A szegedi életmentők
A szegedi életmentők
Nem azok a nagyobb hősök, akik az ágyútűznek nekimennek, embert ölni; hanem akik ennek a víznek nekimentek embert megszabadítani.
A szegedi gáttörés hírére rögtön nekiindult egy csoport képviselő, újságíró, nem várva meghívást, megbízatást, pártkonferenciát és napirendre kitűzését a „szőnyegen fekvő kérdés megoldásának”: Szeged lakosságát megmenteni.
Pedig rettenetes darab munka volt az, csak odáig is eljutni. Akik próbálták már nagy viharban a Balatonon átkelni a Kisfaludy gőzössel, képzeljenek egy a Balatonnál még háromszorta mélyebb tavat, ami már az Adriai-tengerrel versenyez, s azon egy flottillát közönséges pontonokból, amiket a hegymagas hullám mint a labdákat hajigál gerincein keresztül; azokon ültek a mi életmentőink. A távol Szegedről átcsillámló vésztűz volt a világítótornyuk.
Az egész flottillát Sváb Károly képviselő vezette, aki e vidéken legjáratosabb. A vihar azonban szétszórta a járműveket, s egy közülök, Krajcsik Ferenc képviselőé, a szegedi vásártér közelében a legveszedelmesebb helyre jutott. Ott holmi kertek és állások voltak, amiket eltakart a hullám, hanem a palánkok sűrűn levert karói ott maradtak a víz fenekén. Mikor aztán a hullámhegy meg-megnyílt a dereglye alatt, egyszerre felmeredtek a veszedelmes cölöpök az ár közül; ha egyhez közülök hozzácsapódik a hányt-vetett hajó, menthetlenül odavész. Félórai kétségbeejtő küzdelembe került, míg a tapasztalt evezősök ez elátkozott korallzátonyszerű kelepcéből ki bírtak vergődni. A jéghideg orkán megdermeszté ökleiket az evezőlapáton, s testükre fagyott az átizzadt öltöny.
Így jutottak el Szegedre.
Hogy minő volt az általános pusztulás képe, azt leírták mások, én csak az epizódokat gyűjtöm össze.
*
„Jókai uramnak” híják a derék embert – a keresztnevét nem tudtam meg, pedig szívesen kötnék vele atyafiságot –, akire rábízta a felügyelő mérnök a hosszú, gáton az egyik veszedelmes gátcsuszamlásra való felügyelést. Éjfél felé a mérnök aggódni kezdett, hogy vajon helytáll-e Jókai uram a gáton? S elment maga utánanézni. Hát ott találja Jókai uramat, éppen a gátcsuszamlás közepén fekve, s a bundájába takaródzva, nyugodtan aludni.
– Az Isten szerelméért! – kiált, az alvót felköltve a mérnök. – Hogy fekhetik ön ide, éppen a veszedelmes helyre?
– Hát csak azért feküdtem ide, hogy ha mozdul a kutya, hát mindjárt észrevegyem.
*
Amint az életmentők dereglyéikkel bejárják a várost (ami még város belőle, ott a háztetők, falak kilátszanak), egy udvarban megpillant Krajcsik képviselő két nagy bortaposó kádat, két akácfához kikötve, amik ott himbálóznak szépen a hullám fölött. Odaeveznek. Hát az evezőcsapásokra csak felüti ám a fejét az egyik kádból két polgártárs, pipa a szájában.
– Hozta Isten az urakat! Hát mi járatban vannak?
– De önök mit csinálnak itt abban a kádban?
– Hát „jó minékünk itt laknunk”, várjuk, míg elmegy a víz.
