A trónörökös pár elfogadási napja Buda várában
A trónörökös pár elfogadási napja Buda várában
Ezerhatszáz ember volt együtt a nagy trónteremben. Az ország küldöttei minden megyéből, városból, főpapok, arisztokrácia, tekintélyek, népszószólói; ész, birtok, befolyás; a nemzet színének, javának válogatottai egybegyűjtve. Núbiai forróság az atmoszférában. Az ember nem lett volna meglepetve, ha akiket bemenni látott fehéren, kijövet szerecseneknek látta volna.
E sorok írójának kedvezett a gondviselés. Csak két deputációba voltam hivatalos, az egyik a fővárosi képviseleté, a másik a Magyar Tudományos Akadémiáé. Mind a kettőnek külön fogadtatás volt rendelve, az elsőnek az általános fogadások elején, a másiknak a végén, nyájas, hűs, európai éghajlatú termekben. Holtig magasztalója leszek ezentúl minden udvarmesteri hivatalnak.
A magas elfogadási ünnepély a fővárosi küldöttséggel nyittatott meg. A melléktermeken keresztül körüljártuk a nagy tróntermet, s az attól harmadik teremben dél felől lettünk felállítva félkörben, oldalvást az asztal, melyre a főváros ajándéka, a hazai ötvösművészet remekműve volt elhelyezve. A túlsó oldalon a zágrábi küldöttség foglalt helyet, szintén elhelyezve egy asztalon magával hozott ajándékát, egy kövekkel kirakott aranydiadémot. Mi csak egy mentekötőre gondoltunk: a zágrábiak koronán alul nem vágyódnak.
Tisztelet mind a kettőnek!
Rövid várakozás után hangzottak a pálcikárok koppantásai, s a kétfelé nyílt szárnyajtókon keresztül előlebegett a várt tünemény.
Valóban tünemény volt, ifjú férje karján, a költők álma megelevenülten; karcsú tündértermetén az ősmagyar hölgyviselet: fekete bársony vállfűző, arany csipkékkel, elöl szélesen kifűzve gyöngysorokkal, rózsaszín csokros ujjakkal, hasonló halvány rózsaszín öltöny hullámzik alá, hosszan utána arany csipkézettel, szőke göndör fürtös fején fejedelmi pompával eszményített magyar főkötő, az elmaradhatlan csokorral a tetején. A gyöngysorok fényüket veszítik keble hevétől, s ahova kék szemeinek sugara tekint, öröm tavaszodik minden arcon. Egész tekintetében elragadó bűbáj, rózsa arcán boldogságtól ragyogó mosoly, őszinte tiszta kék szemeiben egy szeretetteljes fennkölt lélek kisugárzása. Finom ajkait még eddig csak mosolyogni láttuk. – Az is sokatmondó volt. – De hát mikor megnyíltak, mikor az a mi édes nyelvünk szózata kezdett elzengeni rólok! Mit mondott? Szép volt-e? Azt másutt olvassátok, én csak azt tudom, hogy hogyan mondta. Mintha minden szava a szíven keresztül jött volna, mintha mindig közöttünk élt volna, mintha semmi más nyelvet nem ismerne a mienken kívül: a közvetlen érzés melege érzett egész beszédén. Azt hiszem, oly száraz vagyok már, hogy semmi meg nem olvaszt, s csak akkor kezdtem megbocsátani áruló könnyeimnek, mikor azt láttam, hogy az a többi férfialak is mind a szemeit törülgeti e szavak után. József nádor unokája tudja azt, hogy őt itt mily mélységesen szeretik. És Rudolf trónörökös tudja azt, hogy ez a mélység tele van azzal a mesés kinccsel, ami annál több lesz, mentől többet vesznek fel belőle!
Az üdvözlések után következett a fővárosi ajándék átadása.
A minden nemzeti dicsekvés nélkül remeknek mondható ékszercsoport valóban meglepé a trónörökös párt.
Stefánia főhercegnő igazán nőies, gyermeteg kíváncsisággal vizsgálta össze annak egyes darabjait, kiszedette a menteláncot belőle, s megmagyaráztatta magának, hogy azt hogyan kell viselni; nem titkolta el örömét, forróan köszönte, kedves ajándékul fogadta.
Harsányul, kitörően éljenzett a főváros; nekem összeszorította valami a torkomat.
Azzal átléptek a mellékterembe, s onnan a trónterembe.
„Isten vezessen!”, suttogám magamban. „Mert ez bizony nagy és nehéz út lesz. Itt még csak a főváros volt: most következik az egész ország. Mi még csak pohárral töltöttük elétek az üdvözlő nemzet szeretetét; ott tengerszámra találjátok azt fel, s azon vitorlázni lehet!”
