Az első alapkő
Az első alapkő
Feledékenység éveit éljük! Fejünkre nőtt az idők terhe. Kenyérkereső pályán tör az új nemzedék; alig marad ideje rá, hogy azokra visszanézzen, kik a hírkereső pályán törték az utat.
És ez jól is van így. Legyen a munkáskezeké a diadal. Zöldüljön ki hazánk címerében az a négy veres mező, ami a négy fehér folyó között fekszik, s lakjék rajta boldog nemzet egyik folyamparttól a másikig…
Elfeküdtek az óriások régen, akik hajdan egy kézzel fel tudtak emelni egy országot, másikkal megverni egy másik országot; jámbor napszámosok ideje következett el, akik megszántogatnak egy darab földet, tűt kovácsolnak a vasból, teleírják az üres papirost, betűkre tanítják az apró gyermekeket: úgy harcolnak…
De azért ne hagyjuk feledségbe menni a mi óriásainkat; ne törüljük ki lelkünkből az emléket a haszonhajtatlan dicsőség alakjai felől, emeljünk számukra szíveinkben (úgy sincs másutt) egy-egy kis emlékszobrocskát, írjuk fel rá neveiket, és ne engedjük azokat eltörlődni onnan.
Midőn tehát kifáradtatok a józan munkában, ti becsületes napszámosai a közéletnek, üljétek körül ezt az otthonos tért, s hallgassátok, mit beszél egy másik napszámosa a névtelen kornak azokról, akik olyan nagyok voltak.
Vége volt a francia háborúnak; az ország rendei összeültek tanácskozni, s mentől tovább tanácskoztak, annál inkább rájöttek arra, hogy a mi kardunk ugyan sok szép dicsőséget szerzett már minekünk: de hasznot ugyan nagy keveset hajtott.
Földünk míveletlen, bár legalább a nyelvünk volna hát mívelt; pénzben úgyis szegények vagyunk, bár tudományban volnánk hát gazdagok.
Beszéltek arról, hogy kellene egy nagy, tekintélyes társulatot alapítani, mely vezére lenne a szellemi előhaladásnak, a nyelv mívelődésének; egy magyar tudós társaságot.
Vitatkoztak jobbra, balra; kinek tetszett, kinek nem tetszett az eszme. Tartották ezt némelyek nagyon fölöslegesnek, mások, minthogy úgyis elkésett már a dolog, bízták azt a késő unokákra, s a legtüzesebb szónokok is, kik e nagy eszmét legjobban pártolták, csak azzal a vigasztalással ültek le, hogy szép is, jó is, hasznos is volna ez, de három dolog kellene hozzá: először pénz, másodszor pénz és harmadszor is pénz; azok közül pedig az elsőt sem tudjuk, honnan vegyük, hát még a másik kettőt?
Ekkor egy fiatal férfi lépett az országterem asztalához; egy ifjú, kit akkor láttak először a rendek sorában, délceg termetét huszárkapitányi egyenruha fedé; katona volt.
Talán még most is vannak, akik emlékeznek azokra a mély tűzzel villogó szemekre, amik a legsötétebb két sűrű fekete szemöld alól sugárzák egykor a lelkesítés tüzét.
Ez az ifjú volt Széchenyi István gróf.
A sok szóhoz ő csak néhányat adott. Azt mondta, hogy ha a nemzet egy magyar tudós társaságot akar felállítani és e szándoka máson nem múlik, mint a pénzen, tehát ő e célra egy egész esztendei jövedelmét feláldozza.
Ez áldozat tett hatvanezer pengő forintot.
Valaki azt kérdezé tőle ekkor: hát azalatt miből fog maga élni?
– Egyik-másik barátom majdcsak eltart addig – viszonzá Széchenyi készen.
És ez volt a magyar tudóstársaság legelső alapköve, melyre derék országnagyjaink oly tekintélyes épületet emeltek.
Azóta sokat haladt a magyar szellem mívelődése: nagynak is nevezhetni a távolságot, amit harminc év alatt megfutott. Akik e nemzeti haladásnak örülni szeretnek, jegyezzék fel emlékükbe, hogy volt egyszer a magyar nemzetnek egy nagy fia, aki fölvette egy esztendeig a szegénységet magára, hogy előbbre vigye nemzetét egy századdal!
Egyszer volt: ha soká halad, még azt is mondják róla: talán nem is igaz; azért jegyezzük fel; és ne engedjük feledésbe menni.