A derék emberek, amint a rohanó árvíz jött, nagy nyugodtan előhúztak két kádat az udvarra. Az egyikbe behelyezték az asszonyaikat, párna, dunna közé, a másikba magukat, odaraktak két hétre való eleséget, aztán kötelekkel megkötötték a kádakat az akácfákhoz, s várták, hogy hadd jöjjön a víz. Az aztán fölvette őket kádastól, mint a horgonyra kötött hajót, s ők ott várták egész lelki nyugalommal, hogy elmúljék a veszedelem. Alig lehetett az egyik férfit meg a két asszonyt nagy könyörgéssel rábeszélni, hogy engedjék magukat e veszedelmes helyzetből kiszabadítani. A másik férfi azután is ott maradt a kádban. Ő nem hagyja ott a házát.
Hány emberélet veszhetett el a családi tűzhelyhez való ragaszkodás miatt!
*
Egy rom tetején, aminek födelét elvitte az ár, egy másik háznak a födeléből, amit meg odahozott, az ottmaradtak hirtelenében állást hevenyésztek, arra felhordták a családjukat, aztán a kutyát, baromfit, még a sertéseket is. Az utóbbiak nagy flegmával néztek ki a szarufák közül, fejüket a falon kidugva, míg a gazdaasszony tüzet rakott, és levest főzött a gyermekeinek. Körös-körül az özönvíz!
Ezeket éppen nem lehetett onnan lecsalogatni.
„Ha mindenünk itt vész, vesszünk mi is!”
*
Egy szép fiatal menyecske jön az életmentőkhöz, panaszolva, hogy az ő férje a hódmezővásárhelyi munkások közül való volt: a többiek már mind hazatértek, csak ő nem került vissza. Segítsenek neki őt megkeresni. Segítettek. Sok tudakozódás után rájöttek, hogy a fiatal nő férje az illovai szélmalomba menekült, amiről már tudták akkor, hogy összeomlott. Az odaevezők csak a romokat találták már. Amint ott vizsgálódnak, egyszer egy nagy hullámcsapás egy nagy férfifőt emelnek ki a vízből.
– Az az én uram! – sikolt föl az asszony. Ráismert arcára.
Odaeveztek, hogy kiemeljék a vízből. Nem lehetett. A hullára hurkolt kötél elszakadt, s az nem mozdult meg. Három nehéz malomkő feküdt az altestén, az szorította le. A szélmalom padlásán voltak felhalmozva az elkopott malomkövek, s mikor a hullám föláztatta az épület talapját, ez a tömérdek kő egyszerre odazuhant az alájok sereglett huszonegy menekültre, s még most sem lehet hozzájok férni a malomkövektől.
A szegény asszonyt félőrülten vitték el onnan.
*
Egy másik félőrült nőt a háza tetejéről szabadítottak meg. Ez a t…i nótáriusné volt. A vész kezdetén ő maga a leányával együtt a padlásra menekült. A férje azonban biztosabb helyet szándékozott a számukra készíteni két vaságyból, amiket az udvaron fölállított, s azokra deszkát rakott keresztül. Azt hitte, hogy olyan magasra nem hág a víz. Az áradat azonban az emelvényen is túlnőtt. S mikor aztán a nő látta a padlásról, hogy a férjét már kezdi elborítani a víz, kiáltozott neki, hogy kapaszkodjék bele a hozzá lecsüggő ákácfa gallyaiba, s oda meneküljön. A férj úgy tett, de alig fogta meg a gallyat, amint a vízár elsodorta, s aztán oly szerencsétlenül vitte neki a fának, hogy a feje annak a két ága közé szorult, s minthogy a nehéz bundája aláhúzta, nem bírta magát kiszabadítani. Reggeltől délig látta a nő és a leány alig egyölnyi távolban a férjet és apát a halállal küzdeni, s nem tudott segíteni rajta. Ott halt meg a szemük láttára.
Nem rosszabb ez az őrültségnél?
*
Oh, az igazi őrültek, azok minderről nem tudtak semmit. Őutánuk rég bezáródott a világ.
