V.
V.
„Isten veled te elpártolt barát,
Veszett ebként ki szívem megmarád!”stb.
Veszett ebként ki szívem megmarád!”stb.
Valami későkori kommentátor igen meg lesz akadva ezzel a verssel, ha ki akarja tudni, mi indíthatta Petőfit e szenvedélyes kifakadásra, e sírhalom, szemrehányás és panaszteljes búcsúvételre? Bizonyosan imádott hölgyét csábíthatta el valaki…
Vagy cserbenhagyta, midőn ínségben volt…
Vagy vakmerő kritikát írt verseire – ez a legvalószínűbb lesz. Csak egy e három közül lehet méltó ok arra, hogy Petőfi ily versekre fakadjon:
„Nem a legelső rajtam már e seb,
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelműséggel,
A hűtlenség fegyverével
Rajtam baráti kéz ütött.”
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelműséggel,
A hűtlenség fegyverével
Rajtam baráti kéz ütött.”
…Elmondom a tragédiát.
A Vasárnapi Újság jelenlegi érdemteljes szerkesztője Pákh Albert, ezelőtt mintegy tizenegy évvel Debrecenben egy úri háznál nagyrabecsült nevelő volt, s már akkor mint igen zseniális fiatalember volt ismeretes.
Egy napon tisztesen öltözött, attiladolmányos ifjú nyit be hozzá, bemutatva magát mint Petőfi Sándort. Az ismeretség két fiatal ember között hamar meg van kötve; mind a kettő tele volt kedéllyel, tele ragyogó reményekkel és szeretettel az egész világ iránt, ahogy szokott húszéves embereknél lenni.
Debreceni föllépte Petőfinek megint nem ütött ki kedvező sikerrel; ott nehány kóbor szellemmel összebeszélt, hogy elmenjenek faluzni, és azután elmentek faluzni, játszani komédiákat pajták és sátorállások dicsőségtelen csarnokaiban.
Pákh Albert megáldotta, megcsókolta útra térő jó barátját, s azután hónapokig nem hallott felőle semmit.
Egy estve, amint hazamegy, a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy vándorbottal kezében.
Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, ha nem arca is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt reá már régóta a bezárt kapu előtt, mert odább menni úgy nem tudott volna, s az egész nagy magyar Jeruzsálemben nem volt ismerőse egyéb.
Pákh szívesen megosztá vele szállását; ott elbeszélte Petőfi, hogy a faluzásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni, s becserélni rosszabbakkal, most azután betegen, nyomorultan idevánszorgott a szomszéd városból; legalább ha meghal, lesz, aki eltemeti.
Nem halt meg, kigyógyult. Volt akkor is ott egy színész társaság; annak a jegyszedője volt Bordásné asszonyom, becsületes debreceni polgárnő, az magához vette Petőfit, ápolta, táplálta, gondolván, hogy majd megfizet ez, ha módja lesz benne egyszer.
Így feküdte végig betegen az egész telet, nélkülözve, sanyarogva; meg is emlékezik róla:
„Jó hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogy ha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.”
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogy ha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.”
Csak két mulatsága volt; a színházbajárás, hová Bordásné asszonyom titokban bebocsátgatá, és Pákhkal eltöltött órái.
Itt kezdődik most a tragédia.
Volt Pákhnak egy szép nemzetiszínű szalagja, melyet ő valakitől kapott, s azt Petőfi gyakran kérte, Pákh pedig sohasem adta, mert ránézve az kedves emlék volt.
Egyszer Pákh nem volt odahaza, Petőfi vette a szalagot, s felkötötte azt a kalapjára; gondolta, mint fogja majd vele Pákhot megtréfálni.
Pákh azonban érzékenyen vette a dolgot, s szemrehányó levelet írt miatta Petőfinek, nem is azért, hogy a szalagot elvitte, hanem hogy nyitva hagyta a fiókot, melyben pedig sok fel nem kutatandó irat heverészhetett.
Erre született meg az a veszettkutya vers.
Két nap múlva természetesen mind a ketten átlátták heveskedésük helytelen voltát, s nagy könnyhullatások közt kibékültek, hanem már ekkor a vers megvolt, s Pákh sokkal inkább szépnek és talpraesettnek találta azt, mintsem eltépni engedje, s maga tette azt fel a postára az Athenaeumnak.
Ez ama vers története.
Egy szép reggel az eset után berohan Petőfi Pákhhoz (mindig úgy szokott rohanni, mintha azt a hírt hozná, hogy ég a ház), s megállva előtte, azt kérdi tőle:
– Van-e hozzám föltétlen bizalmad?
Pákh igent mondott.
– De oly nagy bizalmad, hogy még csak kétkedni se tudj abban, amit mondok.
