I.
I.
A pápai nagy kollégium mellett ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy még kisebb fehér szoba, abban a ház kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, akiknek kicsiny volt ez az egész világ.
Az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam magam.
Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél, s úgy hiszem, hogy az egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most.
Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye: Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, az enyim a festőecset.
Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalásmodora éppoly rendkívüli volt, mint az én kompozícióim. Maga készíté plasztikai szabályait, mint én a festékeimet.
Egymásnak őszinte bámulói voltunk; Orlai megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a címerül festett magyar kisasszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!
Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arcképét, kicsinyben, olajba; nem tudom, hova lett ez a kép. Orlai emlékverseket írt számunkra, Petőfi könnyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben.
Azután széjjelmentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit.
Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hírhedett költője volt Magyarországnak, Orlai ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni, miként történt: ahelyett, hogy ülnék az én kedves mosolygó festékeim között, íme, itt szántom ezt a sok csúnya fekete betűt, s azt szeretném, hogyha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk? Orlai írná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket –
