok mai nap alkalmasint mártírrá tevék.
A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.
Indusul kiabáltak rá, s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy kicsinyt káromkodott is hozzá.
– Az ördögbe, ahány van, hát senki sem fog rám ismerni!
Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha ezt az embert; de senki sem merte ráfogni, hogy kicsoda. Odavezették hozzánk. Amint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A doktor még habozott, de én ráismertem; „Drumfield!” kiálték rá hangosan, amennyire sebem engedé.
Perc múlva sorra ölelte mindenki a jövevényt.
– A mennykőbe, – szólt az orvos – ön jól tudta magát maszkírozni.
– Micsoda maszkírozás? – kérdé Drumfield.
– No ezt a fehér parókát értem a fején.
– Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.
– Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.
– Tán a nagy rémület őszítette meg.
– Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt. Azok nem mindennapi dolgok.
Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.
– Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta… Meliahnak igaza volt, mikor a levelet nem akarta az afgánokhoz vinni. Még azok nem tanulták a jus gentiumot; egyébiránt Orfeusz óta, ki a pokolba ment parlamenternek, még eddig az ördögök közül senkisem is tért vissza. Ezek a tisztelt ördögök, amint közibök értem s a küldött levelet átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról, s mielőtt az amiensi traktátumnak a követek sérthetetlenségét illető paragrafusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára zsidó betűkkel volt írva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre adni.
– Goddam, ott örömest járhatnak az emberek templomba, – monda az orvos.
– Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka, ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra fölkelt helyéről s odajött hozzám, kétrét görnyedve, s beszélt fölöttem mindenféle ördöngős szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát meghajtani. A bálvány erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek alá, az érc vöröslött a belső tűz miatt, iszonyú fényt vetve a különben sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elő lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a másik, azok elkezdtek körülem táncolni és énekelni, oly táncot és éneket, aminőért megvesznének a balettcsinálók, ha eltanulhatnák. Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam, elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az volt az egészben, amint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott… E percben zaj hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába, fölhevült arccal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő afgánokhoz azon az irtózatos démoni nyelven. A vénasszonyok erre dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt, elfödve amazok rohama elől. Amint a gesztikulációkból kivehetém, azon támadott vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De nem történt úgy; az afgánok úrnőjöknek fogták pártját, a vén asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán nekiestek bálványuknak, azt hítták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.
Engem pedig felkaptak az afgánok a levegőbe, s vittek úrnőjük után. Csak ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt, arcszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú acélfényű hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában…
Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.
– Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben aranyszín arcához, – folytatá Drumfield – komolyan, hallgatagon ment elöl, vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy törpe cédrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül éppen úgy bevonva ragyogó kristállyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.
E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban vetve föl magát gránit medencéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy amit belévetnek, rögtön megfől benne, s köröskörül mellette, a hó és jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép kövér levelű növények, mik csak a melegforrások partjain tenyésznek, bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.
A vezető nő itt megállt, az afgánok letettek a forrás partjára s tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén asszonyokat, gondolám magamban, s megnyugodtam benne.
A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy ércmedencéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel tetőtül-talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.
Egy óra múlva a barlang megtelt vén és fiatal afgánokkal, a vének éppoly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk volt fehér. A hold besütött a barlangba. Éppen holdtölte volt. A leány kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt, s annak foltos képére mutogatva, rövid, szaggatott tételekben valami vad hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.
Ekkor megállt a forrás kráterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről levágott s a forrás krátere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt, bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté a vízbe, s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arccal a földre borultak le előttem… Én nem értettem a dolgot… A papnő ott állt a forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszínű alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok föloldották kötelékeimet, s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten kétfelől gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt előttem a földre, s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott letettek, megcsókolták ruhám szegélyét, s bebocsátottak az ajtón. A pagoda közepén az aranyszínű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven mondva: „Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz”. Én nem tartóztathatám meg magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah, barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.
– Érintettünk ott egyebet is, – sóhajta magában Davidson.
– „Minek köszönhetem életemet?” – kérdém hálateljesen a szép papnőtől. – „Hajfürteidnek”, – felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, mellyel fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Sebaj, hajamat megfesthetem még, amilyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!
A víg fiú megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely csak lelke előtt látszik.
A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a csatából: „Siessetek innen! – kiálták, seregünk körül van véve, Colonel elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind – mind elestek.”
Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?…
*
Így mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy nem ragaszkodott egészen az igazsághoz… Az is lehet, hogy mindez eseményt anélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása lett volna rá… Mindenesetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt, minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.
1850
Ezt a novellát én 1850-ben írtam. Akiket a mese kútforrásaiul megemlítek, az angol nagykereskedő, mr. Drayson, és az angol hadászati folyóirat csupán képzeletem alakjai, akiket soha nem láttam. Ez nemcsak költői szabadalom, sőt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének, hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetővé tegyük. Negyven év múlva a csillagászok felfedezték az Androméda ködfoltfában rejlő új csillagot. Egy külföldi obszervatórium igazgatója, aki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt negyven esztendővel. Nem tudtam rá választ adni.
(J. M.)
