A prenumeráció különféle stádiumai Magyarországon (Historiko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól)
A prenumeráció különféle stádiumai Magyarországon
(Historiko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól)
(Historiko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól)
Kérem alássan, ez nem olyan tréfa, mint amilyennek látszik; a prenumeráció éppen olyan nevezetes időszakot alkot magában, mint valaha a népvándorlás, a kurucháború, Amerika fölfedezése, a gőzhajózás és a fehér s veres rózsák története Angliában. A prenumeráció nemcsak állapot, hanem korszak. Egy egész önálló esemény, mely méltó, hogy a historikus figyelmét teljes mértékben magára vonja.
Azon stúdiumok után, melyeket e tárgy kiismerése körül tettem, részint saját tapasztalataimra, részint hiteles adatokra támaszkodva, e nevezetes történeti eseménykört következő időszakokra véltem feloszthatónak.
Első korszak volt a jótékonyság időszaka. Jótékony szerkesztők jótékony albumokra, jótékony előfizetési íveket eregettek a publikum közé. Ezen ívek még nagyon magukon viselik a kezdeményezés jellegét; csak úgy quart-lapra voltak nyomtatva, egyszerűen fekete betűkkel, csupán annyi levén rajtuk feliratul téve, hogy leégett itt meg ott egy város, az érdemes publikum már most olvasson hát el egy csomó novellát, ha azt akarja, hogy az megint felépüljön. Ezen egyszerű felhívásokra özönlött a közönség, nem kellett síppal fogni; jött magától; letette a jótékonyság zsoldját; ha kapott érte könyvet, megbecsülte, elolvasta, szépnek találta – ha semmit sem kapott, az is jó volt: elég volt az öntudat, hogy annyi torony már most fel van építve szépen.*
Ezen korszakban történt az, hogy egy legújabban megjelent regényt a venni akaró előre-hátra forgatott, s mikor kérdezték tőle, hogy mit keres benne? – azt felelte: „Nem látom, hogy kinek a javára van kiadva.”
Ezen időszak csakhamar véget ért, de egy még sokkal nevezetesebb kor nőtte ki magát belőle: a lelkesedés korszaka. Derék hazafiak és honleányok vetekedve ragadták ki egymás kezeiből a prenumeránsokat, az volt a dicsvágy célpontja, hogy kinek van hosszabb névsor írva a lajstromára? Kit dicsér meg a szerkesztő legjobban, mikor felbontja a levelét? Akadtak nagyravágyó lelkek, akik keserű panaszos levelekben támadták meg a szerkesztőt, hogy hát ők már mit vétettek neki, hogy elfelejtkezett róluk, hogy nekik aláírási ívet sem küldött? Mások felszólaltak városuk nevében, ha azt a szerző gyűjtők nélkül felejtette; ez volt azon boldog korszak, amidőn egy-egy lelkesült honleány vállaira vette a várost, sorra járt minden házat, fölkereste az embereket, ahol kapta, fizettette őket; megdorgálta a vonakodókat; elővette teljes szeretetreméltóságát, hogy az aláírási ívre kapitulánsokat bájoljon,* amidőn tekintélyes honfiak megragadták az embert az utcán, a kávéházakban, a lakodalmakban, rázárták az ajtót, ki nem eresztették addig, míg a felhívásnak eleget nem tett. Ah, ez valóságos buzgalmi láz volt; ragadt egyik emberről a másikra, s egész vidéket megszállt néha. Az aláírási ívek már ekkor finom velinpapírra voltak nyomtatva, de még mindig fekete betűkkel; s a felhívás előtt egy kis hízelgő ajánlat is volt intézve a tisztelt gyűjtőhöz; amiről ez azt hitte, hogy azt egyenesen az ő számára írták.
Volt rá eset, hogy egy furfangos szerkesztő ismervén egy különben igen derék kisváros körülményeit, két előkelő asszonyságnak küldött aláírási íveket, akikről tudta, hogy mindegyik követeli magának a tónadás tekintélyét s egymással e fölött rivalizál. Célt is ért, mert a két derék honleány versenyezve fogta az aláírókat, úgyhogy egyiknek az ívén hatvan, a másikén nyolcvan előfizető szaporodott össze. A következő évben azonban maga rontotta el a szerkesztő a dolgot, mert mind a száznegyven emberének külön ívet küldött, persze, hogy egy sem állt be; ő maga adta be nekik a prezervatívát. Tanúság: nem kell elárasztani a publikumot fölösleges ívekkel, sőt inkább kizárólagos személyeket kell tartani, akikre az ilyen titkos missziók bízatnak.
