IV.
IV.
On revient à ses premiers amours. Visszatérünk az első szerelemhez.
Petőfi első szerelme volt a színpad. Ez a kacér kendőzött múzsa, aki a kegyetlent, a szívtelent játssza azok előtt, akik életüket kínálják neki, aki elcsábítja tisztes apák, anyák fiait, s midőn utána bolondulnak, otthagyja őket nyomorban vigasztalan, ki hagyja őket nevetni, lepisszegetni, keresztülbukni, és azután hátat fordít nekik, mint minden kacér hölgy megbukott imádójának.
Mennyivel szelídebb lény vagy te, költészet istennője! Te nem kérded választottaidtól, milyen alakjuk van? Te csak a szellemmel alkuszol, téged érdekelni tud a szép lélek, az ember portetemével és kongó hangjával semmi közöd.
A színi pálya csak töviseit termé Petőfi számára; a rózsákat osztogatta bőkezűleg másnak. Egy-egy megszökött mészároslegény, akinek nyalka termete volt – csavargó, részeges naplopók, kiket dörgő hanggal áldott meg a természet – bohóckodó furcsa pofák, kik szerettek magukból bolondot csinálni a közönség kedveért – cicomázott gavallérok, kiket szép embereknek tartottak a kisvárosi kisasszonyok – szemöldökrángató intrikusok, kik olyan gyönyörűen tudták magukat rossz embereknek álarcozni, hogy minden bolond rájuk ismerjen: ezek és ilyenek aratták a tapsokat, a koszorúkat; Petőfit, a gondolkozó, a művészetben élő, a szenvedélygazdag színészt észre sem vette senki. Szerény alakja, kevéssé színpadi arca, korlátolt hangterjedelme mind nem jó ajánlólevél volt számára. A jobb emberek sajnálták.
Ő otthon, magányában Hamletre készült, és Coriolánra, és a színpadon vendégeket jelentett be, vagy ha nagy szerepet játszott, az a vőfély volt a falusi lakodalomból, vagy az öreg apa a velencei hölgyben, Szökött katonában a nótárius, Learban a király bohóca. Ő mindezeket tagadhatatlanul saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat, s tapsra kényszerítse a tenyereket.
A színészvilág nem sokat adott rá, senki sem féltette tőle babérait, még azzal is bántogatták, hogy nem ő az a Petőfi, aki ama szép verseket írja, hanem egy másik, ki itt és itt lakik. Az ilyenekért azután a keserűségig dühös volt.
Még jobban fájtak neki az apró szerepek: ami más senkinek sem kellett, azt mind az ő nyakába rótták. Ilyenkor azután megtette azt az apró bosszúállást, hogy a legkomolyabb darabban olyan komikus néma személyt csinált magából, hogy az egész közönség kacagott rajta, s egy ízben, midőn valami gyűlöletes semmiséget kellett eljátszania, azt a tréfát követte el, hogy a lovagköntös mellé kard helyett egy roppant bunkósbotot tűzött fel, s midőn a furibundus hős nekifordul, kiáltván, húzz kardot, gyáva stb., s ő kihúzta a bunkósbotot, olyan kacajt gerjesztett vele, hogy a súgó is belesült a szerepbe. Ezért azután megbüntették öt forintig, amit azonban az igazgató, Komáromi, elengedett neki.
Hát még azután a fizetés! Volt neki huszonnyolc bankó forint proporciója; az a proporció pedig furfangos találmány; ezen az úton ismerkedik meg a vidéki színész Keplerrel és Newtonnal, kivált, mikor azt mondják neki a hónap végén, mint Petőfinek, hogy nemhogy ő kapna valamit, de még ő fizet vissza. Ezt nevezik proporciónak.
Oh, milyen sokszor ébredt fel a szegény színész anélkül, hogy aznap kenyeret sütöttek volna valahol az országban számára, és mégis büszke volt azt tudatni mással, hogy ő nyomorban él.
Ezen a pályán nem volt ránézve semmi javulás; Kecskemétről feljött Pestre; onnan ugyan sok szekér jár fel hetivásárokra, pár forintért el is hozták volna, de az fényűzés lett volna reá nézve; gyalog indult neki a nagy útnak; egy jó kecskeméti ember adott neki egy kenyeret és egy ürücombot, azzal indult meg Magyarország első költője Magyarország fővárosába.
Az úton belebetegedett a fáradtságba, s valahol a pusztán feküdt, talán minden ápolás nélkül. Ott feküdt a pusztai csárdában, elhagyatva és egyedül, s midőn estve eljöttek a csikósok és juhászok, s a hosszú borozóasztal mellett elkezdték énekelni az ő dalait, a szegény beteg költő olyan boldog volt akkor! Ez időben az Athenaeumban olvastuk azt a versét: Hortobágyi korcsmárosné angyalom! S mondogattuk magunkban, be vígan van most ez a Petőfi! Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon éhen és nyomorban.
Pestről is odábbcsalogatta a csalárd szenvedély, „benézek Debrecenbe, bolond Istók gyanánt!” Többet vendégszerepelt az országban szanaszét, mint leghírhedtebb művészeink, csakhogy azokat diadal és koszorúk fogadják, ő nyomort és koldusbotot talált.
Utolsó színi fellépése ismét Pesten történt: a Szökött katonában játszotta Gémesit; a csekély siker meggyőzte afelől, hogy a színpad nem az ő hazája. Szavát nem lehetett eléggé hallani, s végül oly zavarba jött, hogy ilyest mondott: „tehát Gergely úrfi a menyasszony?” s kiigazítá hirtelen így: „Julcsa kisasszony a vőlegény”.
Ekkor végre megszánta ama szelídebb nemtő, a költészet: „Hagyd te oda azt a hűtlen kacér nőt, maradj te az enyim: az csak sebeket adott mindig, én gyógyítottam be azokat, az kigúnyolt, én felmagasztalálak; az üldözött, én nyugalmat adok, az elvette ifjúságodat, én örökké ifjúvá teszlek!”
Jó, hogy áldott szelleme sugallagát meghallgatá, s egészen az irodalomnak adta magát.
De a kedves chimaerát soha nem tudta elűzni szívéből, s a bájos hűtelent, a ragyogó színészetet még azon percben is megénekelte, midőn az irodalommal szent frigyét megköté.
Madárnyelv nélkül beszélve, midőn a Divatlaphoz beszegődött segédnek.
„De sorsom egykor még azt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz,
»Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy színész.«
Hát addig is, míg újra elzárt
Mennyországomba léphetek,
Isten veled regényes élet,
Kalandok, Isten veletek!”
Ha majd rám megbékülve néz,
»Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy színész.«
Hát addig is, míg újra elzárt
Mennyországomba léphetek,
Isten veled regényes élet,
Kalandok, Isten veletek!”
Mennyi szenvedély, mily rajongó érzés kellett ahhoz, hogy valaki kétévi szenvedés, ínség, lemondás és bosszúság szakadatlan folyamát „mennyországának” nevezze, s annak bezárt ajtajához visszasírjon!
