I. A SZEGEDI VÉSZNAPOK*
I. A SZEGEDI VÉSZNAPOK*
1875-ben jelent meg.
Megnehezült az Isten keze fölöttünk.
Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik.
Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig így tart? Ítélet napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk? Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem találjuk azt? Uram! Uram! El akarod-e veszíteni a te népedet!!!
Ha erős lelkűek vagytok, hallgassatok ide; hallgassátok meg, mi történt Szeged városában, a legnagyobb vész napjaiban, és tanuljatok belőle.
A Tisza és a Körös és a Berettyó és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar Alföldnek túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanahánt, berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra, gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket tettek sivataggá: tíz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél ország, amit szenvedett miattuk.
Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határai, s az alább fekvő helységek a megelőző gonosz hírből tudhatták előre a veszedelmet, mely reájuk is be fog következni, okvetlenül, elkerülhetlenül; mert már csak néhány napi járóföldre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát, semmi menedék, ami azt feltartóztassa. Az Úr elszabadítá az ő ostorozó angyalait, és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen.
Szeged város utcáin is hallatszott a jajveszékelés; síró anyák futottak egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt gazdák rakták holmijaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják, hova? Tehetetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piacokon, s ijeszték egymást rémséges hírekkel; mezőkről futó gulyák nyargaltak a város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi hajlékok közé űzött; segítették növelni az égre ható jajszót.
Vajh ki ment meg minket?
E közrémületben egy egyszerű férfi jelent meg a kétségbeesett nép között, s szólott hozzájuk az ő nyelvükön:
– Szeged lakosai. Mit jajgattok itten? Hát nincs-e Szeged városában ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csodákat mai nap nem teszen, de ha mi tesszük azt, ő is majd megsegít. Mai nap a vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózes idejében a Veres-tenger, de ha mi megállítjuk őket, bizony megállnak azok. Nagy a veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk neki. Nosza, lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki a város elé; minden kézbe odaillik most az ásó, kapa, nem szólnak meg érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják. – Rajta a munkára! Egy perc imádkozni, a többi dolgozni! Segíts, uram Isten!
Mint a villámszikra terjedt el a jó szó a hallgató nép közt, ki-ki futott haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tízezerével jöttek a víz ellen, urak és szegények és úri leányok, s nem szégyenlék a munkát, és nem untak bele.
Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a munkálatokat; jöttek a papok, lelkipásztorok, a tanítók, növendékeik élén, lobogó zászlóikkal, a céhek minden munkabíró tagjaikkal, a gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal, és elkezdtek ásni, faragni, tölteni, itt rőzsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták a gerendákat töltések cölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi megpanaszolt; közrebocsátá mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését: honn ezalatt nyitva volt minden tárház, éléskamra, pince; sürgő gazdasszonyok sütöttek-főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt a munka, éjjel és nappal bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal hangzott a karósulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése; nem volt pihenőóra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy talyiga sem volt heverőben.
És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit, aki oly buzdítólag mondta ki az első felhívó szót, amint segített mindenütt, amint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, amint mutatta ki, hol mit kellene tenni, amint legjobban volt.
Sohasem tanulta ő azt, hanem hiszen éppen itt nyilatkoznak az Úr csodatételei, hogy amidőn az idők teljessége eljő, az együgyűt, a tudatlant teszi bölccsé, kiválasztottá.
Mire a Felvidékről rohanó árvíz megjelent Szeged határán, már akkor az egy roppant töltést talált maga előtt, mely mindenütt elzárta előle a pusztítás útjait.
Lám, hogy el lehet fordítani az ostort az öldöklő angyal kezéből!
De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek; hátha erőtlen lesz a gát, hátha egy helyen átszakítja azt az áradat, s vége az egész munkának?
Rajta, még egy másik gátat építsünk!
Ugyanolyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással, mint valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát, és utána, a harmadik, hogy ha elvész egy és kettő, még akkor is kész legyen az ellenállás.
Nem bámulom én Sebastopol sáncait, de a szegedi munkálatok előtt kalapot emelek; ahol a közlelkesültség önként ily műveket létesít néhány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek dicsőbb emlékek.
Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyű férfit, akit nem bírt semmi kifárasztani.
A célszerű elrendezés miatt néhány külvárosi házat a gáton kívül kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik szívesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tűz ütött ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, mely a tűzvészt siralmassá szokta tenni a nagy alföldi városainkban. Jaj! Menekülni sem lehetne most hová, ha a tűzvész meglepné a várost; körös-körül másfél ölnyi magasan álla víz a házak fölött.
A vészharang szavára, aki aludt is, felriadt ágyából, s futott az utcára, azt hitték, a víz törte át a gátot.
– Nincs semmi baj! – kiálta a sietők elé az együgyű ember. – Hála Istennek, csak tűz van.
És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a víz közepett égő házak közé, s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották el puszta kézzel az égést, a tomboló vihar közepett szedve szét az égő gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba: egyik gonosz szörnyet a másik torkába fojtva.
Egy pillanat műve volt az egész.
Jól mondá amaz egyszerű férfi: egy perc imádkozni, a másik dolgozni. Segíts, uram Isten!
És Szeged városa nyugodtan látta elmúlnia vészt, melyet szomszédjai még most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kívül; maradjon is, míg csak ez a világ tart.
A közhatóság közköltségen rendelé fölépíttetni azoknak háza it, kik önként feláldozák azokat a közszabadulásért.
Mi pedig mondjuk el ez esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel magunknak azt a mondást belőle: „Nagy csapások viselésére nagy erő kell, és az csak mimagunkból származik.”
Vajon ki lehetett amaz egyszerű férfi, kérdezitek talán kíváncsian.
Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, amit ő, és nem kívántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséget, pedig bizony mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek írva, mint azoké, kik egy bizonyos más országban bizonyos más sáncokat emberi holttestek ezreivel temetnek be.
