Egy világító sugár
Egy világító sugár
Ki ne ismerné azt a derék szerzetesrendet Magyarországban, melynek tagjai fehér palástot viselnek? Ki ne tudná, hogy e fényes fehér paláston a rágalom egy foltot sem ejtett soha? De ha dicséretüket akarná elsorolni, teleírhatná vele a fényes fehér lapot a közvélemény. Ők terjesztői a tudománynak, példaadói a jó erkölcsnek, ők buzgó apostolai a vallásosságnak; és amellett hívei a hazának és jó testvérei a különböző hitvallásúaknak.
…1848-ban huszonkét fiatal növendék tagja volt e szerzetnek, mind tudományosan művelt kitűnő ifjak.
Jött a vérpazarló korszak, egy segélykiáltás hangzott végig a hazán, mely áthatott minden zárt ajtón és kerített falon.
A haza fegyverbe szólítá fiait. Nem lázadásra hívta fel. Felkent királya nevében törvényes kormány szólítá fel a férfiakat törvény és alkotmány védelmére, belső rend helyreállítására.
Akkor nem volt szükség kategóriákat állítani fel, kinek van hivatása otthon maradni? Doktornak, diáknak, papnak, prókátornak? Mert úgysem maradtak volna otthon. A zászlók alá gyűlt a földmívessel a földesúr fia és a doktorok és a diákok, papok és prókátorok egyenlően.
A fehér barátok huszonkét ifjú növendéke közül egyszerre tizenkettő vett búcsút a zárdától, hogy a haza védelmére szálljon. Nem szökve, nem alattomban váltak meg; bejelenték gvárdiánjuknak, hogy ők honvédekké akarnak indulni, s az ősz gvárdián azt tette velük, hogy rendelt számukra szekereket, süttetett számukra úti eleséget, mely a táborig eltartson, s mikor szekereikre ültek, összecsókolá valamennyit, és áldását adta rájuk; s könnyező szemmel nézett utánuk, míg a távolban beláthatá kocsijaik porát.
Még azután is sírt, hogy a zárdába visszatért.
Az ott maradt tíz növendék egyike vigasztalni kezdé, hogy ne sírjon, hiszen még itt maradtak ők.
– Hiszen éppen azt siratom – felelt a tisztes agg –, hogy ti itt maradtatok.
Az eltávozottakkal együtt járt az agg gvárdián áldása. Vitézül harcoltak mindannyian, szereztek babérokat, tiszti rangot, hírt, nevet; minden csatában boldogultak. Nehány hősi halállal múlt ki; azokat érte a legvalódibb áldás, az lett legboldogabb.
Mert egyszer azután vége lett harcnak, dicsőségnek, s az élve maradottaknak nagy okuk volt azokat irigyelni, kik egy szabad hazát látva hunyták le örökre szemeiket.
A nemzet virága, mely a felszínen úszott, sietett le a fenékre. Erdők, berkek, gunyhók visszhangozák a jelszót: „Qui bene latuit, bene vixit.”
Akik megmaradtak a tizenkét lelkes ifjú közül, siettek vissza zárdájokba; a fegyver ki volt verve kezeikből, más fegyverrel kelle folytatni a harcot egy nemzet életéért; a tudomány fegyverével, a szellem csataterén.
Újra felölték fehér palástjukat, s folytatták a tudományos munkát ott, ahol elhagyták.
Kitűnő, tudományos emberek váltak belőlük, szerencsés volt az a tanoda, mely közülök nyerhetett tanárt. Annak a növendékein is meglátszott a szellemi tökélyesbülés minden ágazatban.
Ekkor kezdődtek az ultramontán agitációk, a jezsuita betelepítések Magyarországon.
Évekig figyelemmel kísérő tanúi voltunk a ki-kiszámított kegyetlen üldözésnek, aminek e derék római kat. egyházi rend szabadelvű tanárai céltáblái voltak az ultramontán hierarchák részéről.
Ez üldözés mindaddig tartott, míg a jezsuiták barátai a legjelesebb tanárokat tanszékeikből el nem távolították, hatáskörüktől teljesen meg nem fosztották.
És ezen tanárok katolikusok voltak, de mivel szabadelvűségüket nem akarták eltitkolni, mivel tudományos haladásukban nem hátrafelé, hanem előre törekedtek, mivel erős lelkű hazafiak voltak: tehát nem használt nekik sem roppant tudományosságuk, sem kitűnő szellemi tehetségeik, sem irodalmi hírnevük, sem katolikus papi buzgalmuk, sem honfi érdemeik: el kellett temetkezniök zárdáik falai közé; most is ott találhatná őket, aki nem tartaná fölösleges fáradságnak, hogy elinduljon szellemi kincseket keresni.