Krajcsik képviselő véletlenül megtudta, hogy a kórházban még huszonkét őrült van; akiknek az elszállítására senki sem vállalkozott. Ő másodmagával, Potoczky Dezső képviselővel rászánta magát a nehéz feladatra. Hullámban, zivatarban kicsalogatni az odúikból embereket, akiknek már nincsen lelkük, mikor még az is elveszti a magáét, kinek van.
Hozzáfogtak. Egyenkint kellett mindenik szerencsétlent mindenféle mesterfogásokkal rábírni, hogy engedjék magukat a csónakba vinni. A legtöbb őrültnél az használ, ha azt mondják neki, hogy „megyünk haza”. Volt köztük egy jókedvű bolond is, akit a többiek „Weisz bácsinak” hívnak, ez nagy imádója II. József császárnak, ő annak a komisszáriusa, aki nagy reformok keresztülvitelével van megbízva. Ezt a nagy árvizet is megjósolta József császár, s ő azt már versbe is szedte. Közbe aztán danol is. A vasúti vonaton, mely az őrülteket szállítá Aradra, Weisz bácsi mulattatta az egész társaságot.
Hanem aztán voltak makacs, dühöngő őrültek is, akik semmi módon nem akarták engedni, hogy őket onnan elvigyék, azokkal birokra kellett kelni, lefogni őket, rájok adni a kényszerzubbonyt, s hogy a csónakot fel ne fordíthassák, az orvos segélyével altatót adni be nekik, amitől Aradig csendesen maradjanak. Így sikerült őket nagy bajjal megszabadítani.
Azután került a gyermekágyas asszonyokra a sor. Milyen szatírája a sorsnak. Azon az éjszakán adni új embernek életet, mikor annyi emberéletet, mint a krétával írott számot, törül le a tábláról!
*
Sváb Károly képviselőt egy szegedi bérkocsis kereste fel, hogy segítsen neki a feleségét megtalálni: ott lesz valahol a vízben. Mikor a vészharang megkondult, ő hirtelen beültette a hintójába a feleségét, s aztán vágtatott vele Új-Szeged felé. Hanem a halál gyorsabb paripán lovagol! A fele úton szemközt jött rá a hömpölygő vízár. S azzal együtt a víz elején torlaszok emelkedve, tört gerendák, szarufák, háztetődarabok: a kocsi egy perc alatt el volt árasztva, a két ló eltemetve; maga a bérkocsis egy úszó kapuba fogózott meg, az vitte magával, míg valahol fennakadt vele.
Odamentek arra a helyre a csónakkal, ahova vezette őket. Már akkor átlátszó volt a hullám. Mélyen, a háromöles víz fenekén lehetett látni a hintót, előtte a két összerogyott lovat. Az asszony ott ült a kocsiban, s kisgyermekét szorítá magához.
Sváb Károly lebocsátá utána a csáklyát, míg elérte, s aztán felhúzta a hintóból az emberalakot. Az asszony akkor is ült, és ölelte a kisfiát.
*
„Mindenki teljesíté kötelességét!”
Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi trafalgári ütközetünk.
Itt igazán nem volt pártkülönbség, szabadelvű, független, egyesült ellenzék mind kitett magáért.
Azt mondják, hogy a „legelső magyar ember” is kifejezé legmagasabb elismerését azon buzgalom iránt, amivel a szélsőbali képviselők a mentésnél kitüntették magukat, amit a miniszterelnök is bizonyított őfelsége előtt.
Mikor nemrég a budget-vita alatt egy szélsőbali barátom élcelgetett az érdemrendemre, azt súgám neki: „Hagyd el, bajtárs, mindnyájunkkal szabad az Isten keze, még te sem tudod, hogy mire juthatsz?”
S íme, közel van a jóslatom beteljesülése.
S szégyen volna talán? A legelső magyar embernek a becsülését, hazánkfiainak s az emberiségnek tett igaz szolgálatokért, nyíltan, a mellre kitűzve viselni?
