III. EGY NÉPNEVELŐ
III. EGY NÉPNEVELŐ
Ötven esztendeig volt fáradhatatlan munkása az Úr kertjének. Azok az emberek, kiket apró gyermekkorukban a betűk ismeretére tanított, kiknek gyönge kezeiket a legelső írásjegyekre oktatá, mind kész öreg emberek lettek már mellette, és vénebb aligha volt nálánál a faluban.
Ötven év alatt sok jó és rossz nap letelik! Neki csak a rosszából jutott bőven, a jó nap csak ünnep volt közötte.
Oh, be kevésszer evett eleget a kenyérből, és az is megpanaszolt kenyér volt. Azt mondták, de hiába eszi a más búzáját, aki maga se nem ás, se nem kapál, csak ül az iskolában, s a gyerekeket tanítja.
Ha néhanapján egy jó falat jutott asztalára, amit valami nagylelkű patrónus küldött neki, ilyenforma szóval: egyék, mester uram, úgyis a kutyáknak adnók, azt mondták: ni, hogy dorbézol, hogy dúskálkodik a más látottjából!
Ha egyszer-másszor egy pohár bor fordult meg kezében, azt mondták: ni, hogy részegeskedik, azért olyan rongyos!
Ha évszámra egyszer látogatója akadt, régi iskolatársa vagy szomszéd népnevelő, s összeültek, beszélgettek, azt mondták: ni, hogy mulat, jó dolga van ennek!
A legrosszabb rabszolgának csak egy ura szokott lenni, neki minden ember ura volt, aki csak a helységben lakott, urak és szegények, ifjak és öregek, még a kis gyermekek is.
Voltak gyermekei is, mert hiszen ez az áldás olyanoknak adatik, akik azt nem kérik. Tisztességesen fölnevelteté valamennyit; maga szűk napokat látott, hogy minden keserves forintját azokra költhesse. Úgy gondolá, hogy majd vénsége napjaira gyermekeiben fog megnyughatni.
Azok pedig elhaltak egyenkint. Mikorra a munkabíró kort elérték, melyben szülőik fáradságát megszolgálhaták, akkor haltak el.
A vén iskolamester egyedül élte őket túl hitvesével.
Ősz, aggott, időktől és sorscsapásaitól meghajlott emberek voltak mind a ketten.
Sokszor emlegeték azután sóhajtva: melyik fog kettőjök közül elébb földben fekvő gyermekeihez megtérni? Melyik temeti el a másikat? Milyen szomorú lesz az itt maradó sorsa!
A férj, az apa maradt legutoljára, a nő költözött el elébb.
Azon órától fogva, midőn feleségét is leereszték a sírba, elkezdék mondogatni az emberek: ni, milyen veresek a mester szemei, bizonyosan túl a rendén iszik.
Ki hinné el azt öregemberről, hogy egy öregasszonyt annyira sajnáljon, hogy a szemeit is kisírja utána? Mintha nem megunhatta volna annyi esztendő alatt az istenadtát!
A vén iskolamester szemei pedig egyre gyöngébbek lettek a sok sírás miatt. Hosszú, álmatlan éjszakákon sokszor fohászkodék az éghez: ó, bár ne látnám többé ezt a világot!
És lőn úgy, ahogy ő mondta: egyszer megvakult, és nem látta többé ezt a világot.
Akkor azután azt mondták, hogy ha már megvakult és nem láthat munkája után, tehát menjen koldulni.
Hisz ez rendes dolog; hogy a vak ember, kinek semmije sincs és senkije sincs, koldulni megy.
Ott vannak a házak küszöbei, ott vannak a templomok lépcsői, ott van az országút; azok eltartják a vak embert.
És betölt volna rajta e sors, ha meg nem hallják ez eset hírét azok a szegény emberek, akik a legszegényebbek minden faluban: a többi iskolamesterek.
Ezek a szegény iskolamesterek, kik maguk is az élet terheit egyenlőtlen erővel viselik, nem engedék megesni azt a példát, hogy egyike azon férfiaknak, kik napjaikat a magyar nép nevelésére áldozák, vénségére, nyomorúságára idegen házak ajtajait kopogtassa sorba, és elmondja: én népnevelő voltam, odaadtam ifjúságom, vénségem napjait a hazának. Könyörüljetek a szegény kolduson.
A jámbor népnevelőtársak összerakták megszolgált forintjaikat, hogy pártját fogják az elhagyatottnak, hogy eltartsák őt nyugalomban, békességben addig, amíg a jóltevő halál megnyitja szemei előtt az örök világosságot.
És ugyanekkor olvastuk országszerte valamennyi újságban, hogy az óbudai tehénpásztor jövedelme, kilenc hónapi hivatalos fáradságért, ezerötszáz pengő forintra ment.
