I. BUDÁN
I. BUDÁN
Kétezerötszázan voltunk meghíva, s megjelentünk kétezeren. Hogy a többi ötszáz is miért nem jött el? Azt nem tudom. Azt láttam, mikor Madarász hatalmas filippikáját végezte a jubileum ellen, akkor nyomták a kezébe a meghívót a királyi estélyre. Nem tudom egész bizonyossággal, hogy ott volt-e?
A lépcsőn találkoztam az én kedves barátommal és hajdani fogolytársammal, gróf Zichy Nándorral. A bejáratnál szokás szerint huzakodni kezdtünk, hogy melyikünk bocsássa a másikat elől? – „Te főrend vagy.” – „De te vagy az elsőrendű gonosztevő!” – „Igaz, hisz ebben a rendben ballagtunk a tömlöcbe is.” – N… barátomnak egy államgazdászati cikke miatt. – Boldog idők voltak azok! Mikor elloptuk a tömlöcből magát a prófuszt, s kinn a Svábhegyen olyan jót tettünk magunkkal, egy-két palack siller mellett, hogy alig találtunk vissza porkolábostól a tömlöcbe. A generális meg azalatt odament, meg akart bennünket látogatni, aztán nem talált senkit, aztán összeszidta a platzkommendánst. A platzkommendáns aztán, mikor megkerültünk, feljött hozzánk, félóráig anekdotázott, s akkor azt mondta: „El ne felejtsék önök, hogy én most önöket megdorgáltam.” – Csak egy hónapig tartottak e szép napok, a többire amnesztiát kaptunk. Most azt hallom, hogy gr. Z… N.-ral az akkor elengedett 11 hónapot mint pénzügyminiszterrel akarják leültetni. Igazán sajnálni fogom, mert derék ember, s nekem igen jó barátom.
A királyi teremben aztán összetalálkoztunk a hajdani generálisunkkal is, a platzkommendánsunkkal is, s igen örültünk, hogy egymást újra látjuk.
A királyi elfogadóterem bizony nemigen nagyszerű terem, hosszú és keskeny; de jó az nekünk; mert legalább kénytelenek vagyunk egymáshoz közelebb simulni. Nekem az a szerencse jut, hogy csupa püspökök közé kerüljek. A társaság legmagasabb férfia (nem a király, hanem Apponyi Albert képviselőtársam) azzal üdvözöl, hogy: „Megkérdeztem már Sennyeitől, vajon jól kitaláltad-e titkos intencióit »A Hon« vezércikkében?” „No, és bizonyosan azt felelte rá, hogy »tökéletesen«” – „Kétséget sem szenved.”
De íme, egy igazi király is közelít. A zongorakirály Liszt. Egyszerű fekete kabátban, melyet három nagy csillag díszít a mellén, a nyakában pedig egy hosszú láncra függesztve csüng valami negyven érdemrend. Úgy hiszem, egész Európa ott van.
Már most én miről kezdjek el beszélni ennyi főpap között? Elkezdem szidni a tanfelügyelőket. S íme, olyan egyetértés támad egyszerre közöttünk, mint a paradicsomban.
A terem lassankint megtelik, a hőség afrikai; s minden ember prémes mentével a vállán. Két-három ifjú képviselő, aki azt képzelte, hogy itt tánc lesz, fekete frakkban állít be közénk. No, azok kikapnak a miniszterektől. „Hiszen nem a ti számotokra volt az odaírva a meghívókra, hogy »vagy fekete frakkban«; hanem a horvát képviselők kedvéért.”
Fényes egyenruhák, magyar díszköntösök, stikkolt titkos tanácsosi frakkok, lilaszín papi palástok sűrű tömege között utat nyit egy-egy honvédtábornok lángszínű dolmányában. Andrássy Gyula adomázik; könnyű neki: övé Európa, s az nem kér enni. Egyszer aztán hangzik az ajtónállók, rendezők botkopogtatása, megnyílnak az ajtók a királyi lakosztály felől, s ami ekkor történik, az leírhatlan, mivelhogy mi, kik a terem közepén állunk, nem látunk semmit.
Egyszer aztán jön a belügyminiszter a tömegen keresztülúszva; int egyikünknek-másikunknak. Szó nélkül megértjük. Ketten-hárman a koalícióból egymásnak vetjük a vállainkat. Tisza Kálmánt közrevesszük. Simonyi Lajost előrebocsátjuk réstörőnek; hol könyökkel, hol könyörgéssel kivergődünk a tisztásba, s felállunk a félkörben, mely őfelségeik körül eleven falként képződött.
