2
2
A szultánnak rossz napja volt.
Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellen roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A Zrínyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Doria János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.
A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt, s másnap újra megtölté azokat, a halál minden nemei segítének pusztító haragjának.
Az emberek elbújtak házaikba, a Bezesztán bezáratott, az ápoló házakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moccanásért nem fog-e megöletni?
Nagy, kemény böjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervisek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Sztambul utcáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sírva és Allaht ordítva, s korbáccsal verve hátukat, utánuk a harcban elesettek üres lovait vezették halálraítélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harcban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: „Allah, Jeri Muffa, Ai!” Tovább hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksíráshoz hasonlít; itt egyszerre arcraborult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a csauszok, aki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; középen ment harminc basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbemártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély zászlóját”, a másik kezében egy nádszál volt, mellyel saját fejét verve kiáltoza: „Affát millei Zaffái!” Körül ordított, sírt a nép, s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró réz aszpereket szórtak a nép közé; – befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervisek csoportja, kik szédítő keringéssel ordíták: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!” s meztelen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.
Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hírt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.
Az udvaroncok reszkettek és hallgatának.
Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbízottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.
Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?
A sápadt, sovány ulema volt az, aki elébe lépett. Szolimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.
– Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.
– Meghajtom fejem előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent, s tőle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbízottad Gritti – a magyarok által megöletett.
A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben forogtak.
– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani.
– Nem uram, te a rossz hír mondójára ítéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.
– Nem hiszem.
– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot, s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.
– Holtat rágalmazol, ulema! Kivel szövetkezhetett volna? Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?
– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.
– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.
– Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem íme olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a rossz hírt magadnak.
A szultán kezébe vette a leveleket, s végigfutott rajtok tekintetével. Arca elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.
– Ibrahim! – rebegé, kezét forró homlokára csapva; – Ibrahim! – hörgé újra s arcát divánja vánkosai közé rejté.
– Ő volt az, ő az, – viszonza az ulema – ezért tért vissza a perzsa hadból parancsod ellenére.
Szolimán hörögve takarta el könnyes arcát, mintha egy halálrasebzett oroszlán sírna.
Azután fölemelé fejét, s egyszerre hideggé vált arccal fordula az ulemához.
– Megesküvék, – úgymonda – hogy éltemben nem fogom, és nem engedem őt megöletni.
– Úgy volt, kegyelmes úr, az Alkoránra esküvél.
– S az Alkorán szent könyv.
– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy amíg élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben írva van e mondat: „aki aluszik, az nem él”. Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: „aki aluszik, nem él”.
– Te mondád, – szólt a szultán, s elbocsátá az ulemát.
Este odajött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolinzenével űzve az ősz apa gondját. Szolimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.
Azután kioltottak minden mécset a szerájban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.
Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a müezzin az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?
– Ébren vagyok, – szólt Szolimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.
Mikor a müezzin a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé fordult már, a kakasok elkezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!” hangzék elébe.
Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt előtte egészen felöltözködve.
– Te aludtál el, nem én.
Szolimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.
Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvence volt, odaült apja ölébe s ősz szakállát cirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélcegebb, legderekabb volt mindazok között, akik ott körüle jártak. Szolimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az ulema ott állt mindig háta mögött, s őrzé minden szavát, minden arcvonását.
És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Szolimán egész éjjel nem tudott elaludni.
A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a müezzin dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkorra elnyomta az álom.
És álmodott.
Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.
– Mit akarsz? – kérdé az álomlátási képtől.
– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.
– Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.
A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. „A nagy úr aluszik”, mondának neki.
S a szultán újra álmodott.
Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt.”
– Nem hal meg, – monda a szultán – nem hittem, amit mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza, és légy nyugodt.
S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyencét, a szerencsétlen Ahidallát.
És újra álmodott a szultán.
Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: „megesküvél” rebegé alig hallhatóan.
A szultán borúsan felelt.
– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.
És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. – Siessetek! siessetek! – kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.
– Allah nagy! – sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel ők meg vannak szabadítva.
E percbe harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálótermébe. – „A nagy úr aluszik”, mondának neki.
– Allah nagy! Én megmentettem őket, – monda az álmodó szultán.
E percben lépett hálótermébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.
A szultán felébredt. – Mi az? – kérdé felriadva fekhelyéről.
Az ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő bámult holt szemekkel a szultánra.
– Ibrahim! – hörgé eliszonyodva Szolimán, s visszarogyott fekhelyére.
1851