Később csillapodni kezdett a láz heve; egynehány gyűjtő kezdett megnyugodni babérain (kivéve azon eseteket, amikor nem kapta az előfizetett munkát, s minden aláíró bekiabált hozzá ajtón ablakon, reggel, este, hogy hol már a könyve). Kezdett időközben bizonyos neme az eretnekségnek is támadni, melynek az volt a skizmája, hogy ő csak a kész könyvet veszi meg, előre nem fizet. Ki tudja, e dissidentia hová vezetett volna, ha hirtelen nem támad egy lángész, egy nagy szellem; hogy ki volt, azt maig sem tudom, de akárki volt, nagy ember volt, aki feltalálta ezt a jelmondatot: „Pártoljuk az irodalmat, s ezáltal a nemzetiséget!” Ez a mondás vetette meg alapját a harmadik korszaknak, mely a hazafiúi prenumeráció stádiuma. Ezentúl minden előfizetési ív e fentebbi mottóval bocsáttatott közre. Most már hazafiúi kötelesség lett a prenumeráció. Ez nem magánügy többé, hanem országos. A legtöbb megjelent mű e korszakot áldja létrejöveteléért. Mindenki, akinek egy csomó verse volt rakáson, egy adag szárított novellája, vette elő: „Pártoljuk a nemzetiséget!” Nem volt szabad valamire azt mondani, hogy rossz, nem kell! Kelleni kell! Ebben a korszakban nincs semmi rossz! Az aláírási ívek technikájában e korszak alatt hozatott be azon javítás, hogy azok egészen visszacímzett levél alakjában fogalmaztattak, hátul rájuk lévén írva: N. N. úrnak, terhelve N. N. forinttal; csak a forintok helyét kellett kipótolni.*
Voltak ártatlan kedélyű emberek, akik ezt bizonyos adónemnek tekintették, s az előfizetési ívet adóintő cédulának. Láttam e korszakban kelt leveleket, melyekben instálják alássan a jólelkű alólírottak a szerkesztő urat, hogy most ugyan nincsen pénzük, de majd ha lesz, leróják tartozásukat; mások bizonyítványokkal legitimálták magukat, hogy ők már más szerkesztő úrnál biztosították hazafiúi érzelmeiket; sőt némelyek még disznótorra is meghívták a szerkesztőt az előfizetésen felül.
Közbejött azonban, hogy valami gonosz érzelmű ember, mert akadt ilyen mindig, feltalálta ezt az átkozott szót: „reklamáció!” Ez a hazaáruló, ez a csendháborító, ez az aposztata, akárki volt légyen, egészen nyakára hágott a harmadik korszaknak; a publikumban kezdett az a sajnos tévhit gyökeret verni, hogy ha ő valamire előfizet, azért neki ezt a valamit meg is kell kapni, mely fájdalmas reakció már-már véget látszott vetni az egész találmánynak, amidőn egy újabb javítás ismét virágzásba hozta az eszmét, s alkotta a piros betűs stádiumot. A publikum érzelmeire hivatkozni nem volt elég többé, reális dolgokat kellett neki ígérni. Nem cifrán hangzó írói neveket (akik sohasem írnak semmit), nem fényes tartalmat, hanem képeket, pompás műlapokat, húsz előfizetőt gyűjtőnek egy sorsjegyet, amin nyerhet, ha tud, félmilliót! Fő feladat volt az előfizetési ívet magát úgy szerkeszteni, hogy az mindenkit első tekintetre meglepjen, elragadjon, földre sújtson, nagy piros betűkkel a fényesebb ígéreteket, a forintok elé egy devalváló „csak”-ot nagy betűvel, de feketén, ha a piros betűkhöz zöld szegélyt lehetett alkalmazni, az éppen ellenállhatatlan volt – aki még a márgóra is nyomatott felkiáltó jelekkel ellátott mondatokat, mind a négy szélére a papirosnak: alul, felül, jobbról, balról, az is jól eltalálta a módját, a kárhozatos reklamációk hitelrontó hatását paralizálni törekedett e reményteljes mondás: „ne tessék fizetni, csak aláírni”.* Ez volt a hazai prenumerációnak, ha nem is legfényesebb, de mindenesetre legtarkább időszaka.
A principálisom nagyon megadta egy ilyen ne-tessék-fizetni-csak-aláírni tréfának az árát; pedig nem is prenumerált.
A szüntelen növekedő reklamácionále skizma azonban végtére ezt is megőrölte, támadt utána a duzzogó időszak. Hírhedett előfizetésgyűjtők kezdtek passzusért folyamodnia külföldre, mások áttették lakásaikat távol eső városokba, ismét mások megváltoztatták neveiket, hogy az aláírási ív nyomukba ne találjon. A bátrabbak, amint kapták a nyomtatott betűs levelet, nem is nézték, kicsoda, micsoda? – piros betű! gyújts rá vele! Így még igen sok ideig ellátta ingyen fidibusszal a két testvérhazát a nemzeti prenumerácionális eszme, míg a tavalyi rossz termés tökéletesen ágynak fekvő beteggé tevé szegényt, az idei harchírek pedig éppen megadták neki a kegydöfést. Most már alig hirdet más előfizetést, mint a rendes hírlapok, azok is sok magot elszórnak a kősziklákra, az országútra és tövisbokorba, míg egy a termőföldbe esik. Akad ugyan itt-ott még sporadice egy-egy fiatal ártatlan kebel, aki az általános elhallgatás percét buzdításnak veszi, hogy most van ideje megszólalni! S valamelyik messze eső városból világ csudájára kibocsát egy-egy előfizetési ívet, amit az emberek kézről kézre adnak, megbámulván azt, mint a fekete bankót, amit már csak a híréből ismer az ember, s fejcsóválva kérdezik az előmutatótól: vajon hol vette ezt? Az előfizetések korszaka azonban lassankint feltartóztathatatlanul visszasüllyed az éj homályába, s most már csak úgy beszélünk róla, mint kegyes halottról, aki számára nulla medicamenta in hortis.
