II. GONOSZ HÁZNAK GONOSZ VÉGE
II. GONOSZ HÁZNAK GONOSZ VÉGE
Úgy hull az ember, mint az őszi légy.
Mint a mezők virágai, vagyunk; ma élet és virulás, s ha a szél rájuk fútt, menten elhervadnak.
Úgy hozzászoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnálkozni sem tudunk egymáson. Ma megszorítók jó barátunk kezét, s holnap fáklyát viszünk koporsója mellett; ma még együtt vigadtunk, mulattunk, s holnap odakinn látogatjuk meg őt a temetőben – vagy látogat ő minket.
Ki volna oly vakmerő, hogy egy új reggelt merjen ígérni magának?
Isten kezében vagyunk mindnyájan, s ki merné azt mondani, hogy nem jó minekünk ott lennünk?
Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, aminek jönni kell! Azokban a szomorú sorsokban, miknek minden betűjét egy-egy új sír képezi, Isten beszél hozzánk: aki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásaiban, a temetői szelek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós, csak a szeretet az.
Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Istent, embertársainkat, a hazát és mindent, ami azt érdemli, mert nem tudjuk, hogy meddig van időnk szeretni.
Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldozat között, történt egy oly megrázó példaeset, amelyre azt mondja minden ember: „Íme, az Isten keze ez! Lám, a bosszúálló Úr látogatása!”
Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház, de amely házban mégis többen laktak, mint amelyik legmagasabb; ismerték azt különösen az ifjak, és sokan átkozva hagyták el küszöbét; de minden átok dacára ismét újak jöttek helyettük, és jókedvvel mentek be, és átkozódva jöttek vissza; ha minden átokból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem lehetett volna azon az utcán járni.
Bűn volt, förtelem, ami ott szülemlék, családok romlása, ifjú éltek veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy ilyen házaknak is kell lenni a világon.
Ahol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, ahol levethesse ki-ki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide nem hallik nyögése; ha koldus könyörög, fázik, didereg ott künn, ide nem hallik panasza; ha a fél országot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt pohárcsörgés, vidám kacagás közt.
Midőn legjobban dühöngött a városban a halálhirdető járvány, mikor a megrettent nép legjobban látogatta a templomokat, akkor volt a víg háznak is legnagyobb kelete! Ott volt vígság, ott volt búelfeledés, reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek élik a világot!
És íme, egy napon, midőn legvígabb volt a mulatság, megjelenik ama hívatlan vendég, aki láthatlanul jár keresztül a bezárt ajtókon, s nem kér bebocsátást, nem vár jó fogadást, hanem odaül a legnagyobb úri asztal mellé, midőn legvígabban vannak, és ahol ő megjelent, elsápadnak ott az arcok.
E rettenetes vendég neve a kolera.
A legkicsapongóbb kacagás közepett elsápadni látták a vigadók a legrózsásabb arcot, elkékült, elzöldült az, és a piros rózsák nem voltak egyéb, mint egy halott arcára festett máz!
Ah! Ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedtség! A kiivott pohár fenekén ült a halál!
És másnap, akik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek – találtak koporsót.
És harmadnap – ismét koporsót találtak.
És negyednapra találtak – két koporsót.
És egy hétig mindennap találtak koporsót e háznál.
Egy hét múlva aztán nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva.
Senki! Senki! Még egy oktalan állat sem maradt benne élve.
Még az idegen is ottveszett, aki benne meghált. És most borzadva gondol mindenki a bezárt ablaktáblákra.
Ilyen ítéletet tartott az Úr, az ezernyolcszázötvenötödik esztendőben, amidőn nagy sírás volt mind az egész hazában, és haltanak jók és gonoszak az öldöklő angyal lehelletétől.
Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jő ez; de éljünk úgy, hogy ne azt mondják halálunkra:
„Íme, az Úr keze! Íme, a bosszúálló Isten látogatása!”