Nincsen ott sorfal, emberspalier, nincs kikerített cercle: egy megmozdíthatlan embertömeg az egész, fő fő mellett; nincsenek rendcsináló kamarások, nincs etikettre figyelmeztető udvarmester, egy miniszterelnök és egy zászlósúr az egész kíséret, mely utat vág az élő birodalmon keresztül a trónörökös párnak, s a három kísérő udvarhölgynek, akkora utat, amekkorát az önkényt szétváló férfikeblek nyitnak jöttük elé; összezáródva előttük, utánuk.
Én kívül maradok – odabenn a trónteremben semmi hivatalom –; várom itt biztos menedékben a szállingózó akadémikusokat, s azalatt számítgatom magamban a helyenkint fel-felhangzó éljenzés topográfiájából: „most odafenn járnak Zemplénben… most a Tiszavölgyi vármegyékbe jutottak el… most utaznak a szép Erdélyen át… azután fel a Duna mentén: …már visszafelé jönnek; itt vannak ismét a határon…” Egy udvari inas, akinek a szárnyajtót felnyitni hivatása, a kulcslyukon keresztül figyeli, hogy itt-e a perc az ajtónyitásra? – Sohse nézd, barátom… Meghallod te azt majd mindjárt arról a nagy szóról, ami következni fog.
Másfél óra telt el ez idő alatt.
Előbb egy szép gyermekarcú fiatal kamarás jött ki az ajtón, olyan hevülten, mint aki a csatából érkezett meg, jelentve, hogy vége van a körjáratnak, s azzal szétnyíltak az ajtók.
Dehogy volt még vége. Az ajtóban is körülfogták a főhercegi párt még újabb csoportok, azok között régi ismerősök, akikkel meg kellett állani beszélgetni, feleségét bemutatni, kezeiket megszorítani; ahány lépés, kétannyi kézszorítás, még egymás vállán keresztül is, és benn a teremben a falrengető éljen s ezernyi sastollas kócsagos kalpag lobogtatása… Éppen úgy, mint akárcsak egy képviselő-választási gyűlésen, ahol a „tisztelt jelölt” egyhangú megválasztatása kétségtelen.
Végre kilépnek ismét a csendes, hűs terembe, ahol, hogy még hűsebb legyen, tizenkét akadémikus áll félkörben, magas megérkezésükre várva.
A királyfi arca most is ragyog a mosolytól; de valóban a verítéktől is. – Hódító hadjárat nem jár anélkül – s ez az volt. – Ha még őfensége egykori uralkodása alatt is lesz háború, amitől őrizzen Isten, s annak a döntő csatájából diadalmasan fog visszatérni, amit adjon az Isten!, hiszem, hogy akkor is vissza fog emlékezni, hogy a május 19-i diadalnap még ennél is melegebb volt.
Hanem a trónörökösné arcán meg sem látszott a fáradság, oly szelíd, oly derült, oly elbájoló volt, mint a nagy „tűzpróba” előtt. És itt következett a mai nap legnevezetesebb, legmagasztosabb jelenete. Több, nagyobb mindannál, ami a nagy teremben végbement.
A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, átadva üdvözletét a magas trónörökös párnak, elmondá azután, hogy ez a magyar tudományos társaság a trónörököst mint tudóst, mint írót, a tudományok emberét megválasztotta tiszteletbeli tagjának, s fölkéri ezennel, hogy dicsőítse meg jelenlétével a hazai intézetnek félszázados örömünnepét, mely ittléte alatt fog megtartatni.
A trónörökös válaszát el kell olvasni, mit e felhívásra adott. Egy szó ne legyen ahhoz hozzáadva, ne legyen belőle kifeledve. Elfogadta a meghívást, megköszönte a megválasztást, büszke reá, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának megválasztott tagja lehet, s megígérte, hogy az örömünnepi gyűlésre eljövend.
S ez volt a mai nap hallott nyilatkozatok legnevezetesebbike.
Ti, uraim, a nemzet képviselői üdvözöltétek őt mint egykor leendő atyját hazánknak, mi üdvözöltük őt mint addig is e nemzet kebeléhez tartozó testvért, s ő azt viszonzá, hogy büszkén fogja viselni addig is a polgárkoszorút, mit számára polgárérdem szerzett. – S a „honpolgár” lehet legalsó cím, de a többi mind ezen nyugszik… Nagyot gondolunk utána, s elfeledünk éljenezni, a szó kevés ide…