Pákh esküdött, hogy van.
– Akkor vedd a kalapod, és gyerünk.
Hová és mi célból? Arról egy szót sem szólt, csak vezette Pákhot keresztül Debrecen sáros utcáin, míg csak éppen a város végire nem értek.
Ott volt és van most is egy sor rongyos, szurtos ház, azok közt az egyik volt Bordásné asszonyom viskója, ebbe vezette Petőfi a barátját.
Ott lakott ő egy kis szűk szobában, ablakából éppen az akasztófára volt kilátás; kopott pokróccal bekerített ágya fölé volt akasztva egyik felől Hugó Viktor, másik felől Vörösmarty arcképe; a hideg vaskályhát asztalnak használta, melyen írta költeményeit, s olvasta Bèrangert (most már Heine s Bèranger voltak stúdiumai). Meg kell ezúttal jegyeznem, miszerint általában mindazok, kik Petőfit valami műveletlen naturalistának tartották, mind ő saját maga, midőn azt írja: „a természetnek tövises vadvirága vagyok én!” nagyon csalatkoznak. – Petőfi nagyon sok önszerezte tudományos műveltséggel bírt, az angol, francia, német és latin irodalom remekeit nagyobbrészt eredetiben olvasá, a külföld hírhedett műbíráit igen jól ismerte, franciául, angolul, németül tökéletesen beszélt, utóbbi években a spanyol nyelvet is elsajátítá; csakhogy ő mindezekkel nem szokott dicsekedni, sőt szerette magát tudatlan embernek mutatni. Könyvtára egy volt a legszebbek közül, melyben Byron, Shakespeare, Bèranger, Hugo, Heine, Lamartine, Schiller (Goethét nem állhatta), Shelley pazar kötéseik által kitűntek. Egy szálláson lakván, gyakran unott könyveinket egymás könyvtárába csempésztük, s mulatságos lehetett egy harmadikra nézve elhallgatni, hogy tagadta el mindegyikünk a subintroduktákat; kié ez a könyv? Az enyim nem – Az enyim sem – Hogy jött hát ide? Én nem tudom, én sem tudom. (Így jutottam többek között Hahn-Hahn Ida műveihez, miket Petőfi csempészett hozzám, orozva és titokban, s miket kétszer loptam neki vissza, harmadszor rajtam maradtak.)
Ott még egyszer megtudakolta Pákhtól, hogy van-e hozzá föltétlen bizalma?
Akkor azt mondta neki, hogy üljön le, és vegyen tollat a kezébe; majd ő diktálni fogja, hogy mit írjon; amint következik:
– Én, Pákh Albert, kötelezem magamat, azon esetben, ha Petőfi Sándor 150 váltóforintnyi tartozását Bordásné asszonyomnak 45 nap alatt le nem fizetné, ez összegig kezességet vállalni, s azt helyette lefizetni. Datum stb.
Pákh leírta és alájegyzé a kezeslevelet. Bordásné asszonyom átvevé azt, és megnyugodott benne.
Pákh maga sem volt valami ragyogónak nevezhető helyzetben, 150 forint összes évi fizetésének háromnegyedét képezte; hogy ezt kockáztassa, a legnagyobb bizalmának kellett lenni Petőfi jó csillagzatához; azért nem lehetett tőle rossz néven venni, ha a megtörtént dolog után megkérdezte Petőfitől: hogy mégis mi úton reméli ez összeget oly rövid idő alatt összeteremthetni? Mi alapja van e reményhez?
Petőfi büszkén tevé kezét egy csomó mindenféle alakú papírra, öntudatteljesen mondva:
– Költeményeim!
Később hozzátevé:
– És ha térden állva kellene is házról házra koldulnom, mégis bizonyos lehetsz felőle, hogy napjára megküldöm az összeget.
Azzal ismét vevé pálcáját és költeményeit, s nekiindulta világnak. Nem volt a zsebében több tíz garasnál.
Míg Pákh ismét keresztülkísérte a városon, egy emberséges vasárus titokban hat ezüst húszast csúsztatott Petőfi zsebébe; ez volt egész útiköltsége Debrecentől Pestig.
Negyvenkét napig azután egy szót sem hallott felőle Pákh. Még csak egy levelet, egy biztató sort sem kapott tőle, azt sem tudta, merre van?
A negyvenharmadik nap kezében volt az egész összeg, Petőfinek egy igen tréfás, bohókás levelével, mintha az egész dolog igen rendes mindennapi eset volna!
(Petőfi általában nagyon szerette a humort leveleiben, s ezt gyakran a levélborítékra is kiterjesztette; egyszer megharagudott rám valamiért, s hozzám intézett levelén ilyen címzet volt olvasható: Jókai Mórnak, legkisebb tisztelet nélkül.)
