IX.
IX.
Az aztán következő jelenetek csak másolatai a negyednap előttieknek.
Ugyanazon tanácstalan készülődés, csakhogy nem azon tréfás alakok többé, hanem a szomorúság, a kétségbeesés tragikus képei.
A férfiak, kik találkoztak egymással, álöltözetekben, elmásított arccal, nem nevettek most egymásra, hanem sírva fakadtak, egymásra borultak, úgy váltak el. Sokan nem is látták egymást többet.
Az utcán mindenki búcsúzott egymástól.
Legnagyobb ellenségek, politikai antagonisták, egymást föltalálva, kiengesztelten nyújtának kezet – éppen mint egy elsüllyedő hajón. – A képviselők, kik elhatározák ott maradni, ott ültek sorban a piacon, a fal mellett, a boltok lépcsőin, a puszta földön, búsan, szótlanul.
Nekem a római szenátus jutott eszembe, mely a gallusok jöttekor a fórumon sorban ülve várta be az ellenség bosszúját. Estefelé kiszedték a Maros hídját, mely a várat a várossal összekötve tartá, az egész hadsereg visszavonatott; a vár védelmére rendelt sugárágyúk, miknek Temesvár alúl kellett volna megérkezniök, ezentúl oda be nem juthattak. Másnap az útban találkoztunk velök.
Hajnal előtt nem lehetett a hadseregnek megindulni, mert a menekvők szekerei oly sűrű tömegben torlottak meg a városból kivezető széles főutcán, hogy azok közt utat nyitni teljes lehetetlenség volt.
E várakozás alatt találgatta mindenki jövendő sorsát. Legtöbben azt hívék, hogy az Szibériában fog végződni.
Csányi nagy lemondással jegyzé meg:
– Bizony nehéz lesz már ilyen öreg embernek, mint én, hozzászokni ahhoz, hogy megkancsukázzák.
Egy fiatal rokona járt vele, azt biztatta, hogy hagyja el, ne kísérje tovább balsorsa elé. Hanem az ott maradt vele, s nem tudom, hová lett.
Ez utolsó estén családapák leveleket írtak otthon levő szeretteiknek, s azokat menekülni készülő fiataloknak átadták; némely levél soká nedves maradt.
Aztán az iratokat, mik másokat bajba keverhetnének, égették el; mindent akképp, ahogy egy öngyilkolásra készülő szokta tenni. Éjfél után két órakor jelenté a vezérnek a Hunyady-huszárok egyik tisztje, hogy az út megnyílt, azzal szekérre ültek mind, s indultak Világos felé.
Túl a Maroson látszottak az osztrák seregek elszórva csillámló őrtüzei.
Simánd felől, a szürkület ködében, kivehetők voltak az orosz előőrsök dárdahegyei.
