IV. EGY NEVEZETES GAZDA HONUNKBAN
IV. EGY NEVEZETES GAZDA HONUNKBAN
Azon férfi, kinek működését bemutatni szándékozom, nem szerzett magának babérokat a harcmezőn, nem tette magát kitűnővé irodalom és tudomány útján, nem vívott ki magának nagy befolyású polcot, és mégis megérdemli, hogy neve azok sorába jegyeztessék, kiket példaképpen szokás az utókor előtt felmutatni.
Az adatokat e minden tekintetben érdekes életíráshoz a megboldogult egyik utódától kaptam, ki bizonyosan nem fogja rossz néven venni tőlem, hogy egyszerűen élt, csendben elhalt ősének méltó emlékét a köztudomás eléghetlen levéltárába leteszem.
…Tolna megye határában, Paks és Kömlőd között terült mint egy huszonhárom év előtt egy emlékezetes ingovány, egy éktelen széles mocsár, mely mérgező kigőzölgésivel megvesztegette a körül fekvő táj levegőjét.
Nappal is oly szomorú volt e tájék képe; a sík, buckás róna felé nem vezetett semmi út, már messziről kivált az a mező többi része közül, a fű nem olyan zöld ott, mint másutt, színe a vörösbe ment át, s embermagasságnyira nőtt; törpe tövis fák, nyurga bokrok alig látszottak abból ki, egy-egy kisebb emelkedő halmot körülfogott a mocsári fűzfa és rekettye, s nagy elvétve látszott itt-amott egy-egy árva nyárfa, sárga leveleivel, gyászolva magánosságát. Pásztorok, csikósok messze kerülték e tájat; mert az ott termő fűre nem jó volt a marhának ráéhezni. A csalóka pázsit alatt rejtett víz és iszap lappang, ki tudja, hány ölnyi mélyen? Csak ingadoz, csak süppedez eleinte, s ha egyszer azután beszakadt, lassankint elnyeli martalékát; mentül jobban evickél, küszködik, annál lejjebb süpped, hínárok, tóvirággyökerek összefonják lábait, kígyók, vérszopó nadályok, csúnya vízi férgek elemésztik testét, míg a fekete rút iszap, mely ott a zöld füvek, harangos virágok, széles lapulevelek alatt lakik, összecsap elmerülő feje fölött. Jó állat nem is vetődik e tájra, csak a kivert bika kereste fel néha bosszújában, napokig elbömbölt ottan, eltévedve, leszakadva a csábító söppedékben; s ha azután napok múlva utánamentek a nyomán vakmerő cigányok, hogy a bőrét visszahozzák, úgy találták meg, hogy csak a két szarva állt ki a fű közül, mely azután ismét összevonult fölötte. Akkor azután hosszú deszkákat rakva a zsombikokra s dorongokat vetve az állat alá, úgy vontatták azt fel kötelekkel. Akadtak nagynéha merész vadászok is, akik hasonló elővigyázattal, hosszú deszkákkal, csáklyákkal behatoltak a mocsárból kiemelkedő halmokig, hol a sűrű berek közepett csikasz farkas szoptatta síró kölykét, s lompos rókafiú ólálkodott libucfészkek után. Ezek rémséges dolgokat tudtak beszélni a sárkánymocsár rejtekei felől.
Nem lakta azokat sárkány, miként hajdan képzelték a mesehívők, de maga a mocsár képe ijesztőbb volt a sárkánynál. Rút hemzsegő kígyóbolyok robbantak meg a fű között, azon módon összebonyolulva, ahogy tojásaikból kikeltek, míg az emberkar vastagságra meghízott kígyóanya fejét feltartva a vízből s fülcséit szétfeszítve, sziszegett a jövevényre. A zsombik közt a farktalan vízikutya csúszott-mászott, utálatos sikoltással utánozva valami emberi hangot; meg-megszólalt undok vonítással az emberszagot érző farkas; társai felelgettek neki innen-onnan. A vadász örült, ha visszajuthatott ép bőrrel az embertelen tanyából, s nem találta örömét a falkástól itt tanyázó vízimadarakban; kócsagok, kanálos gémek, magyar papagájok, miket másutt mind ritkaság látni, nem gyönyörködtették, sem a legcsodásabb mocsári virágok, miknek töve a víz fenekén, fényes leveleik, kövér tündöklő rózsáik, dinnyés, korsós gyümölcseik a víz színén lebegnek. Örült, ha ismét visszatérhetett a szilárd, száraz földre.
Hát még éjszaka, midőn az örök kékes köd leszállt a mocsárra; midőn felzendült abból a vízimadarak zenéje, a békák egyhangú lármája, amibe a bölömbika harangos búgása s az éles rókaugatás vegyült, ismeretlen, ijesztő hangok; ki mert volna akkor arra közelíteni? Az eltévedt utas, ki éjszaka a mezőkön keresztül kereste az utat, kikerülé azt a tájat, ahonnan egy-egy téveteg világ fénylett elé a távolból. Nem nyájas gyertyafény, hanem gonosz bolygótűz világa volt, mit a köznép lidércnek nevez, mocsári gőzök meggyulladt lángja, mely fut a közelítő előtt, s hideg mocsárba vezeti őt.
Most e mocsár helyén gazdag mező terül; középen mint egyenes ezüstszalag foly alá egy csatornázott patak, a veres ormú malom hat kereke olyan vígan kelepel fölötte.