A király honvédezredesi egyenruhát visel; a királyné fehér selyemöltönyt ezüst hímzetekkel; sötétszőke haja egyszerű fürtökbe szedve, s gyémántdiadémmal átszorítva; válldereka gazdagon ékítve brilliánt virágokkal, míg nyakáról smaragd és gyémánt rivière folyik alá, diónyi nagyságú gyémánt csüngőben végződve. De ékszert és gyémánt hímzetet csak addig lát az ember a királynén, amíg távolról látja. Mikor szemben áll vele, a kristályok minden tüze láthatlanná lesz az ő tekintete előtt. Először is a magyar szó igen szépen hangzik a királyné ajkairól, azután nemcsak az ajkai beszélnek, de minden vonása beszél; különösen a szemei. Szemeinkkel is hallgatjuk, mit beszél. Tekintete elhomályosítja még koronája fényét is; nem a királynét látjuk benne, nem a nőt, hanem a nemtőt. Ezt mindenki mondja: ez közvélemény, tehát nem hízelgés. Hozzám e szavakat mondá őfelsége: „Régen láttam már önt.” Hódolattal viszonzám: „Én pedig mindig magam előtt látom felségedet azon pillanat óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat felségednek átnyújthatni.” – „Ön azóta is sokat dolgozott.” – „Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.” – „S ön mentül többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.” – „Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya nemzetünknek.” – „És ön mindig dolgozik?” – „Ez az élet rám nézve. – „Akkor ön boldog ember.” – „Ma valóban az.”
A királyné kegyteljesen beszélt Tisza Kálmánnal, Simonyi Lajossal, Keglevich Bélával és azután másokkal, akiknek többször is jut alkalom a királyi trón fényénél melegedni. Mi az egyes sugarakat is feljegyezzük, ami nekünk és barátainknak jut belőle.
Még azután abban a kiváló szerencsében is részesültem, hogy őfensége József főherceg, a magyar honvédsereg főparancsnoka lépett hozzám e szavakkal: „Én most egészen a jövő században élek, mindennap azt olvasom.” – „Rettegek, ha arra gondolok, hogy művemet ily kiváló katonai tehetség veszi bírálat alá.” – „Sőt, énnekem éppen a hadászati dolgok tetszenek benne legjobban. Én egészen hiszem, hogy valamikor fel fogják találni a repülőgépet, s az teljesen megváltoztatja a mostani hadakozási rendszert.” És azután őfensége oly kimerítően elbeszélgetett a magyar literatúráról, hírlapokról és írókról, mint akár egy akadémikus. Lapjainkat pedig mindennap olvassa, mint ahogy az akadémikusok nem.
A királyné körüljárta már a cercle-et, s még egy embert akarna látni: Liszt Ferencet.
Azt is előkeresik valahonnan a labirintból.
A nagy maestro, míg áthalad a félkörön, elveszít a nyakláncáról egy érdemrendet, egy gróf felkapja, s utánasiet vele; Liszt rá sem ügyel, mit neki az az egy érdemrend? Észre sem fogja venni, hogy hiányzik a sok közül.
S aztán a nagy maestro azt a barátságot teszi meg velem, hogy éppen mellém áll, míg a királynéval beszél; amiért én hálából elengedek neki egy rossz élcet afölött, hogy franciául beszélt vele.
Ezzel végződik a cercle, a királyi pár visszahúzódik, a vendégsereg az étterembe siet.
Hajdanában a szultánoknál az volt a mérlege a kedvenc sereg, a janicsárok jó vagy rossz kedvének, hogy a feltálalt „piláfot” siettek-e elfogyasztani, vagy otthagyták? Meg lehet nyugtatva őfelsége: úgy még janicsárok piláfot soha el nem pusztítottak, mint az ő hívei. Az egyik pohár bordeaux-i meg a másik között azt az adomát hallottam, hogy a király azt kérdezte Ivánka Imrétől, hogy micsoda párthoz tartozik most?
– Én mindenben Ghyczy Kálmán után megyek. – De hátha Ghyczy Kálmán a képviselőház elnöke talál lenni, akkor hová megy ön? – (Nem tudom, hogy úgy volt-e?)
Fél tizenegykor oszlottunk szét; a királyi palotától a György térig, hol a hatszáz kocsi közül ki-ki keresheti a magáét, jó hosszú, sötét út vezet. A sötétben mellém kerül egy hozzám hasonló fekete dókás egyszerű alak.
Ez csak Kerkápoly lehet. Megszólítom.
– Rá sem ismernél az emberre, amióta nagy úr lettél; bezzeg, amíg szegény miniszter voltál, csak megláttál.
– Még szegény miniszter vagyok. Még nem vagyok nagy úr; de az leszek nemsokára.
– Dehogy! Hiszen jönnek már a bizalmi szavazattal.
– Későn jönnek. Már most csinálják jobban, akik jobban tudják. (Megmondta, hogy kik; de nem árulom el.)
Azzal elváltunk. Ő ment haza gyalog.
Szegény miniszter!
