X.
X.
Még azon éjjel az egész hadsereg átvonult Világos alá.
Annyi fájdalom közt legjobban fájt az ellenszenv, amit honvédeink nyíltan mutattak a polgári osztály bajtársai iránt.
Nem mondhatom, hogy az ellenszenv igaztalan volt.
A jó katona, ki annyi csatában tette ki magát a halálnak, ki azzal a tudattal pazarolta vérét, tűrt nyomort, sanyarúságot, hogy mindezen áldozatot hona boldogságáért hozza – most minket okolt, hogy ez áldozatok eredményét belviszálykodásaink, egymás iránti féltékenységünk porba ejté.
Úgy szégyenlettem magamat a porfedett vitézek előtt.
A következő napot már nem vártam be Világoson.
Még egy szomorú emlékkel nehezebben jöttem el onnan, mint mások.
Ottlétem nehány órája alatt egyike legjobb barátaimnak, a pesti vészbíróság elnöke, ki nem vérítéletekkel, hanem bölcs kegyelmezéssel tünteté ki magát, egyike a legmagasabb szellemeknek, tiszta fő, igaz hazafi és becsületes ember: Molnár József – főbe lőtte magát.
És senki sem kívánta el tőle ezt az útját a férfias szabadulásnak! Sietnem kellett e helyről.
Amik ezután történtek Világoson és Aradnál, azoknak körülményei ismeretlenek előttem.
Mint történt az, hogy Görgei nem volt képes legjobb barátait, köztük Csányit, ki úgy viselte magát hozzá, mint édesapja, megmenteni?
Azt sem teszem kérdésbe, hogy nem vonult Világos helyett inkább Komárom felé? Amerre nagyon elzárva nem lehetett az útja, midőn Haynau Lugoson, Paskievics Váradon volt. Komáromban legalább emelt homlokkal beszélhetett volna, nem a cár lábainál fekve. Ez hadtudományi kérdés, s ahhoz én nem értek. Nem volt célom Görgeit sem menteni, sem vádolni.
A világosi katasztrófa nem a mi ügyünk, hanem a világhistóriáé. Egész Európa feleljen arról; nem mi!
Ha volna törvényszék, mely e kérdésben ítéljen, kit kellene mentenem, kit kellene vádolnom?
Azokat a honfiakat, kik évtizedek nyomorát, csalódásait, epesztő vágyát hordozzák szívükben a hontalanság üldöző kínja mellett?
A hadvezéreket-e, kiknek még síremlékkel is adósok maradtunk?
A lengyel vezért-e, ki csak dicsőséget írt hazánk évlapjaira, s csak sebeket vitt el innen magával?
Azt a férfit-e, kinek nagyravágyása az volt, hogy hazáját tegye naggyá?
Vagy azokat, kik kimondott elveikért férfiakként kiszenvedtek, de meg nem törtek?
Vagy azt a népet, mely áldozni meg nem szűnt, s melyet a szenvedés honától el nem tántorított?
Vagy azt a közkatonát, ki hússzor rohant a halálba e szóval: éljen a haza! S kiejté kezéből fegyverét, midőn azt mondták neki, hogy „meghalt a haza”?
Van-e nekünk szükségünk e vádakra? Kell-e itt ítéletet kérnünk?
Nincs-e igazolva a történet előtt sorsunk fordulata e szókban: „két világhatalom keze súlyosult rájuk, s ők kevesen voltak”.
Csak egyikét is e világhatalmaknak azóta sem bírta leverni két másik hatalom: csoda-e, ha a mi ifjú erőnk összetört egy óriás előtt?
Szorult-e a magyar név dicsősége arra, hogy ily kétségbeesett harc kimeneteleért egy embert áldozzon föl? Egy embert, ki legjobb vitézeinek egyike volt, mint hadvezér és mint közkatona.
Én nem találok semmi gyönyört, annak, mi nagy volt, elgázolásában. Fáj rálépnem arra, aki elesett – és olyan magasról esett. Ha valaha, úgy ma nincs ideje a rekriminációknak.
Ha kimondta a magyar nemzet azt, hogy ez évében az Úrnak, a magyar nemzet fiai között nincsen párt, nincs testvérkülönbség, nincs osztálybüszkeség; nincs elvviszálykodás, nincs fajgyűlölet (1861).
Ha a magyar nemzetben volt bátorság kimondani azt, hogy 1861-ben nem ismer a magyar nemzet a múltak miatt száműzöttet, fölségsértőt, elítéltet.
Akkor legyen a magyar nemzetben szív és ész kimondani azt is, hogy 1861-ben a magyar nemzetből a múltak miatt nincs vádlott, nincs elítélt, nincs hazaáruló!