Az ékes halmokon, farkasok berkei helyén áldott gyümölcsöskert ágai hajladoznak az áldás terhe alatt; kígyók, rókák tanyája fölött kalásztermő mezők terülnek, hol a búza harminc maggal (!!) fizet; távolabb buja zöld mezőkön vág gazdag rendet a kaszás háromszor egy esztendőben, s a kövér legelőkön tölgyelő tehenek, izmos tulkok hevernek kényükre. A virágos mezőket egyenes utak szeldelik keresztül, nagy, árnyékos fákkal beszegve kétfelől. Éjjel-nappal örömmel megy át e vidéken az idegen utas, s azt mondja magában: „Isten áldása van e tájon!” S többé nem riad vissza az éjjeli világtól a sárkányvölgyben, mert az nem lidércfény, hanem vendégszerető lak vigasztos gyertyavilága.
S ki volt az, aki e csodaváltozást oly rövid idő alatt előidézte?
Egy egyszerű férfi! Nem is gazdag, nem is tudós, nem is hatalmas.
Semmi egyéb eszköz nem volt kezében ez óriási munkára, mint a vasakarat, s a csüggedetlen szorgalom.
Amint megszülemlett agyában az a gondolat, hogy ő ez átkozott vidéket áldottá varázsolja át, azontúl meg sem pihent abban, amíg végre nem hajtotta.
Ismerői először is kinevették érte, midőn hozzáfogott, s valóban volt is okuk, hogy vállalatát lehetetlenségnek nevezzék.
Ő azonban bebizonyítá, hogy az emberi ész és lelkierő most is képes csodákat elkövetni.
Legelsőbb is az ingovány egyik szárazabb dombjára lakházat épített, s abba egész családjával beleköltözött, nem törődve sem az ijesztő magánnyal, sem a zord hely okozta betegségekkel, s onnan kezdé meg legelső munkáját, a mocsárt lecsapoló csatornát.
Akár jó idő volt, akár rossz, ott volt ő maga munkásaival, cselédjeivel, munkaképes fiaival, s dolgozott velük egy sorban; megvonta szájától a falatot, testétől az öltözet ruhát, minden kényelemről lemondott, hogy jövedelmének minden forintját végcélja kivitelére fordíthassa; pedig emellett még nyolc gyermeket kellett iskolába járatnia, neveltetnie. A csatornát készítő munkások (többnyire olaszok) lábaik alá csatolt hosszú deszkatalpak segítségével léphettek a feneketlen mélységű mocsár felszínére, melyen összevissza nőtt fű- és nádgyökér, vízimoh és csuhé képezett veszedelmes borítékot.
A nagy csatorna végre elkészült; azonban még ez csak kezdete volt a nagy munkának, a hátralevő rész most még sokkal nagyobbnak mutatkozott; más ember kétségbeesett volna rajta, ha azon végiggondol, s otthagyta volna a megkezdett munkát. Ez a derék férfi akkor azon szerencsés ötletre jött, hogy a csatorna lefolyó vizére malmot építsen. Három őszi hónap alatt megfeszített erővel dolgozott, maga volt építőmestere, mérnöke, palléra a munkának; nem riasztatá magát vissza az őszi esőktől, nem hagyta félbeszakítni munkáját a korai fagyok által, s újév napjára az elkészült malom legelső őrléséből sütött kenyér állt családja asztalán.
Ilyen édes kenyér sem volt feltörve még egyhamar.
E naptól kezdve az a malom kereste ki az egész ingovány kiszárításának minden költségeit. Ez adott annyi jövedelmet, miből az óriási munkát folytatni lehetett.
Három év múlva be volt fejezve az. Az emberek csak bámultak, midőn látták, hogy a mezőkről eltűnt a víz, a kiszáradt zsombékos bürük alul üresen maradnak, az egész földréteg a másik fölött.
Akkor e kiszáradt zsombékokat mindenfelől meggyújtogatták. Tudósítónk, ki még akkor is kisgyermek volt, beszéli, hogy ő is eljárt testvéreivel e tüzeket éleszteni, amik hónapokig elégtek ott a turfás föld alatt, míg a felszínök beomlott, s a libegő zsombékokra állva úgy hintáztak az izzó zsarátnak fölött. Szinte odaveszett egyszer e veszélyes mulatságban, ha bátyjai meg nem szabadítják.
Így porladtak el lassankint a zsombékok, elhamvadt az egész mocsár kiszárasztott felszíne, s e hamvakból egy új paradicsom támadt, melynek kövér televény földében csak az apró csigahéjak engedik még gyanítani, hogy ott valaha vízfenék volt.
A táj, melyből csak halál származott a vidékre, most életet ad, és gyönyörűséget.
Ki e nagy művet végbevitte, becsesebb előttünk minden hadvezérnél, s méltán megérdemli, hogy például mutassuk őt fel egész nemzetünk előtt.
Ím, egy magános, kis birtokú férfi, mily csodás eredményt bír kivívni egyedül, országos segítség nélkül, csupán elszánt akarata, személyes szorgalma, mindenét áldozatul hozó kitartása által. Hány ily új paradicsomot lehetne még hazánkban, mintegy varázsütéssel felvirágoztatni, ha azon lelkesítő szellem, mely a magános embernek hatalmat adott, egész lakosságot, községet szállna meg! Mennyi gazdagsága, kincsforrása van még ez országnak a víz alatt; hány úri telken osztoznak még most is kígyók, vízikutyák, ahol a boldogság és megelégülés úri kényelemmel üthetné fel tanyáját.
Adja az ég, hogy a derék férfi példája gyümölcsöző legyen, s buzdítson másokat üdvős utánzásra.
E dicső szorgalmú hazafi neve: Petrich Mihály. Most már azon földben nyugszik, melyet szorgalma tett gyümölcsözővé. Nyugodtan alhatnak hamvadó porai, mert ő még a sírnak való földet is maga szerezte magának, s minden kis fűszál, s minden illatos virág, ami sírján nyílik és zöldül, az ő munkás kezeinek köszöni lételét.
